Typographia, 1970 (102. évfolyam, 1-12. szám)

1970-11-01 / 11. szám

1970. NOVEMBER 1 TYPOCRAPHIA IFJÚSÁGI KLUB „Regöljetek kalákába... ” Se beat, se folk-song, hanem mi ? A kaláka szót ma már csak a néprajz őrzi szótárában. Do­logidőben a régi falusi embe­rek közösen egymás segítségé­re siettek, s így a terményt hamarabb betakaríthatták, a házat könnyebben felépíthet­ték. Régen a kaláka adta meg a falusi közösség összetartó erejét, elősegítette egymás megbecsülését, sőt, elplántál­ta az emberek között a testvé­ri szeretet érzését is. A Kaláka együttes szeptem­ber végén tartott egy önálló estet a Gutenberg Ifjúsági Klubban. A klubtagok mindig nagy izgalommal és rajongás­sal várják a három fiatalem­bert, hiszen emlékezetesebb­nél emlékezetesebb élményt kapnak tőlük. Mi a sikerük titka? Mikó István az együttes ve­zetője szerényen mosolyog: — Szeretnénk természete­sen, egyszerűen zenélni és éne­kelni. Őszinteségre törekszünk, talán ez ragadja meg legin­kább korosztályunkat. — Beat­, folk-beat vagy folk-song énekesek vagytok? — Kimondottan egyik mű­fajt sem képviseljük. Volta­képpen verseket zenésítünk meg, és azokat próbáljuk elő­adni egyéni stílusunkban. Ter­mészetesen a beat, mint zenei irányzat, hatással van ránk, noha nem célunk beatet ját­szani, vannak rajtunk kívül épp elegen, akik ezt csinálják. A beat egyetemes műfaj, szin­te az egész világon játsszák, a szórakoztató ipar egyik forrá­sa. Mi az egyéni hangunkat és kifejezőkészségünket szeret­nénk megtalálni. Ezért nagy­szerű volt, amikor felfedeztük azt a kincsesbányát, melyet sokan már nemlétezőnek vél­tek: a népdalaink és népze­nénk világát. — Így hát folk­song együt­tes vagytok? — Úgy néz ki, hogy a folk­song nálunk kezd divattá vál­ni. Sok kezdő együttes külföl­det, főleg az amerikai folk­­songot akarja utánozni. Némelyek „mű” magyar folk-songot gyártanak sok­szor igen bárgyú szöveggel és jellegtelen, sallangos dallam­mal, vagy egy önálló szövegre ruházzák valamelyik népda­lunk ruháját és így akarnak modernkedni. Én és társaim nagyon óvatosan közelítünk a népi kultúrához, egyszerűen nem akarjuk eljátszani a klasszikus értéket és a benne rejlő szépségeket. Hangszere­ink: gitár, dob, cselló, furu­lya. Klasszikus zenét mind­hárman a Lorántffy zenei ál­talánosban tanultunk. Bará­taimat még be sem mutattam: Grylus Dániel (dob, gitár) és Radványi Balázs (cselló). — Hol tüntetek fel, s mik a további terveitek? — A Tölcsvay Klub volt a mecénásunk. Az első komoly műsorunk után a Népszabad­ság írt egy dicsérő cikket, majd az Ifjúsági Magazin is megemlékezett rólunk. Szere­peltünk a rádió „Táskarádió” c. műsorában, augusztusban részt vettünk a kecskeméti népzenei fesztiválon. Meghí­vást kaptunk az Egyetemi Színpadtól, a Csili irodalmi színpadától, továbbá fellépünk az egyetemi klubokban és ter­mészetesen a Gutenberg Mű­velődési Otthon ifjúsági klub­jában, ahol mindig lelkes kö­zönség fogad. Nagyon szeret­jük ezt a klubot, szinte már törzsgárdának érezzük magun­kat. — örülünk neki, hogy náluk itthon vagytok. Remélem még sok találkozásunk lesz veletek, addig is sok sikert kívánunk nektek: „regöljétek össze egy kalákába" az imitt-amott bi­zony vegetáló KISZ-szerveze­­teket, hogy ismét érezzék a közösség összetartó erejét, az eszméért való őszinte lelkese­dést. .. KOVÁCS ISTVÁN Szerkesztőségi és kiadói gépírók jubileumi versenye Tizedik alkalommal rendez­te meg az Újságírók és lapki­adói dolgozók szakmai szak­­szervezeti elnöksége a szer­kesztőségi és kiadói gépírók országos versenyét. A hagyo­mányoknak megfelelően az idén is magas szintű zsűri ve­zette a versenyt és értékelte a dolgozatokat. A budapesti ver­seny vezetője és a bíráló bi­zottság elnöke dr. Barabási László, az országos gyors- és gépíró versenybizottság titkára volt, míg az azonos időben és azonos feltételekkel tartott me­gyei versenyeket az illetékes területi gépíróiskolák legkivá­lóbb tanárai vezették. A szerkesztőségi és kiadói gépírók országos versenye je­lentős rangot vívott ki tíz év alatt. Az itt elért eredmény szerepel a vállalati minősítés­­ben is, az erkölcsi siker mel­lett a jó helyezést anyagi jut­tatásokkal értékelik. A szer­kesztőségi és kiadói gépírók versenyének legjobbjait szá­mon tartják a hazai, sőt a nem­zetközi gépíró versenyzők közt is, több alkalommal előfordult már, hogy néhányan az orszá­gos válogatottban is szerepel­tek. Az idei versenyre 24 gépíró nevezett és 21-en indultak. Különösen szép számú jelent­kező volt a hírlapkiadó és lap­kiadó vállalatoktól, valamint a megyei lapoktól. Sajnálatos vi­szont, hogy a legtöbb gépírót foglalkoztató Magyar Távirati Irodától nem akadt induló ver­senyző, pedig közülük jó néhá­nyan az elmúlt években siker­rel versenyeztek. A megyei­ lapok gépírói külön említést érdemelnek, hiszen várakozá­son felüli eredményeket értek el. Bíró Árpádné, a Kisalföld (Győr) szerkesztőségének dol­gozója a második, Nádor Klá­ra, a Fejér megyei Hírlap (Székesfehérvár) dolgozója pe­dig a hatodik helyet szerezte meg a rangos mezőnyben. A versenyt Kun Irén (Népsza­badság) nyerte, a harmadik helyet Nagy Erzsébet, a ne­gyediket pedig Kun Erzsébet (mindkettő Népszabadság) sze­rezte meg, míg az ötödik Kiss Zsuzsa (Esti Hírlap) lett. Az Újságírók és lapkiadói dolgo­zók szakmai szakszervezeti el­nöksége az első hat helyezet­tet 1700—800 forint jutalom­ban részesítette, és 16 kiváló eredménnyel szerepelt gépíró­nak oklevelet adott . . Sz­ e­r­ke­­s tőség­e­ n­k ,,„.tájából Gyenes Zoltán tanár. Kö­szönjük kedves és közvetlen hangú levelét. Jólesett, hogy úgy találta, lapunk „embersé­ges és esztétikus igényű”. Bartókról küldött kéziratot, sajnos, nem közölhetjük, mi­vel jelenlegi terjedelmünk a legfontosabb szakmai tárgyú mondanivalókhoz is kevés. Ott­honi címét, sajnos nem írta meg. Kerékgyártó Mihály (Ózd): Sajnos mi nem gyűjtünk újsá­gokat, ilyesféle archív­ anya­gunk nincs. A Magyar Hirdető Sajtófigyelő Szolgálata kiadá­sában viszont a múlt évben megjelent „Belföldi lapok cím­jegyzéke” tartalmazza az ösz­­szes Magyarországon megje­lenő sajtóorgánumok címét, szerkesztőségét, kiadóját és magát a szerkesztő nevét. Ha Budapest, IX. kerület, Üllői út 51 III. emelet címen a Magyar Hirdetőnél megrendeli, bizo­nyára küldenek önnek is ilyen címjegyzéket. * Pechtier Ferenc (Baja). A honvédelmi tevékenységben kifejtett példamutató munká­jáért kapott magas kitüntetés­hez mi is gratulálunk, az ön és a munkatársai örömében őszintén osztozunk. A retusőr portréja — Az egyik legaktívabb szakszervezeti bizalmi­nak Rozsnyai Károlyné — mondja Balogh Béla szb-titkár az Al­földi Nyomda szakszervezeti irodájában. — Beszélgessünk együtt, mert attól tartok, hogy szokásos szűkszavúsága és sze­rénysége miatt nehezen boldo­gul vele. Kezdetben úgy tűnt, hogy nem igazolódik a titkár aggo­dalma. Rozsnyai Károlyné lát­hatóan kedvvel és felszabadul­tan meséli el, hogy eredeti foglalkozása a portréfényké­­pészet, nemrég azonban újabb szakmát szerzett, de ezt már az Alföldi Nyomdában: ofszet retusőr. Azt is gyorsan el­mondja, hogy a nyomdában dolgozik a lánya (aki szintén a portréfényképezést cserélte el a nyomdai szakmáért), meg a fia is, de ő már „igazi” nyomdász, ofszet gépmester tanuló. Az ofszet előkészítő egyik részlegének sza­kszervezeti bi­zalmija. A 17 tagú csoportot fényképészek, retusőrö­k alkot­ják. Három éve tölti be tiszt­ségét. Úgy mondja, hogy leg­többször érdekvédelmi ügyek­kel foglalkozott . Tavaly ősszel például a dolgozók sérelmezték a bér­rendszert. Ugyanis nem csu­pán a teljesítmény döntött, hanem az emberektől függet­len feltételek is. Az üzem ve­zetősége a szakszervezet kez­deményezésére reálisabb meg­oldást talált. Azóta egyébként az üzemrész vezetőjével fon­tosabb kérdésekben mindig konzultálunk. (Az Alföldi Nyomdában még nincs mű­helybizottság.) — És az egyéni problémák? — faggatom tovább. — Segélyek, béremelés, óvo­da, üdülés, lakás. A fiatalok kéréseit nem tudom egy mon­datban összefoglalni. Ezek ta­lán már nem is szakszerve­zeti ügyek. Sajnos, nem tudok mindent megoldani. Sok min­den nem is az üzemre tarto­zik. ■ — Csak érdekvédelmi fel­adatok vannak? — Nem. Éppen ma kezdődik a szakmai továbbképzés első foglalkozása. — Kérem, jellemezze a jó szakszervezeti bizalmit... Előbb kitér a kérdés elől, de unszolásomra mégiscsak rá­áll: — Először is példamutatóan dolgozzon. Élvezze a munka­társak bizalmát, képviselje ér­dekeiket, emberi, szakmai, po­litikai fejlődésüket. De tudjon nemet is mondani. Ez a leg­nehezebb. Pedig el kell tudni dönteni, hogy jogos vagy jog­talan a kérés. A felelősséget nem lehet elhárítani. — Ha újra megválasztanák, vállalná? — Természetesen. Amikor Rozsnyainé elment, az szb-irodában tartózkodók egy-két vonással kiigazítják a portrét. Így lesz hitelesebb. Elmondják, hogy a bizalmi­nak nagy szerepe volt az „árvízműszakok” szervezésé­ben. Mivel a nyomdában vi­szonylag nagy a fluktuáció, a tagszervezés állandó feladata. Nemcsak a tagság, hanem a vezetőség is nagyra értékeli Rozsnyainé munkáját. Ebben az évben egyhangúlag javasol­ták, hogy vegyen részt a jugo­szláviai jutalom-kiránduláson. A vezetőség egyébként maga­sabb feladatok ellátására is al­kalmasnak tartja ... BAKÓ ENDRE „Bánatos” utakra vajon meddig? A szépség és a modernizá­lás „áldozatai” lettek az Est Hírlap dolgozói. A Népszabad­ság székház második emeletén levő szerkesztőség festésére, mázolására, bútorainak cseré­jére végre nagyobb összeget ál­dozott a Hírlapkiadó Vállalat. Aminek mindenki örült. A jobb ügy érdekében a munkák idejére összezsúfolódott, egy­mást kerülgető munkatársak tűrték az „objektív nehézsége­ket”, legföljebb egy-egy gyen­gébb idegzetű hírlapíró „bo­rult ki” a parkettcsiszoló gép sivításától. Mindez már a múlté, az élet nyugodt kerék­vágásba lendült . Illetve ... Múlté lett a mos­dó, a hideg s meleg víz, a zu­hanyozó, a vécé. S az „egyen­jogúság jegyében” lezárták, hat hete lelakatolták mindkét mel­lékhelyiséget. Javító szerelő még véletlenül se téved a táj­ra. A csillogó-villogó szobák­ból bánatos utakra indulnak a hírlaposok a Blaha Lujza tér más emeleteire. Vajon meddig még? HIRDETÉS VAGY TUDÓSÍTÁS? Valahogy ilyenformán vetődik fel a kérdés az újságírókban, ami­kor végighallgatva egy-egy sajtó­­tájékoztatót, leülnek a papír mel­lé, s elkezdenek morfondírozni: mit és milyen formában kellene írni a hallottakról? Ugyanígy di­lemma előtt áll a rovatvezető vagy az olvasószerkesztő, amikor el kell bírálnia munkatársának írását, amit a szóban forgó sajtótájékoz­tató alapján „követett el”. Magyarán: egyre nagyobb prob­lémákat vet fel és élénk vitákat ébreszt az új gazdaságirányítási rendszer teremtette érdekviszonyok közepette a sajtó, a tömegkommu­nikációs eszközök és a gazdasági élet, a vállalatok képviselői között a publicitás formája. Egy-egy vál­lalat jelentkezése a nyilvánosság előtt mikor tartozik a fizetett pro­paganda, a reklám, a hirdetés ka­tegóriájába, avagy mennyiben köz­érdekű, azaz milyen esetben­ szá­míthat jogosan az újságok hírro­vatában, tudósításai közötti meg­jelenésre? Olyan kérdések ezek, amelyek sokat foglalkoztatják az újságíró-társadalmat, a sajtó szak­embereit. A Biztosítási Szemle (az Állami Biztosító folyóirata) szeptemberi számában Gede Márton „Közérde­kű információ­t fizetett propa­ganda” címmel elgondolkoztató módon szólt hozzá ehhez a kérdés­komplexushoz. Rövid sajtótörténe­ti utalást tesz, amelyben végigte­kint azon, miként jelent meg az újságok őskorában az első hirde­tés, s hogyan alakult a verseny a publicitásért egészen napjainkig. Igaza van a szerzőnek, amikor azt írja: „Nem túlzás azt állítani: a termékeket előállító és eladni kí­vánó vállalatok versengése szülte azt a helyzetet, hogy némelyik ki­adó, illetőleg szerkesztőség körei­ben bizonyos zavar uralkodik a reklám és az információ megítélé­sével kapcsolatban Való igaz, hogy a szerkesztőknek olykor nap mint nap mérlegelni kell ezt a bizonyos „megítélést”. Ugyanis a kereskedelmi reklámot a közérdekű információtól olykor csak egy hajszál választja el. Ef­féle példát ismertet a cikk is. Va­lóban, nem könnyű megítélni, hogy a Közúti Balesetelhárítási Tanács által szerkesztett publicisz­tikai elemzés, mely az egyre na­gyobb iramú és zsúfoltabb forgal­mat lebonyolító közútjaink hely­zetét tárja fel, egy intézmény pro­pagandája vagy inkább a társada­lom széles rétegeit közelről érintő fontos olvasnivaló. Könnyebb a megítélés kérdése, amikor társa­dalmi szervezetek, hatóságok, in­tézmények működésével kapcsola­tos témákról van szó. Sokkal ne­hezebb, amikor voltaképpen köz­érdekű, de mégiscsak vállalati ke­retben működő s tevékenységük­kel gazdasági hasznot hozó intéz­mények munkájáról ad számot a sajtó. Ilyen intézmény — többek között — az Állami Biztosító is. Ezután a szerző a biztosító gond­jaiból ír, s nagyon objektíven, reá­lisan igyekszik határt szabni ön­maga előtt, mikor igényelhet sajtó­publicitást a biztosító, s mikor kö­teles megfizetni a hirdetési tarifát. Alapelvnek tekinti, hogy amikor valamit „kínálnak”, valakit szer­ződésre szólítanak fel (kössön élet­biztosítást, előnyös a Casco stb.), kivétel nélkül a fizetett hirdetés kategóriájára szabad csak gondol­ni. Viszont a biztosítási hetek ese­ményei, egy-egy nagyszabású ter­mészeti csapás esetén, a kataszt­rófáról szóló tudósításban a bizto­sító szerepe, egy-egy össztársadal­mi szempontból fontos új intézke­dés bevezetése, a közérdekű infor­máció megítélésére tarthat számot. Egyetértünk a szerzővel, hogy ha a biztosítóhoz hasonló intéz­mények kedvező publicitást vár­nak, akkor időszerű, közérdeklő­dést kiváltó és hiteles, korrekt in­formációkat kell adniuk. Hasznos­nak tartanánk, ha a szóban forgó kérdésről szóló eszmecsere — a sajtó berkein belül — nem záródna le, és nem korlátozódna kizárólag az Állami Biztosító viszonylatára.­­V­ 5 GYŐZELMES SZTRÁJK JAPÁNBAN Szeptember 18-án sikerrel ért véget az a hat hónapig tartó szo­lidaritási sztrájk, melyet a Ja­pán Sajtódolgozók Szövetsége (Shimbun-Koren) szervezett ez év áprilisában, 700 sajtódolgo­zó tervezett elbocsátása ellen. A tőkés munkáltatók és fasisz­ta rohamosztagaik meg-meg­­újuló támadásai sem tudták a szervezet egységét megtörni. A sztrájkolókat országos méretű megmozdulások, újságírók, ki­adói dolgozók, írók, művészek támogatták erkölcsi és anyagi segítséggel egyaránt. Napi más­fél millió jenre volt a szak­­szervezetnek szüksége ahhoz, hogy a 700 dolgozó fizetését, családjaik megélhetését bizto­sítsák. Végül is a 700 japán szaktárs szeptember 18-án is­mét felvehette a munkát. Győ­zött a munkásszolidaritás. Japán rohamosztagosok összecsapása a munkásokkal Olasz könyvkiállítást rende­zett Szegeden a városi tanács, a Somogyi Könyvtár és az Olasz Köztársaság miniszter­­tanácsa elnökségének tájékoz­tató szolgálata. A kiállítást a szegedi Somogyi Könyvtárban Manrico Fiore, a budapesti olasz nagykövetség kultúrat­­taséja és Papp Gyula, a sze­gedi városi tanács elnökhe­lyettese nyitotta meg. A Miniatűr Könyvgyűjtők Klubja október 14-én megala­kult. Legközelebbi klubnapját november 11-én, du. 5 órakor tartja a Gutenberg Művelődési Otthonban. Az úttest nem játszótér játszani, labdázni csak az arra kijelölt helyeken (tér, sportpálya stb.) szabad 1. Majd adok én nektek itt az udvaron focizni! 2. Gyere Öcsi, nézd milyen széles úttest, ez jó lesz... 3. Vigyázz ! ! ! ! Teherautó ! ! ! 4. Öcsi-i-i-i-i!! !

Next