Typographia, 1928 (60. évfolyam, 1-52. szám)
1928-01-06 / 1. szám
Budapest, 1928 január 6 Hatvanadik évfolyam /N Z-ö. 35109 1. szám TYPOGRAPHIA A MAGYARORSZÁGI könyvnyomdászok és betűöntők egyesületeinek hivatalos közlönye Megjelenik minden héten pénteken. Elenfín und vm i *797 AM Kéziratok nem adatnak vissza. Hirdetés fizetési ár egy félévre 5 pengő. EgyesÜLJ LJ Arth o 1 Vili, tühRtvOLSIL LILLA 1. oZiA.Vl. ára: millimétersoronként 30 fillér. A szám ára 20 fillér. Telefon: József 301—33 FÉLEMELET, 4. AJTÓ, GUTENBERG-OTTHON hirdetés díja mindenkor előre fizetendő A magyar róna fáklyafénynél Törökszentmiklós I. Az Országos Bizottság, úgy, amint az a múltban szokásos volt, az elmúlt év folyamán is úgyszólván az egész ország területét felölelő propagandautazást bonyolított le. Az utazás célja az volt, hogy a bizottság tagjai érintkezést keressenek vidéki szaktársainkkal, árszabálykérdésekben fölvilágosítással szolgáljanak és a személyes érintkezés révén a szervezeti életet átfogóbbá tegyék. Az utazásoknak egy további célja az is volt, hogy ne csak azokat a nyomdavárosokat keressék föl, ahol árszabályközösség tekintetében rendezett állapotok vannak, hanem olyan helységeket is, ahol az árszabályközösségről talán még sohasem hallottak. A kiküldöttek beszámolója a vidéki városok árszabály- és szervezeti viszonyait illetőleg, eltekintve a kevés kivételtől, kedvező. Apróbb hibák majdnem mindenütt voltak észlelhetők, azonban jólesőleg állapíthatjuk meg, hogy többé-kevésbé rend van. Vidéki szaktársaink többsége hű őrei az árszabálynak és vigyáznak annak épségben tartásán. Azonban egyes vidéki városokban, községekben, ahova speciális viszonyaink folytán a kultúra szele még nem ért el, bizony siralmas állapotokkal találkoztunk. Meg kell őszintén mondanunk, hogy még több helyen töretlen az ugar, amelynek megmunkálása a jövő feladatai közé tartozik. Az Alföld délibábos zónáin elterülő városok bizony messze esnek még attól, hogy bekapcsolódjanak az ország kulturális és gazdasági életébe. S talán nem túlzás, ha azt mondjuk hogy itt-ott valósággal ókori állapotokkal találkoztunk. Szinte paradoxonnak tetszik ilyen viszonyok mellett a végtelen síkságot átszelő vasút, valahogyan inkább illene ebbe a miliőbe a delizsánsz, vagy az ekhós-szekér. Éppen ezért helyezzük vissza magunkat időben legalább száz esztendővel, amikor Stephenson távolságokat lerövidítő gőzparipája még ismeretlen volt errefelé és a stílszerűség kedvéért ekhós-szekéren járjuk be e kezdetleges, gazdaságilag patriarchális, primitív kultúrájú helyeket. A tájakat illetőleg benyomásaink feledhetetlenek lesznek, aminthogy nem felejthetjük el azokat a benyomásainkat sem, amelyeket a gazdasági és kulturális életről, no meg az itt dívó munkáltatási rendszerről szerzünk. Miután leírásunk célja nem a tájfestés, sem pedig néprajzi ismertetés, bár ez is érdekes volna, azt a lehetőség szerint elmellőzzük. Nem beszélünk tehát arról, hogy a döcögős országutat szegélyező akácsoron túl az őszi ég borulata mily melankolikus hangulatot idéz föl lelkünkben. Arról se essék szó, mily megkapó a látvány, mint húznak fönn a jégben dél felé a lápok későn költöző madarai. De bizonyos, hogy mély nyomot hagy bennünk a magasban szálldogáló varjak ezrei, amint sajnálkozóan sírják el panaszukat: kár, kár, kár! Ez a bús sirám kíséri az ekhós-szekér utasát keresztül a síkon és belénk dermed valami rossz érzés, amikor ezt halljuk — talán nem indokolatlanul. Pedig mindenütt bőséget lehel magából a dúsan termő, ilyenkor már pihenő föld, ezt érzékelteti, velünk a mindenségbe vígan beleröffenő hízók és az avaron kérődző jószág sokasága. Ez deríti föl a nyomott hangulatot, mely megüli az ember lelkét. Egy-egy elárvult rongyos tanya mellett palotának beillő magtárak terpeszkednek gabonával megrakodva gazdagon, a szegénység őrizetére bízva. Egyébként teljesen elnéptelenedett a vidék, embert alig látni. A messzeségben zöldesen csillámlik az Alföld föltolakodó lapos talajvize, az ezt környező zsombékok közt bánatosan csiripel a tél hidegét félve váró nádiveréb. A nagy kietlenséget egy- egy az ég borulatára rajzolódó kútágas, vagy egy mozdulatlan szélmalom szakadt vitorlájú kerékága teszi hangulatossá. Az alkonyat közeledésére elül minden földi lárma, azontúl csak a szekér rosszul kent kerékagya rikolt bele a nagy csöndességbe. Első állomásunk Törökszentmiklós. A község határát vadvizek szegélyezik, amelyben vígan úszkál a szárnyas jószág. A falu főuccáján megáll a szekér, örömmel nyújtózkodik a meggémberedett utas, és amikor kissé magához térve, ismét embernek érzi magát , körülnéz. A ház ereszén kandikáló szalmacsutak mutatja, hol van a kocsma. A vendéglócán derék, kajlabajszos magyarok üldögélnek, végigmustrálják az idegent. A kurtaszárú cseréppipa mögül sercint előbb egyet s csak azután felel barátságos nyiltszívűséggel a hozzá intézett kérdésre. Útbaigazítanak, megmondják, hogy az ucca végében jobbra, azután balra kell fordulni és ott található Kongorácz könyvnyomdászmester. Nevezett egyébként tekintély a faluban. Egy sorban emlegetik a pappal, jegyzővel, no meg a tanítóval. Az officinába betekintve, az volt kiküldött szaktársunk érzése, hogy eltévesztette a kapuszámot és talán a községi iskolába nézett be — mert annyi volt ott a gyerek, fiú, lány vegyesen. A Kongorácz-nyomda fölszerelése egy gyorssajtó és egy amerikai gép. A tulajdonos tanult gépmester, más szakmunkást nem alkalmaz. Ellenben van egy fiú és négy leány szedőtanonca, mindegyik négy-négy évre szerződtetve. Kongorácz úrnál egészen természetes, hogy a „szedőtanulóleányok“ a „szakmunkán“ kívül cselédmunkát is tartoznak végezni, lévén az kongoráczi elgondolás szerint rokon munka. A fölszabadult lányok (ilyen is van) heti 16 pengő fizetést kapnak, a tanulók meg nem határozott összegű vasárnapi pénzt, amelyért azután tisztelet jár ki Kongorácz úrnak a falu népétől, lévén kenyeret adó munkáltató. Munkahiányban nemigen szenved a nyomda, miután van egy 8—10 oldalon megjelenő hetilapja, amelyet kiszedet a gyerekhaddal, azután boldogabb jövendőt jósló planétákat szednek, nyomnak. Ennek itt ősszel-télen a nagy dologtalanság idején van keletje, amikor az Alföld szürke melankóliája nehezedik a lelkekre. Megállapított munkaidő — az nincs. Ha a munka úgy kívánja, akkor éjjel-nappal dolgoztatják a serdületlen gyermekeket, magától értetődően minden külön díjazás nélkül. Kongorácz bemondása szerint — állítólag — főnökegyesületi tag, amire, úgy véljük, nem nagyon lehetnek büszkék a főnökök. A fenti kép után fogalmat alkothatunk magunknak arról, hogy milyen lehet itt az iparfelügyelet, no meg kikből és mennyire áll hivatása magaslatán a helybeli céh — az ipartestület, Törökszentmiklós nagyközség. Ehhez mért kulturális szükséglete is. Miután azt Kongorácz úr egyedül kiszolgálni képtelen, egy második nyomdára is szükség van. A Rubinstein S.-nyomda volna a második műintézet, amely az előbbivel verseng, természetesen konkurrenciális téren. Fölszerelése tökéletesebb az előbbinél, lévén egy ókori gyorssajtója, egy Viktória- és egy amerikai gépe. Ez az irodalmi és nyomdai műintézet két úgynevezett szakmunkást foglalkoztat. Az egyik Eisenberger Sándor névre hallgat, ez már 12 éve tölti be fontos kultúrmisszióját, mint szedőgépmester. Heti bére 28 pengő, de ezenkívül még kosztot is kap. A másik Sallay István szedő, négy éve csúfolja meg Gutenberg művészetét heti 10 pengő fizetésért és kosztért. Nem kell valami élénk fantázia ahhoz, hogy elképzeljük, milyen lehet a szaktudása e szegény szánandó páriának, ha munkáját ily magasan értékeli Rubinstein úr, kit humánus fölfogásáért szintén igen tisztelnek a törökszentmiklósi határban. A tanoncskála itt szigorúan be lesz tartva és ez dicséretére legyen mondva, csak egy szedőtanulót tesz szerencsétlenné. Árszabályközösségről, árszabály szerinti fizetésről és munkafeltételekről ilyen körülmények között nem lehet szó. Ellenben vissza kell térnünk az ott dívó állapotokra, amelyet ezúton ajánlunk az illetékesek figyelmébe. E szomorú tapasztalatok után kiküldött szaktársunk nem sok eredménnyel, de annál nagyobb igyekezettel sietett el innen, ahol az Úrnak 1927. esztendejében ily megdöbbentő képét látta az ember és vele együtt a nyomdaipar megcsúfolásának. Reményekkel eltelten menekült más tájak felé, hogy minő eredménnyel, arról majd legközelebb. A hatóság megdöbbentő közönye szinte érthetetlen, mert hiszen aligha hihető, hogy a Kongorácz-féle tanoncnyúzásról ne lenne tudomása. E vidéki helyzetkép is élénken szemlélteti előlünk a mi speciális viszonyainkat, melynek megváltoztatására minden tényezőnek össze kell fognia. Helyzetkép 1927-ben A „Sokszorosító Ipar“ december 10-iki számában fönti cím alatt meglehetősen élénk fantáziára valló cikkecske látott napvilágot. A névtelen cikkíró elbeszéli, hogy üzleti ügyei elintézése végett útja a VI. kerületbe vezetett. Cikkében egy uccaszögletet ír le és „szellemesen“ arról morfondíroz, hogy az itt egymásra zsúfolódott nyomdák tulajdonosai, ha az uccaösszeszögelés közepére egy asztalt helyeznének el, úgy üres óráikban pompásan alsózhatnának. Megállapítja, hogy erre nem mindegyik kollégájának jutna ideje, mert az egyik üzemben vígan folyik a munka. A továbbiakban elmondja, hogy elmerengve állott meg kollégája üzlete előtt. A kis merengőt merengéséből hangos leányzsivaj riasztotta föl, illetve ütötte meg a fülét. „Három fitosorrú, szőke bubifrizurás, rúzsosajkú leány állt meg a háta mögött“ — mondja. Bár merengése közben leányzsivaj ütötte fülön, nem vette észre, hogy azok a háta mögött megálltak, „mert hiszen a hócipőben zajtalan volt a járásuk“. Az illető nyomdatulajdonosnak az volt az érzése, hogy úgynevezett művelt laikusokhoz van szerencséje. Óriási volt a csalódása, amikor az egyik szőke szépség dühösen emelte ki a fejét a szőrmeboából és haragos hangon szólt oda társnőinek: „Nézzétek, ezek még mindig melóznak!“ És az illető munkásnők — cikkíró szerint - megütköztek a különórázás miatt és a legújabb pesti apacsnyelven adtak kifejezést nézetüknek. Ezzel a rövid kis történettel kedveskedett kollégáinak a Sokszorosító Ipar derék munkatársa fönt leírt humorosan gúnyos beállítású cikkecskéjével. Bár örömünkre szolgál főnökeink jó hangulata, no meg ha humorosan diskurálnak egymás között, semmint ha panaszkodnak, ámbár mi a közvetlen érintkezésnél inkább ezt tapasztaljuk. Egyes munkáltatók még odáig is elmennek sirámaikban a személyzet előtt, hogy mint közelfekvő rémet, az éhhalált emlegetik. Csak természetes, hogy inkább élvezzük a humort, a jókedélyt, mint a panaszos sirámot. Azonban a Sokszorosító Ipar humoristájának gúnyoros hangú cikkét, a nyomdai munkásnőknek e cikk szerinti beállítását, nem tartjuk ízlésesnek. Nem pedig azért, mert hiszen a rúzsosajkú, apacsnyelven beszélő, manikűrözött kezű (?) proletárleányok munkájából nem éppen jelentéktelen hasznot vágnak zsebre munkáltatóink, valószínűleg cikkíró is. A helyzetképfestés talán sikerültebb lenne, ha cikkíró például a Balaton partját festené, illetve írná le, ahol az éhező nyomdatulajdonos urak üdülnek családjukkal és kollégáikkal, és utóbbiakkal arról tanakodnak, hogy hány tanulóleánnyal pótolják a nyomdai munkásnőket. Vagy mennyivel érdekesebb lenne, ha cikkben festené meg az örökösen bukás szélén álló nyomdatulajdonosaik típusát és azok feleségeinek perzsabundáját, az ötórai teát és egyéb földi jókat. Miután nem akarjuk követni a Sokszorosító Iparban megjelent cikknek tónusát, a rúzst, manikűrt és talán azt a másik zsargont, mely elüt ugyan a munkásnők apacsnyelvezetű beszédétől, no meg mert nem érzünk semmi kedvet a viccelődéshez, arról lemondunk. De talán az mégsem lehet bűn, ha esetleg 4