Typographia, 1920 (52. évfolyam, 1-53. szám)
1920-03-26 / 13. szám
• Budapest, 1920 március 26 Ötvenkettedik évfolyam 16. szám A MAGYARORSZÁGI KÖNYVNYOMDÁSZOK ÉS BETŰÖNTŐK EGYESÜLETEINEK HIVATALOS KÖZLÖNYE SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Megjelenik minden héten pénteken. Előfizetési ár egész évre 48 korona. Egyes számára 1 korona. Telefon: József 1-33 BUDAPEST, VIII. BÉRKOCSIS UTCA 1. SZÁM, FÉLEMELET, 4. AJTÓ, GUTENBERG-OTTHON szerint számíttatnak és előre fizetendők A mi nemzetköziségünk. A mi nemzetköziségünket csak azok érthetik félre, akik alacsonyrendű értelműségüknél fogva nem tudnak a kulturember színvonalára emelkedni. Akadnak ugyan olyan egyének is, akik — nem kutatjuk most milyen okokból — szándékosan magyarázzák félre nemzetközi kapcsolatainkat, de ezekkel nem tudunk és nem is kívánunk pörbe szállani. . . Sohasem akartuk mi ennek az országnak az érdekeit más országok érdekei alá rendelni. Gonosz az, aki rólunk ilyesmit állít, mert ezt a vádat legdühösebb ellenségeink sem tudnák reánk bizonyítani. Ezzel szemben letagadhatatlan tény az, hogy mindabban részünk van, ami a magyar nemzetnek jó hírnevet szerzett és ennek az országnak a kulturnivóját emelte. E lap hasábjain már számtalanszor ellenőrizhető adatokkal bizonyítottuk, hogy önerőnkkel teremtett és föntartott intézményeinkkel és mozgalmainkkal a magyar nyomdaipar művelőinek a külföldi nyomdászokéhoz hasonló életstandardot teremtettünk és könyvtárainkkal, szakelőadásainkkal és szakirodalmunkkal a magyar nyomdászatot európai nívóra emeltük. Minden lépésünk és megmozdulásunk kizáróan a magyar nyomdaipar érdekében történt és minden eredményünk a magyar nyomdászatot és ezzel egyszersmind a magyar kultúrát fejlesztette. Ha a külföldön tartott kongresszusokra képviselőket küldtünk, megbízottaink ott a magyarországi nyomdai munkásokat képviselték, amely alkalmakkor nem egy esetben szereztek a magyar nyomdászoknak — és így közvetve a magyar nemzetnek is — dicsőséget. Mindenütt és mindenkor magyar érdekeket szolgáltunk. Nem tagadjuk, kölcsönösségi viszonyban állunk a külföldi nyomdászszervezetekkel. De mit jelent ez? Azt, hogy a külföldből ideérkező szaktársainknak árszabályszerű munkaalkalmat teremtünk, hogy a magyar nyomdászok munkaföltételeit ne ronthassák el és viszont, ha a mi szaktársaink szakismereteik gyarapítása céljából külföldre utaznak, ugyanebben az elbánásban és támogatásban részesülnek. Ebből áll tehát a mi nemzetköziségünk. Távol áll azonban tőlünk, mintha olyan szinben akarnánk föltűnni, hogy a fönti kultúrerényekkel Magyarországon csupán mi nyomdászok dicsekedhetünk. . Erről szó sincs. A nemzetközi kapcsolatok létesítésére, főntartására és ápolására irányuló törekvést megtaláljuk a társadalom minden rétegében. A mezőgazdák, gyáriparosok, művészek és tudósok között éppen úgy, mint a papság táborában. Példaképen elég, ha megemlítjük itt dr. Giesswein Sándor prelátus és országgyűlési képviselőnek az Aurora című társadalmi hetilapban megjelent dolgozatát, amely a nemzetközi élet újraéledésével foglalkozik. Giesswein többek között ezeket írja: „Semmi sem volt reámnézve lesújtóbb a világháborúnak — nem egészen váratlan — kipattanásakor, mint az a tudat, hogy a kulturemberiség nagy részétől egy csapásra elkülönítve éreztem magamat. A végzetes napokon a csehországi Karlsbadban időztem és épp arra tettem előkészületeket, hogy onnan a jubiláris (tizedik) eszperantó világkongresszusra Párisba induljak s aztán annak végeztével a belgiumi Liége-be menjek, hová pacifista papok világkongresszusára hívott meg a város püspöke. A testvériesülés ünnepére készülten s egyszerre csak azon vettem észre magamat, hogy testvéreimtől egy minden földrajzi akadálynál áthatolhatatlanabb korlát választott el. Mintha csak ezer meg ezer rokongondolkozásu szellemi testvéremet egyszerre elvesztettem volna. S azt hiszem, hasonló érzelmek töltötték be minden kultúrember lelkét. Mert mindhiába, a mi kultúránk, a keresztény kultúra nem csupán nemzeti, hanem nemzetközi és nemzetfölötti is. Hisz szellemi és kulturális életünk a régiek és modernek nemzetközi társaságának termékeiből táplálkozik. Imáinkban a zsoltárok szavait ismételjük, a hellenizált zsidónak, szent Pálnak leveleiből merítünk életbölcsességet, templomaink akár román- vagy gótszilüetk, akár reneszánsz- vHary bnrodzsesben készültek, lényegükben idegen motívumok szerint alakultak, az irodalom és művészet bármennyire ált van hatva nemzeti szellemtől, szoros kapcsolatban van az európai szellemmel. A színházban Shakespeare drámáiban mindig nagy lelki élvezetet találunk, az operában a Faustban gyönyörkéünk, helyben a német szellemóriás gondolatait a francia Gounod zenésítette meg; képtárainkban az olasz, spanyol, flamand és németalföldi mesterek remekművei gyönyörködtetnek. S még ha a magyar géniusz legeredetibb és leglángolóbb képviselőjét, Petőfit veszem kezembe, őnála is észrevehetem, hogy nemcsak magyar, hanem európai is és azért még fordításban is élvezetet nyújt a nemmagyar olvasónak. De a tudományos, technikai és gazdasági életben is tele vagyunk nemzetközi vonatkozásokkal. S mindezeknek a háború véget vetett. Különösen mi itt , Középeurópában egyszerre csak szűk földrajzi körzetre szorultunk — s hogy mit jelent ez, azt most, a hábom után kezdjük érezni leginkább; érezzük mi, de érzi egész Európa, sőt Amerika is a gazdasági téren s érezzük most, midőn a békés múltban beraktározott készlet teljesen elfogyott. De aki lelki életet él, annak már a háború folyamán éppoly nélkülözést okozott az, hogy megszűnt a népeknek az a lelki közössége, melyet az európai kultúrába a nemzeteket átölelő keresztény szellem beleoltott és ezáltal minden egyéb kultúra fölé emelt. Azt mondhatjuk, hogy épp ez a közösség tette vezetővé az egész világon a kisded Európát. S íme, midőn 1914. év augusztusában az első puskalövések eldördültek, egy csapásra idegenekké lettünk egymásnak, öt éven keresztül nem csekélyezámu exaka dó azt kívánta, hogy Európa egyik részében örüljenek azon, ha a másikat minél nagyobb veszteség éri és aki ennek a divatnak be nem hódolt, a „hazaáruló“ címet kapta díjmentesen és rang nélkül. Az ember szántó kérdezte magától: keresztények vagyunk-e még, emberek vagyunk-e mégi Egy angol államférfin most, a háború folyamán, mondotta azt a komoly szót, hogy jelenleg a hegyi beszéd föl van függesztve. Nem is csoda, hisz a háiboru alatt maga a tízparancsolat is föl volt függesztve — hogy lett volna az embereknek érzékük az evangéliumnak általánosan a Umrisztikus, mindenkire kiterjedő szeretete iránt De ugy látszik, az ember mégsem tud egészem, bestiává lenni, az emberiben nemcsak a vad állatiságnak, hanem a humanizmusnak az ösztönei is élnek és nemcsak a bestia tör kft belőle ijesztő féktelenséggel, hanem az igazán, emberi érzés, az önfeláldozó szeretet is, mert anima humana naturaliter Christiana vv üpíti 175 n Tj Clliucrciv IltJI II tudna lenni a szeretet gyakorlata nélkül. S ez a charita*, ez a mások baján segítő szeretet az, amely a nemzeteket újból egymáshoz vezeti." Világnézetünk és politikai fölfogásunk Giesswein Sándor világnézetével és politikai fölfogásával nem azonos. Mégis, mennyire egyetértünk vele, ha a fönti sorokat elolvassuk. Kertelés nélkül megállapítja, hogy a keresztény kultúra nem csupán nemzeti, hanem nemzetközi és nemzetfölötti is. Ugyanez a megállapítás érvényes a mi világnézetünkre, a szocializmusra is, amelyet a krisztusi kereszténységtől úgyszólván nem választ el semmi. És igaza van Giesswein Sándornak abban is, hogy a kölcsönös segítség, a szolidaritás érzése az, amely a nemzeteket újból egymáshoz vezeti. Erre nézve lapunkban már számtalan bizonyítékot hoztunk föl, amikor kimutattuk, mint támogatják olasz, holland, svéd, norvég, svájci, amerikai stb. országbeli szaktársaink a német és osztrák szaktársak nyomorba jutott családjait. És ha a Korrespondent március 9-iki számát olvassuk, újból láthatjuk, hogy a nyomdászok nemzetközi szolidaritása nem bengálifény, hanem testet és lelket melegítő pásztortűz, amelynek melegségét igénybe veheti mindenki, aki a Bernben székelő nagy Gutenbergcsaládhoz tartozik. A Korrespondenten erre vonatkozóan megjelent közlemény, amelyben reánk, magyarországi nyomdászokra is történik hivatkozás, így szól: A nemzetközi szolidaritás újabb bizonyítéka. Azokat a pénzküldeményeket, amelyeket a német-amerikai nyomdászok német szaktársak családjai nyomorának enyhítésére a szervezet vezetőségéhez továbbítottak, a napokban újabb 10.000 márkát kitevő adomány követte. A német-amerikai Typographia titkára, Miller Hugó szaktárs kisérősoraiban megjegyzi, hogy Amerikában ismerik a német szaktársak nagy nyomorát és az ismételten küldött segélyösszeg ennek tudandó be. Az osztrák szervezethez is küldettek segélyek és ezeket majd továbbiak követik. Ha a magyar szaktársak érdekében még nem lehetett semmit sem tenni, az csupán arra vezethető vissza, hogy a postaforgalom Magyarországgal még szünetel, úgyhogy az ottani viszonyokról, különösen a nyomdászszervezetet illetően, nincsen tudomásunk. A továbbiakban Miller szaktárs a német nyomdászszervezet vezetőségéhez irt levelében szó szerint ezeket írja: Mi németajkú nyomdászok Amerikában kis csoportot képezünk, amely egyre kisebbre zsugorodik össze. De ez bennünket nem tart vissza, hanem még inkább ösztönöz arra, hogy európai szaktársainknak, akik a világháború miatt oly súlyosan szenvedtek, segítségére legyünk. Sajnáljuk, hogy ez a segítség csak szűkebb szaktársaink kis részére és nem a háború által nyomorba taszított valamennyi embertársunkra terjedhet ki. Többet mondani szaktársaknak, akik ugyanazon cél felé törekszenek, mint mi, szükségtelen. Nem tagadjuk, jól esik nekünk Amerikában élő szaktársainknak a német szaklapban a magyarországi nyomdai munkásokat érintő megnyilatkozása, amelyben a felénk forduló tekintetét látjuk. Ez a készséges segítőszándék azt a reményt kelti bennünk, hogy 1920 február 12-én, az amerikai szaktársakhoz intézett alábbi átiratunk nem volt hiábavaló és meghozza azt az eredményt, amelyet tőle várunk. Amerikába küldött átiratunk szövege a következő: Tisztelt Szaktársak! A borzalmas nyomorúság, amibe a háború, a román megszállás és a bolsevizmus taszított bennünket, arra indít, hogy kollégiális érzületükre apelláljunk s támogatásukat kérjük a sok száz nélkülöző munkanélküli nyomdai munkás és családtagjaik számára. Erre a lépésre nehéz szívvel határoztuk el magunkat, mert büszkeségünk volt, hogy évtizedek óta mi sohasem állottunk a kérők, hanem mindig az adakozók sorában. Erre képesített bennünket az, hogy Magyarország nyomdászságának 98%-a szervezetünkhöz tartozott ,és erkölcsi és anyagi kötelezettségeinek mindenkor megfelelt. Ez a kötelességteljesítés tett bennünket erőssé. Nagy vagyonnal rendelkeztünk, amelyből a munkanélkülieket, betegeket és rokkantakat állandóan segélyeztük. Ma azonban eljutottunk teherbírásunk végső fokához. A háború ugyanis tönkretette iparunkat.• 1918 vége óta, a munkanélküliek száma állandóan szaporodott Súlyosan rosszabbította a helyzetet a románok háromhónapos megszállása, akik nyomógépek és nyersanyagok elszállításával fokozták a munkanélküliséget. De a bolsevizmus sem használt az iparnak. A polgári lapok megszüntetésével és a nyomdatermékek egyoldalú célra való fölhasználásával sok nyomdászkezet tettek fölöslegessé. Mindennek azután az az eredménye, hogy hónapok óta 1800 nyomdai munkás és munkásnő van munka nélkül, akik eddig több mint másfél millió koronát vettek föl az egyesület pénztárából. Megvalljuk, hogy ezt az iramot mi már alig bírjuk, mert a dolgozók által fizetett szervezeti illeték nem elégséges a munkanélküliek segélyezésére. Azonfölül a drágaság oly nagy, hogy a fizetett munkabérből legföljebb a fizikai élet fentartását, tudjuk biztosítani. Ily körülmények között kénytelenek vagyunk a kollégák támogatását igénybe venni. Ha módjukban állana, legszívesebben vennék, ha az 1800 munkanélküli részére naturáliákat küldenének, de természetesen a segítség bármely módját köszönettel fogadjuk. Kérői szavunkat a borzalmas ínség és szükség idején intézzük önökhöz és bízunk abban, hogy kollegiális szívükben megértésre talál* Kollegiális üdvözlettel a Magyarországi Nyomdai Munkások Szakszervezte nevében: Wiesenberger Vilmos Preusz Mór, titkár, elnök. Akinek rendes az eszejárása vagy céljainkat és tevékenységünket szándékosan nem magyarázza félre, az a fenti adatokból világosan láthatja, hogy miből is áll a mi nemzetköziségünk. Abból, hogy minden, magyarságunk mellett, Giesswein Sándor fejtegetései értelmében kulturembereknek érezzük magunkat és a ©i szerint cselekszünk..