Typographia, 1924 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1924-01-04 / 1. szám

192á TYPOGRAPHA A szerkesztő székfoglalóján talán nem lesz fölösleges az okulás szempontjából sem, ha némi visszapillantást vetünk arra az aránylag igen nagy időre, amely alatt — sajnos — nem megválasztott szerkesztők végezték el a Typographia körüli teendőket. Mindenekeelőtt állapítsuk meg, hogy Preusz Mór szaktárs — az utolsó választott szerkesztő — 1901’-ben foglalta el a helyét és egészen a Károlyi-forradalomig működött, részben mint szerkesztő, részben mint a szervezet vezetője. A forradalom idején fölhalmozódott rengeteg párt junka azonban annyira lefoglalta a politika, különben is szeretettel ambicionáló Preusz szaktár ^at, hogy szinte képtelenség volt mind a pérbeli, mind pedig a szakszervezeti munkáját elvégezni. Így történt aztán, hogy az országos bizottság 1919 januárjában Neumann Ede kollégát bízta meg a Typographia szerkesztésével, természetesen a lapot jegyző Preusz ellenőrzése mellett. A bolsevizmus bukása után Prausznak is emigrálnia kellett. Később az országos bizottság — tudomásom szerint — többször is kérdést intézett az azóta Ungvárott kondicionáló Preuszhoz, hogy milyen szándékai vannak a Typographiánál viselt szerkesztői megbízatását illetőleg. Preuszban megvolt a hajlandóság, hogy visszatérjen, de bármennyire biztatták is őt egyesek, hogy nem történik semmi baja, beigazolást nyert, hogy mint megszokottét nyilvántartják őt, sőt körözőlevelet is adtak ki ellene. Ezt a megbizonyosodást támogatta az a tény is, hogy mikor egyszer-kétszer hazaruccant a Budapesten élő családjához, a lakosan rövid idő múlva detektívek keresték. Ezek a nem éppen biztató körülmények végre is azt az elhatározást érlelték meg Preuszban, hogy a biztos szabadságát nem teszi kockára az esetleges börtönért. Ezt tudomására is hozta az országos bizottságnak, amely az ideiglenes és felelősség nélkül dolgozó szerkesztőkkel való hosszú kísérletezés után a hetekben végre kiírta a pályázatot, amelynek az az eredménye, hogy ettől a számtól kezdve Göncz Mihály a Typographia megválasztott és felelős szerkesztője. Nem volna igazságos, ha a szinte tolakodó alkalmat nem ragadnék meg, hogy Preusz kollégának elégtételt szolgáltassunk az őt igazságtalanul ért sorsért. A politikai üldözéséhez nincsen semmiféle írásos megjegyzésünk. A politikai légkör még mindig olyan, hogy a legnagyobb kritikai bölcseséget is csak hallgatással lehet és tanácsos megmondani. És Preusz van olyan jó nyomdász, hogy a spáciumokat is jól el tudja olvasni... Hogy a tőlünk nyomdai munkásoktól való búcsúztatásra is éppen én vállalkozom, aki sokszor olyan legényesen farkasszemet néztem vele, abban talán van valami a sors iróniájából, de valahogyan úgy érzem, mintha a magyar nyomdászszervezetben fátyol borult volna azokra az időkre, amikor a közösségért végzett munkát nógatás nélkül is elismerik azok, akiknek ez a mesterségükhöz tartozik. Én Preusz kollégában nem annyira az elvesztett és értékes szervezőerőt sajnálom , mert hiszen a mi szervezetünkben ennek ma már meglehetősen alárendelt jelentősége van—, hanem inkább a ténykedéseiért mindig helytálló és felelősséget ismerő szerkesztőt, akit nem lehetett ide-oda rángatni, mint a játékbabát. Az a meggyőződésem, hogy a magyar nyomdászszervezet egyetemének eltalálom a közös gondolatát, ha azt állítom, hogy Preusz Mór nevét nem szívesen adnók még át a történelemnek. Bármennyire lehetetlennek látszik is ez ma, mégis azzal a bajok idején összebújó és emberes reménységgel nyújtjuk búcsúzóra alaposan megcsontosodott kezünket, hogy lesz még viszontlátás, és lesz még szellő lágy kenyérrel ... *; Amint már említettem, Neumann Ede 1919 januárjában vette át a Typographia szerkesztését az országos bizottság megbízásából, és egészen 1922 végéig, tehát négy esztendőn át dolgozott — azt mondhatnék — névtelenül. A Typographiát ez idő alatt Preusz Mór, majd pedig Schippert János kolléga jegyezte. És noha Neumann nem volt választott szerkesztő, föladatát minden föltünés és lárma nélkül, de olyan alapossággal végezte, hogy zavarba esnénk, ha úgy hirtelenében arról kellene nyilatkoznunk: volt-e az alapítás óta különb és alaposabb szerkesztője a Typographiának, mint ő. És 1922 végén mégis letette a tisztét. A nemrégen lezajlott kongresszuson majdnem megtudta az egész szervezett nyomdai munkásság, hogy voltaképen miért is kellett Neumannak távoznia, de a rendőrség betiltotta a kongresszus szabadszervezeti részét. A magyar viszonyokat mindenképen jellemzi, hogy éppen a rendőrség akadályoz meg olyan összejöveteleket, ahol az uralkodó politikai rezsim a maga szempontjából talán „hasznosítható“ és kényelmes szimatmunkát végezhetne. Ha ugyanis a munkásügyek a rendőrség hatáskörébe tartoznak, és ha már a rendőrségnek következésképen politizálnia is kell, akkor jó adag együgyűségre vall, ha a rendőrhatóság szándékosan megfosztja magát olyan alkalmaktól, amikor a vezetőségek bírálásakor és a védekezések során esetleg „érdekes adatok birtokába juthatna. A betiltott kongresszus tehát nemcsak jogtalan és bosszantó volt a mi szempontunkból, hanem politikai együgyűség is volt a kormány részéről, mert a kormány munkásellenes politikájából egyenesen következik, hogy örülnie kell, ha a rendőrség képviseltetheti magát olyan összejöveteleken,ahol mi munkások elmondjuk egymásról is a véleményünket. A rendőrség jóvoltából tehát a nyomdászszervezet tagjainak végérvényesen le kellett róla mondaniok, hogy megtudják Neumann Ede távozásának az igazi okát. És miután így hiányosnak látszik a jövő számára készülő történelem, örökítsünk meg ebből az ügyből legalább annyit, mint krónikát, hogy Neumann Edének azért kellett távoznia négyesztendős kifogástalan működés után, mert a Typographia szerkesztésében hű maradt azokhoz a tradíciókhoz, amelyek nem tűrték meg sohasem, hogy a szervezet tagjain kívül még idegen elemek is beleavatkozhassanak a belügyeinkbe. Hogy Neumann lemondásának ez az oka hogyan komplikálódott magáig a lemondásig, azt most már igazán nem érdemes firtatnunk, hiszen azóta Neumann kolléga is bizonyára igyekezett fátyolt vetni az egészre, már csak az izgalomtalan élet érdekében is, sőt ki is vándorolt az országból. Hálátlanság volna tőlünk, ha feléje is nem nyújtanók ez alkalommal kollégiális szeretettel és a minden poklokon keresztül becsületes munkást megillető elismeréssel a meleg parolára vágyó kezünket... Neumann Ede után Schippert barátom vette át a Typographia szerkesztését, majd — a nyáron — Pajor Rudolf szaktárs, aki egészen az év végéig működött. Sem az egyikről, sem a másikról nem tudok, de nem is szeretnék rosszat mondani. Pedig egy közös hibája volt mind a kettőnek: az, hogy egyik sem volt megválasztott szerkesztő, és sohasem lehetett tudnunk, hogy amit a szerkesztő tollából olvastunk a Typographiában, az valóban a szerkesztő véleménye volt-e. És hiába kesereg Pajor barátom is a saját bukásán, és hiába kérdezi olyan mélabús hárfamuzsikával az utolsó Typographiában: „Megbántottalak, testvér?...“ Hát nem bántottál meg, testvér — ámbár szerettél lóhátról beszélni a szegény pocsétakerülő gyalogossal —, csak azt vettem zokon, hogy nem voltál még önállóbb és erősebb regény, mint amilyennek a megválasztott szerkesztőnek kell lennie... Nem bántottál meg, emberségemre mondom, testvér, de hidd el: ha nem szerkesztetted volna a Typographiát, levoksoltam volna Rád, mert ismerem a képességeidet. Testvér, én szorgalmasan olvastam az írásaidat, és nagyon, nagyon csodálkoztam, hogy annyira megváltoztál... Pedig talán nem is változtál meg, csak éppen az önállóságodat függesztetted föl. Te szerencsétlen flótás ...* Göncz szaktársat pedig kollegiális szeretettel üdvözlöm a Typographia rendes munkatársai nevében. És természetesen mindent megígérek a magunk részéről. A mi kívánságunk csak az, hogy a székfoglalóját tartó megválasztott szerkesztő okuljon az elmúlt néhány esztendő tanulságain. Hiszen Göncz sem új és ismeretlen ember előttünk. Tudjuk, hogy egyenes, mint a nádszál, és nemcsak érzékeny tud lenni, hanem gerinces is. És az én szememben ezek a jellembeli kiválóságok legalábbis olyan súllyal nehezednek a serpenyőn, mint a legragyogóbb és legkivételesebb szellemi képességek, úgy érezzük, hogy nincsen köztünk nézeteltérés abban a tekintetben, hogy a nyomdászszervezet és a Typographia a miénk, akik azokat föntartjuk. Az idegen elemeknek tehát coki!... Ha Göncz szaktárs ezt a jövőben is hiszekegyének ismeri, akkor itt a kezünk: parolára is, munkára is! Szilágyi József: A németországi nyomdai munkások újabb harcok előtt állanak. A német nyomdaiparban már néhány hónap óta nem sikerül a közös megegyezés és ennek következtében azóta a birodalmi munkaügyi minisztérium döntőbírósága (Schlichtungsaussehuß) mondja ki a döntő szót. Mint egyik utóbbi számunkban már említettük, a német nyomdaiparban ugyancsak ilyen döntés értelmében arany márkában történik a munkások fizetése, most pedig a főnökök „a német ínség enyhítése érdekében“ heti 57 órára akarták a munkaidőt fölemeltetni. Hogy a „német ínség“ alatt a német főnökök telhetetlen éhségét kell érteni, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy ott 2—3—4—5 napos heti munkaidőben, tehát, redukált üzemmel dolgoznak a legtöbb nyomdában. Ha tehát valóban a német ínséget akarnák enyhíteni, dolgoztathatnának egész heteket. Az említett döntőbíróság 1923 december 19-én kimondta, hogy a német nyomdaiparban a munkaidő heti 54 óra. A munkások ezt a döntést természetesen nem fogadták el, mire — polgári forrás szerint — a berlini nyomdatulajdonosok gyűlése elhatározta, hogy a berlini könyv- és újság,nyomdaiparban dolgozó valamennyi munkásnak a legközelebbi határidőre fölmond, mert e munkaügyi minisztérium az 54 órás munkaidőnek bevezetését nem kötelezőnek jelentette ki. Úgy látszik, a berlini principálisok nagyon elbizakodottak utóbbi „győzelmük“ miatt és azt hiszik, most már minden ellentállás nélkül feszíthetik a húrt. Ezúttal könnyen érheti őket csalódás. Ehelyütt említjük meg, hogy a Korrespondent legutóbbi számában meleg szavakban mond köszönetet mindazoknak, akik a birodalom határain túl is a lap további föntartása érdekében áldozatokat hoztak. Januári RÖVID KÖZLEMÉNYEK Üdvözlöm a hathónapi távollét után a magyarországi nyomdai munkásságot abból az alkalomból, hogy a Typographia ezévi január elsejével új szerkesztőt kapott Göncz Mihály szaktárs személyében, akinek a közért eddig is kifejtett buzgó és kitartó tevékenységét jutalmazza bizonyára a magyar nyomdászság azzal, hogy aránylag óriási szavazattöbbséggel Preusz Móric törvényes utódjává megválasztotta. Nincsen kétség aziránt, hogy Göncz szaktársban megvan a megfelelő ambíció, készség és akaraterő ahhoz, hogy a magyarországi szervezett nyomdászság félszázadnál jóval idősebb harci és szellemi fegyverét azon a nívón megtartsa, amelyre a hosszú évtizedek folyamán az elődök gondos és sokszor áldozatokkal járó munkája révén emelkedett és a Typographia az ő kezében is az marad, aminek mindenkor lennie kellett és továbbra is lennie kell: a magyarországi szervezett nyomdai munkásság hamisítatlan szócsövének és anyagi és erkölcsi érdeke tántoríthatatlan védelmezőjének. A Typographia szerkesztője előtt — szerintem — más szempont sohasem lebeghet, mint megbízói ügyének a lap hasábjain való őszinte képviselete. Ezen az alapon munkálkodva, Göncz szaktársnak nem is lesz nehéz a munkája, mert a tollforgató szaktársak legértékesebbjei mindenkor örömmel és készségesen sietnek majd a támogatására. Ha az új szerkesztő teljes meggyőződéssel csak ezt az egyetlen célkitűzést teszi meg munkája programjául, az a nyomdai munkásság szempontjából többet ér, mint a legszebb programcikk, amely rendszerint csak azért van tele különböző színes ígéretekkel, hogy legyen mivel egy kolumnára valót megtölteni. Az új szerkesztőnek persze arra is elő kell készülnie, hogy a közért való tevékenysége közepette adódnak kellemetlen momentumok is, amikor a hivatásos gáncsvetők és a nyomdai munkások egyetemes érdekével szembenállók kútmérgezésére kell éles reflektorral rávilágítani. Ezek azonban csak átmeneti epizódok. És ezt a munkát is nagy lelki nyugalommal és mosolyogva végezheti el abban a tudatban, hogy megbízói érdekében harcol és a nagy nyomdászcsalád érzésben vele van. Ez egyben a boldogság érzését is adja, ami bőségesen kárpótol a rossz napokért. Az új szerkesztőre nézve különösen értékessé teheti a választás eredményét az, hogy a bizalom számbelileg oly nagy arányban nyilatkozott meg mellette és így a testvérárulók, a hitvány ligások nem dicsekedhetnek el azzal, hogy a pályázók valláskülönbséget tekintve, az ő szavazataiknak is lehetett valamelyes döntő szerepük, ami természetesen — amint a hazai viszonyokat ismerem — nem jelenti azt, hogy ők a néhány (tám)példányban megjelenő — ha egyáltalán még megjelenik — „Kis Maszlag“jukban ilyen irányban máris nem hencegték el magukat. Nekem az a meggyőződésem, ha csak 4—5 szavazattöbbséggel (ugyanis lelkiismeretes számítás alapján ennyire taksálom a ligások számát) győzött volna az új szerkesztő és a maszlagosok csak látszóan is jogosan tulajdoníthatták volna maguknak a döntés szerepét, az a választás eredményét nem is fogadta volna el mert a hitványok szerkesztője lenni talán nyugalmas és kifizetődő, de csöppet sem megtisztelő állapot. Neumann Ede, * Neumann Ede szattáre, a Typographia négy éven át volt szerkesztője küldte lapunkban vaki közlés 'óljából Ungvárról e kis cikkecskét. Halálozás: Turián József 34 éves gépmester december 22-én Budapesten meghalt. — Polgár Pál 40 éves szedő december 29-én Budapesten meghalt. — Náthán Ignác betűszedő életének 62. évében december 30-án Budapesten meghalt. A Nyomdaipari Paritásos Munkásközvetítő forgalma: December hó 22-én előjegyzésben volt: 327 kéziszedő, S gépszedő, —szedőgépszerelő, 8 korrektor, 90 gépmester, 30 nyomó, 16 betű- és téviöntő, 128 gyorssajtóberakónő, 28 tégelysajtó, berakónő és 89 segédmunkás; összesen S71 munkanélküli. A december hó 24—29-ig terjedő héten új jelentkező volt: 42 szedő, 0 gépmester és nyomó, 1 betű- és tömöntő, 31 munkásnő és 5 segédmunkás; összesen 79. Munkát kapott: 11 kéziszedő, 1 gépszedő, 0 szedőgépszerelő, 0 korrektor, 3 gépmester, 1 nyomó, 1 betű- és tömöntő, 15 gyorssajtóberakónő, 6 tégelysajtóberakónő, 6 segédmunkás; összesen 44. December 25-én előjegyzésben maradt: 357 kéziszedő, S gépszedő, 0 szedőgépszerelő, 8 korrektor, 86 gépmester, 30 nyomó, 16 betű- és tömöntő, 139 gyorssajtóberakónő, 27 tégelysajtóberakónő és 38 segédmunkás, összesen 709 munkanélküli. Emlékkiállítás. A karácsonyi ünnepek alatt az anyaegyesület közgyűlési termében az elhunyt mesterszedők munkáiból kiállítást rendezett a Grafikus Művezetők Egyesülete. Nagyrészt ismert és már méltatott műveket láttunk viszont, amelyek egy letűnt korszak emlékeit viselik magukon. Fájdalmas emlékek, mert velük együtt elmúltak az idők, amikor nemes versenyre keltek legjobbjaink a művészetért , körülöttük áhítattal figyeltek a rajongók.