Typographia, 1957 (89. évfolyam, 1-12. szám)

1957-01-17 / 1. szám

82. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 1957. JANUÁR 17 A NYOMDA- ÉS PAPÍRIPARI DOLGOZÓK SZABAD SZAKSZERVEZETÉNEK HIVATALOS KÖZLÖNYE A BIZALMI FÉRFI szerepe mindenkor — a tő­kés termelési rendszerben is — jelentőségteljes volt és ha azt valaki jól töltötte be, azzal bizonyítékát szol­gáltatta annak, hogy ebben a minőségében nem csupán egyszerű tisztséget tölt be, hanem magasrendű hiva­tást vállalt, aminek célja és rendeltetése az volt, hogy a munkáltatásban az érdek­­ellentétekből keletkező dif­ferenciákat kiegyenlítse, az esetleges konfliktusokat el­hárítsa, és végső soron a munkafeltételeket szabá­lyozó árszabályt védelmezze mindazokkal szemben, akik vétettek ellene. A bizalmi­férfi intézmény hosszú múltra tekint vissza, és egyi­ke volt azoknak az instru­mentumainknak, amely min­denkor bevált és ami kiala­kította azt a kollégiális szel­lemet, ami nemcsak a nyomdai munkásságot, ha­nem testvér-szervezeteinket erővel telítette meg azokban az időkben, amikor szerve­zeteink önmagukra utaltan harcoltak a kapitalista ki­zsákmányolással szemben és amikor e küzdelmeink során döntő elhatározásokra kellett jutniok. Nagy erőpróbák az útjel­zői a bizalmi férfiak tevé­kenységének, és az a maga­tartás, ami példaadásul szol­gált mindenek számára, nemkülönben a hivatásra való nevelés nagy munkája, ami alkalmassá tette szak­társainkat ennek a tisztség­nek a betöltésére. Persze ez gyakran nagy kockázat vál­lalását is jelentette, nem egy esetben a kenyértelenséget, az üldöztetést is azok részé­ről, akik nem látták szívesen a bizalmi férfi »illetéktelen« beavatkozását olyan törek­vésekbe, ami a dolgozó mun­kás kiuzsorázását, jogaiból való kijátszását, bérének megrövidítését jelentette. Szakszervezetünk termé­szetesen nem szolgáltathatta ki a megtorlásnak a bizal­miakat, és ennek volt a fo­lyománya, hogy intézménye­sen gondoskodott azok vé­delméről a kollektív szerző­dés rendelkezésein keresztül a munkáltatói túlkapásokkal szemben. Ennek volt be­tudható, hogy ez az intéz­mény oly nagy jelentőségűvé fejlődött, hogy hatásköre mindinkább bővült és kiter­jedt a munkáltatás sok olyan részletének a szabályozására is, ami korábban el sem volt képzelhető. Ezzel egyidejűleg fejlődött ki az a felelősségtudat is, hogyha egyenlő tényezői akarnak lenni a termelés­nek, akkor a két érdek szem előtt tartásával kell a felmerült ügyeket elintézni. A mögöttünk hagyott kapi­talista termelési rendszer­ben a szakszervezetek fejlő­désével egyidejűleg kiala­kult a békéltető bizottságok rendszere is, ahol a két ér­dekeltség képviselői foglal­tak helyet és a bizalmi férfin keresztül a dolgozó panaszát elbírálva, határozat hozatott az árszabály, illetve az igaz­ság szellemében. Megváltozott termelési rendünkben, amikor a ter­melőeszközök a dolgozók kol­lektív tulajdonává váltak, a munkástanácsok megalkotá­sával egyidejűleg szükséges­sé vált a bizalmi rendszer ki­építésének az ügye is. Ebben a viszonylatban a bizalmiak mint a szakszervezet, illetve az üzentek dolgozóinak kép­viselői töltik be tisztségüket, mint összekötők. Hivatásuk a békés, nyugodt termelés, nem utolsó sorban a munkafegye­lem biztosítása. Azoknak az érdekeknek a szolgálása, amit a mai kollektív társadalmi és termelési rend kötelességként ró az ország dolgozóinak minden egyedére. A munkástanácsokra, bizal­miakra és szakszervezetekre felépített termelési rendünk­ben ma nem mint ellentétes érdekeket szolgáló tényezők állunk szemben, hanem egy­más mellett kell állnunk és végezni munkánkat a közös cél érdekében, a szocializmus nagy gondolatának megvaló­sulásáért, valamennyiünk jó­létéért, hazánk boldogulá­sáért és ha a jelenlegi súlyos helyzetből kivezető utat találva egymással és egymásért lépünk a munka porondjára, akkor sivár je­lenünk után lesz reménytel­jes jövendőnk. Egy régi bizalmi HATÁROZAT Az 1956. december 27-én tartott főbizalmi és munkás­­tanácsok elnökei, valamint az ideiglenes vezetőség együttes ülésén benyújtott következő határozati javaslat fogadtatott el: »Az 1956. november 2-án a Nyomda- és Papíripari Dolgo­zók Szabad Szakszervezetének központjában megtartott rend­kívüli szakmai nagygyűlés új vezetőséget választott. Gallé Ernőt, aki az utóbbi évek­ben a nyomdai és papíripari munkásságra nézve káros te­vékenységet folytatott, a nagy­gyűlés az új vezetőségbe nem választotta be* , »• • * Ennek alapján a főbizalmi testület, valamint a jelenlegi munkástanácsi elnökségi tagok kimondták, hogy Galló Ernő minden eddigi, a nyomda- és papíripari dolgozók által nyert összes tisztségeit megszűntnek tekintik. Javasolják, hogy az így meg­üresedett elnökségi helyre a Magyar Szabad Szakszerveze­tek Országos Szövetségébe Brumiller László szak­társat hívják be.­ A határozati javaslatot az össz­ vezetőség egyhangúlag elfogadta. NYOMJÁK ITTHON A MAGYAR KÖNYVEKET! A Népakarat 1956. december 21-i számában könyvkiadá­sunk kérdéseivel foglalkozva a következő sorok láttak nap­világot: ..Örömmel vesszük, hogy a magyar irodalom iránt érzett nemzetközi szolidaritás eny­híti a fenti gondokat. Papírt adnak, könyvnyomdai munkát vállalnak a baráti országok (Csehszlovákia, NDK, Romá­nia) kiadói... is. Tehát nagy erőfeszítésekkel tartani lehet az ez évi színvonalat.“ Sajnos, a magyar nyomdá­szokat nem tölti el olyan örömteli érzés, mint a cikk íróját. Mert ha megvalósulna, amiért a cikkíró lelkesedik, az azt jelentené, hogy a magyar nyomdászokat megillető mun­kákat külföldön végeznék el. Aligha hisszük, hogy a baráti országok nyomdaipara — is­merve a magyar nyomdászok problémáit — igényt tartana effajta munkákra, ellenben annál valószínűbb, hogy szí­vesebben segítenék iparunkat a hiányzó különféle nyers­anyagok és a papírszükséglet pótlásában. A baráti országok nyomda- és papíripari szervezeteivel való kapcsolatunkban minden törekvésünk «­ttttír* arra irá­nyul, hogy segítséget kérjünk és vegyünk igénybe, hogy megszűnjék az a helyzet, amely ez idő szerint munka­­nélküliségre kárhoztat sok ma­gyar nyomda- és papíripari dolgozót, hogy termelőképessé tegyük­ a nyomdaipart, s ezzel is hozzájáruljunk a hazánkat érintő súlyos gazdasági hely­zet megjavításához. Szeretnék felhívni még va­lamire a figyelmet. Valószínű­leg sem a Kiadói Főigazgató­ság tagjai, sem a cikkíró nem gondoltak arra, hogy az álta­luk elképzelt megoldás meny­nyivel megdrágítaná az így el­végezendő nyomdai munkát. Nemcsak a vasúti szállítás terhelné a kiadásra kerülő könyvek előállítási árát, ha­nem az ilyen munkáknál elke­rülhetetlen személyes kiszál­lások útiköltségei, napidíjai stb. Mindezek végső soron is­mét csak hazánk gazdasági életét károsítanák meg. A Kiadói Főigazgatóság ak­kor szolgálná valóban helye­sen a magyar könyvkiadás ér­dekeit, ha a nyomdai munkás­ság mellé állna és vele együtt munkálkodna a­­ hiányzó anya­gok és papírszükséglet beszer­zésén. Csakis egy ilyen megol­dás szolgálná mind a magyar könyvkiadás, mind pedig a ma­gyar nyomda- és papíripari dolgozók érdekeit. De nemcsak a magyar nyomdászság érde­keit szolgálná, hanem egyút­tal a nyomdaipar területén részben mentesítené hazánkat a ránehezedő súlyos gazdasági terhektől, s ezzel is hozzásegí­tené kormányzatunkat a mi­előbbi békés kibontakozáshoz. Ezt ajánljuk a Kiadói Fő­igazgatóság és a Népakarat cikkírójának szíves figyelmébe a magyar könyvkiadás és a magyar irodalom érdekeit mindenkor készségesen szol­gáló nyomda- és papíripari dolgozók nevében. A Magyar Nyomda- és Papír­ipari Dolgozók Szabad Szak­­szervezetének elnöksége. Mindez már csak a Vég! Az igazi kérdés a következő: a munka nem lehet törvény, ha egyúttal nem jog is! De ezt nem részletezzük! Ha a termé­szet a gondviselés nevet viseli, a társadalomnak nem lehet más a neve, mint előrelátás. A szellemi gyarapodás épp oly elengedhetetlen, mint az er­kölcsi javulás. A tudás útra­­való, a gondolkodás elsőrendű szükségesség. Egy elme, amely nem jut tudáshoz és bölcses­séghez, lesoványodik. Az üres fejek épp oly sajnálatra mél­tóak, mint az üres gyomrok. Ha van valami, ami még a kenyér hiányában haldokló testnél is szívettépőbb látvány, akkor a világosság hiányában a haldokló lélek az. Jaj!! Ezt nem és még egyszer nem, százszor is, nem! Ezt nem akar­hatjuk, sem én, sem te. Esz­mék épp oly kevéssé folynak visszafelé, mint a folyók. Mi irtózunk a tegnaptól, mint mindannyian. És mi hiszünk a holnapban, mert nincs mitől félnünk. A problémánk a meg­oldás útjára lépett. Egy nagyon nagy meglepetés lesz. Ne fá­radj­unk bele annak ismételge­tésébe, hogy mit kell minde­­nekelőtt cselekednünk. Nem­­egyszer megesett már, hogy egy társadalom elmerül a vi­harban, amely az­ emberekre zúdul. A történelem tele van népek és birodalmak hajó­törötteivel. E vihar, mely elvo­nult fejünk felett, már isicsen­desedett. Csak fáink koronáit tépdeste meg. A gyökerei és nagyrészt a törzsei épek. A mi társadalmunk és talán nevez­zük úgy: családunk — újra kezd. Látod! Hallod! Jár és kél, íme: győztes lett. Győztes! A győzelem! A győzelem! De állj! Azt hisszük, ezek a té­nyek elegek ahhoz, hogy telje­sítettük feladatunkat? Nem! Több mint félévszázadnyi múl­tunk megtanított bennünket arra, hogy ne szavakkal, ha­nem tettel, a valóságos hely­zet figyelembevételével, a sa­ját erőnkre támaszkodva foly­tassuk elődeink él­et adó mun­káját. Komoly feladat! Milyen könnyű lenne most egypár szép mondattal befejezni e so­rokat és illúziókba ringatni az olvasót és néhány tetszetős ígéretet tenni. De éppen elég viszontagságon mentünk ke­resztül az utóbbi hónapokban ahhoz, hogy a könyörtelen őszinteségről se feledkezzünk meg. Egyéni szempontból és mint főforgalmi embernek is, váltakozók az érzéseim, mert ceruzám nem akar továbbha­ladni a papíron és mégis az az érzésem, nem­ hibázom el a mondatot. Akié az ifjúság, azé a jövő. Nem! Nem hibáztam el. Tudom és érzem, hogy helyes a mondat. És­ ez meg is nyug­tat. Évtizedekkel ezelőtt fel­ismerték elődeink, hogy a fiatalokban van az erő. Ma is történelmi feladatok előtt állunk. Ma is erről van szó, a legf­­­a­tal­abbakkal kell összefogni, mert a fiatalok a legjobb zászlóvivőink. Őriz­zék úgy társadalmunk, csalá­dunk és szakmánk zászlaját, mint elődeink évtizedeken ke­resztül. S ha belsőleg megerő­södnek a fiatalok, akkor nem kell féltenünk évtizedes múl­tunkat. És most következik az utolsó felvonás, melyhez a függöny már felgördült. Eljön az idő majd egy nap, mikor mind a szakma, mind a vezetés, szere­pet cserél, és a fiatalok fogják meg a kormánykereket. En­nek a majd elkövetkezendő szerepváltozásnak simán és zökkenőmentesen kell meg­történnie. Ennek vannak sú­lyos előfeltételei. Éspedig be kell őket kapcsolni az új vi­lágunk mozgalmába. Hívni kell őket és hívjuk is. Igen! Gyére­tek közénk. Megkapjátok az útravalót. Támogatunk, adunk nektek levegőt, adunk világos­ságot. Kiterjesszük, hatalmas­sá tesszük látóhatártokat. És példát fogunk mutatni munkál­kodásban, de nem a henyélés­ben. Csökkenteni akarjuk egyéni teherviseléstek súlyát, az egyetemes cél fogalmának a hirdetésével. Azt akarjuk, hogy száz kezünk legyen és hogy mindenfelé odanyújt­hassuk a lesújtottaknak és gyengéknek egyaránt. Egyet jegyezzünk jól meg: a betű és a könyv korlátlan hadúr. Áttekint seregeken és tereken és intézk­­ük. Kor­mánypálcája a tollszár, terü­lete a papír, életadó nedve a tinta és birodalma az egész világ. Az is bizonyos, hogy a tu­dás ruhája a szellemnek. Ezért és ilyen értelemben kell tanulni. A tudással lehet a vi­lágot fölemelni, lehet őszintén boldogítani; lehet népeket menteni; lehet hőstetteket mű­velni; lehet jólétet teremteni; lehet áldást fakasztani; lehet szíveket gyógyítani; lehet sebe­ket hegeszteni. Szóval: a be­tű­vel-könyvvel széppé kehetn­e az életet kiépíteni, mely úgyis olyan üres és sivár, úgyis ne­héz és nyomasztó, ha nincs meg a nemes, értelmes, fensé­ges tartalma! Ezt a tartalmat akarjuk tel­jessé tenni minden öntudatos szervezett dolgozó ifjú szá­mára, mikor azt mondjuk: gyertek! Így, gyertek, hogy ta­nuljatok. Mert ha tudtok: na­gyok és hatalmasok lesztek. Fiatal barátaim, fiatal szak­társaim! Szakmánk és több év­tizedes gyökeres múltunk köte­lez. Vegyünk régi harcosaink életéből példát. Erős hittel és akarattal álljunk a küzdők sorába, hogy részesei legyünk egy szebb és boldogabb jövő­nek. És akkor mindannyian mondhatjuk: kötelezettséget vállaltam önmagammal szem­ben és ezeknek eleget is tet­tem. Mert hittem, káres. ÚJ VILÁGUNK IFJAINA­K ! Beszámoló az ifjúsági találkozókról 1957. január 6-án, vasárnap délelőtt fél XI órakor a Gra­fikai Unió Ifjsági Köre meg­tartotta első ifjúsági találko­zóját, melyen a nyomda- és papíripari ifjúság számos kül­dötte jelent meg. Az Ifjúsági Kör vezetősége üdvözölte a szakszervezet részéről meg­jelent szaktársakat és az ifjú­ság küldötteit. Az elnöki meg­nyitó után a titkári beszámo­lóhoz többen szóltak hozzá. A felmerülő kérdésekre a jelen­levő szakszervezeti vezetők adtak megfelelő választ. A vita után az elnök szava­zásra terjesztette elő az ideig­lenes vezetőség megerősítését, melyet a tagság változtatással fogadott el. A vezetőség a tag­sággal együtt határozatot ho­zott oly értelemben, hogy a szervezést társadalmi munká­ban végzik el. Az ülés után a fiatalok a klubszobában délután 3 óráig tánccal egybekötött jól sike­rült klubdélutánt tartottak.

Next