Typographia, 1920 (52. évfolyam, 1-53. szám)
1920-01-02 / 1. szám
Kvvt<. 3508^ Budapest, 1920 január 2 Ötvenkettedik évfolyam 1. szám TYPOGRAPHY ........................................... ..................... .............................................................. ............................ .1 A MAGYARORSZÁGI könyvnyomdászok és betűöntők egyesületeinek hivatalos közlönye SJ ..4 . III„ SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: ^ J 4. M6.^jelellik minden néten pénteken* Ii<Io a dípqu ttstv"'* a ionr i tist Kéziratok nem fide tnek vissza. B hirdetéfizetési ár egész évre 24 korona. Egyes JjUlJivIrliial, V111, BmuiuLslalJ 1LA 1. SZIAM, sok nonpareille-soronként megállapodás számára 50 fillér. Telefon: József 1-33 FÉLEMELET, 4. AJTÓ, GUTENBERG-OTTHON szerint számíttatnak és előre fizetendők ■ Meghívd: A budapesti nyomdai bizalmi férfiakat (a lapszedőket is) meghívjuk a január 5-én, hétfőn délután fél 5 órakor a szakegyesület üléstermében tartandó értekezletre. Az értekezleten csakis igazolvánnyal rendelkező bizalmi férfiak vehetnek részt a helyi bizottság.• A december 15-én tartott bizalmi férfiértekezlet elyértelmű javaslatot fogadott el, hogy a munkanélküliek segélyezése céljából a helyibizottság foglalkozzon a 300 koronán fölüli keresetek fokozatos megadóztatásával. . A helyibizottság eleget tett a megbízásnak és a szakmunkások 300 koronán, valamint a munkásnők 160, a segédmunkások 180 koronán fölüli keresete megadóztatását az alábbi táblázat szerint ajánlja a bizalmi férfi testületnek: x Szakmunkások. A kereseteknek a tervezet szerinti megadóztatását természetesen csak az érdekeltek hozzájárulásával kívánjuk végrehajtani. A bizalmiférfiak tehát kérdezzék meg személyzeteiket, hogy a bizalmi férfiértekezleten az összesség akaratának megfelelő határozatot hozhassanak. A mai kereseti viszonyok mellett a személyzetek megkérdezése nélkül ilyen messzemenő határozatot hozni nem lehet. Munkásnők: 300—310 K-ig-------------5 K 311—320 K ig-------------6 K 321—330 K ig-------------7 K 331—335 K ig-------------8 K 336—340 K ig---------O K 341—345 K ig------------10 K 346—350 K ig---------0 K 351—355 K ig------------12 K 356—360 K ig------------13 K 361—365 K ig------------14 K 366—370 K-ig------------15 K 371—375 K-ig------------16 K 376—380 K-ig------------17 K 381—385 K-ig------------18 K 386—390 K-ig------------19 K 391 K-tól följebb------20 K 160-170 K-ig-------------2 K 171—175 K-ig-------------3 K 176—180 K-ig-------------4 K 181 K-tól följebb------5 K Segédmunkások: 180—190 K-ig-------------2 K 191—195 K-ig-------------3 K 196—200 K-ig-------------4 K 201 K-tól följebb------5 K Az év elején előre vetjük tekintetünket, de a bizonytalanság köde, amely még mindig sűrű fátyolként borul országunkra, elzárja látásunkat. Látni szeretnénk, hogy berendezkedhessünk és dolgozhassunk. Öt és fél év óta egyre csak ideiglenes és átmeneti intézkedésekre tudjuk magunkat elhatározni, mert nem tudhatjuk, mit borít föl az előttünk eltakart jövő.. Hasznos és produktív munkát szeretnénk végezni, hogy ezzel a nyomdai munkásság anyagi és erkölcsi érdekeit előbbre vigyük. Hogy ezt megtehessük, mindenekelőtt tudnunk kell, mekkora lesz ez az ország. Ha ez a kérdés a békekonferencián végleges elintézést nyert, sürgősen össze kell majd hívni a nyomdászkongresszust, hogy az ország nyomdászságának megbízottai a viszonyoknak megfelelő határozatokat hozzanak. Tudnunk kell, hogy a megszállt területeken levő helyi csoportok közül melyek vonutnak ki szervezetünk hatásköréből, hogy az érdekelt szaktársakkal az egyelőre még függőben levő differenciákat kiegyenlíthessük. Készülnünk kell az új árszabályra is. Az egy évvel meghosszabbított árszabály 1920 október végén lejár. A magyarországi nyomdai munkásság munkaidő- és munkabérszabályzata az utóbbi tíz esztendőben sok tekintetben előtte haladt az európai országok nyomdásztarifáinak. Sajnos, ezzel ma már nem dicsekedhetünk. A gépszedők munkaideje sok országban jóval rövidebb, mint minálunk. A bérekről ne is szóljunk. Ausztria, amely e tekintetben hosszú évek óta mögöttünk haladt, ma már messze elhagyott bennünket. Az 1920 január 1-én életbe lépett új árszabály szerint Bécsben 320 korona a heti minimum. Hol vagyunk mi most ettől és mennyit kell majd dolgoznunk, hogy az elmulasztottakat helyrehozzuk. Egyelőre még lenyűgözött, kifosztott és kizsarolt nép vagyunk és hirtelenében azt sem tudhatjuk, mely irányelvek után induljunk. Fáradtan és kimerítve a háború és az azután bekövetkezett erupciók viszontagságaitól, csak egyet tudunk biztosan és határozottan. Békére és munkára, szabadságra és kulturemberhez méltó életmódra vágyódunk és erre van szükségünk. Mindenekelőtt és mindenekfölött békére van szükségünk, hogy a szomszéd államokkal megindulhasson a kereskedelmi forgalom. Ki kell szabadítani magunkat a körülzárt börtönből, hogy végre frissítő levegőhöz jussunk. Gyorsan és őszintén kell akarnunk a békét. A bennünket körülvevő államoknak látniuk kell, hogy valóban békességben akarunk élni velük. Hogy bízzanak bennünk és ellássanak mindazokkal az anyagokkal, amelyekre gazdasági életünk fölépítéséhez elmaradhatatlan szükségünk van. Benne vagyunk az ínséges télben. De ha itt a tél, nem lehet már messze a tavasz. Sorsunk intézőit terheli a felelősség, ha minden reménységünk e végső határideje sem hozza meg sorsunk javulását. A mögöttünk levő esztendőben minden színezetű demagógia eléggé kicsaponghatta magát. Az uj esztendő jelentsen minden rosszban fordulatot és váljék mindenki előtt kétségtelenné, hogy szegény, lerongyolt, ínségbe jutott országunkban béke, munka és kenyér kell az embereknek. A sok szenvedés után még nem vesztettük el hitünket és önmagunkban bizva, jobb jövőt várunk. Az könnyíti meg a munkát, az teszi az embert erőssé, jóvá, okossá, türelmessé, jóakaróvá és igazságossá, az értelemre és szabadságra méltóvá, hogy maga előtt látja egy jobb világ fényét, amely besugározza a ma ködét és sötétségét. Leromlott erkölcsök. A társadalom minden rétegében fölhangzik a panasz, hogy az emberek erkölcsi érzéke leromlott. Ez a megállapítás, sajnos, nem frázis, ezt mi is tapasztaljuk. Ama nemesebb érzések, amelyek az emberekben még néhány évvel ezelőtt megvoltak, tűnőfélben vannak. És ha a lelki eldurvulás eme szomorú folyamatát állam és társadalom nem igyekszik minél előbb meggátolni, az emberi lélek nemesebb tulajdonságainak még meglévő foszlányai is eltűnnek és olyan ösztönök rabjaivá leszünk, amelyek bennünket a civilizált nemzetek sorából kiközösítenek. Ha azt vizsgáljuk, hogy eme lelki züllést mi idézte elő, úgy erre tárgyilagos válaszunk az, hogy ezt is, mint sok egyéb bajt, a háború okozta. A háború ölte ki a nemesebb érzést az emberekből, úgy a frontokon, mint idehaza. A háború velejárója a durvaság, vadság és bűnözések minden fajtája. Ebbe a fejezetbe tartozik a rablás, fosztogatás, nőkkel szemben való erőszakoskodás és az emberi élet elpusztítása. E barbárságokból, sajnos, a magyar népnek is kijutott bőven. És az ország lakosságának egy része még mit is szenved az idegen militarizmus brutalitása alatt. A legutóbbi múltban Budapest és környékének lakossága is meggyőződhetett a militarizmus e nemes erényeiről. Sok embernek ez bizonyára holta napjáig emlékezetében marad. De a háború nem kíméli a kulturjavakat sem. Egyaránt pusztítja el az emberi elme és művészet legragyogóbb alkotásait és áldozatául esik minden, ami útjába kerül, csak azért, hogy kitűzött célját elérje. Leigáz, nyomorba és rabságba dönt nemzeteket évszázadokra, sőt a világtörténelem, tanúsága szerint egyes nemzetek a háborúba teljesen bele is pusztultak. Vesztett háborúk ezenfelül rendszerint forrongásokat vonnak maguk után. A nyomor és szenvedés bűnbakot keres. Üldözések, vallási villongások keletkeznek és sok esetben teljes anarchia áll be. Mindezek a háború hatásai és ennek következtében durvult el az emberi lélek. Ennek az átkos állapotnak szenvedő részese ez idő szerint az ország népe. Most az a kérdés, hogy e beteg lelkiállapotból hogyan kerülhetünk ki? Elsősorban a nyomort és szenvedést kell megszüntetni. Munkát kell teremteni, mégpedig gyorsan. Hogy a sokat szenvedett nép nyomora és éhsége megszűnjön. Ha ez meglesz, sokkal türelmesebbek és megértőbbek lesznek az emberek minden sorscsapással szemben. Azután meg kell szüntetni az oktalan üldözést, a felekezeti türelmetlenséget és nem szabad tűrni azt a lelketlen demagógiát, amely a mai visszás és vigasztalan állapotokért, egyes emberek bűnéért, egész néprétegeket és felekezeteket olkol és tesz felelőssé. Végül hirdetni kell szóban és írásban a testvériség örökszép igéjét, a felebaráti szeretetek embertársaink iránti tiszteletet és egymás megbecsülését. Ezt hirdetni kell államnak, társadalomnak és minden kulturembernek, aki azt akarja, hogy a háború okozta erkölcsi és lelki rombolást kiheverjük. Ha az állam az első föltételt megteremti és a társadalom a többit folytatja, úgy e súlyos probléma aránylag rövid idő alatt megoldást nyer. És akkor nem lesz ok a panaszra, mert a megromlott erkölcsök megjavulnak. * Az erkölcs körül nemcsak a nagy társadalomban, hanem a mi szűkebb kis nyomdászcsaládunkban is baj van. De ez távolról sem olyan súlyos természetű, mint az előbb vázolt társadalmi bajok. Azonban mégis annyira érinti a régi jó nyomdász erkölcsöt, a kollegialitást és szolidaritást, hogy nem haladhatunk el mellette szó nélkül. Iparunk jelenlegi válságos helyzete minden nyomdász előtt köztudomású. Ezt elsősorban azok érzik legsúlyosabban, akik emiatt munka és kereset nélkül tengődnek. Erkölcsi kötelességünk, hogy azokat, akik önhibájukon kívül kerültek ebbe a helyzetbe, segélyezzük. Erőnk, azonban gyönge ahhoz, hogy ezt kielégítő módon megtehessük. A munkanélküliek száma igen nagy, a dolgozók pedig aránylag kevesen vannak és keresetük olyan csekély, hogy abból legjobb akaratuk mellett is, vajmi keveset áldozhatnak erre a célra. Az volna tehát természetes, hogy csak azok részesüljenek segélyben, akik erre valóban rá vannak szorulva. Szaktársaink közül bizonyára lesznek sokan olyanok, akik ezt nem értik meg. Úgy okoskodván, hogy munkanélküliség keresetnélküliséget jelent. Aki tehát munka nélkül van, rá van szorulva a támogatásra. Ha ez minden esetben így volna, nem szólnánk egy szót sem. Csakhogy ez nem így van és éppen ez a bökkenő. Arról van ugyanis szó, hogy vannak olyan úgynevezett munkanélküliek, akik sem a nyomdában, sem másutt nem dolgoznak. Erről tanúskodik a munkakönyv, amelyet zsebükben hordanak. Az egyletben mint munkanélküliek szerepelnek és a segélyfizetés napján a segélyt pontosan fölveszik. Ezek látszólag munkanélküliek, tényleg azonban nem azok. Mert keresetük van, mégpedig összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint a legjobban díjazott nyomdai alkalmazottaké. Azt kérdezik szaktársaink, hogy ez hogyan lehetséges? Ez igen egyszerű. Kereskedelemmel foglalkoznak. És kétségtelen, hogy ez a legjövedelmezőbb foglalkozás, még akkor is, ha az legális. Délutánonként pedig a kávéházban szórakoznak és sokszor egy-egy úgynevezett „rendes kártyapartie“ Sorrentó ózondus levegőjében többe kerül, mint amennyit egyheti munkanélküliségéig kitesz. Ezekről van szó. De nehogy az érdekeltek félreértsenek bennünket, kijelentjük, hogy sem keresetüket, sem szórakozásukat nem irigyeljük és abba nem kívánunk beleavatkozni. Abba azonban van beleszólásunk, hogy a segélyt fölveszik és ezzel az egyesületet és a munkanélkülieket megkárosítják. A nyomdászközvélemény abban bizonyára egy véleményben van velünk, hogy ez a legnagyobb mértékben lelkiismeretlenségre és inkolégialitásra vall és hogy ez az eljárás tűrhetetlen. i