Typographia, 1993 (125. évfolyam, 1-12. szám)

1993-01-01 / 1. szám

2 Visszapillantás A szakszervezetek és a nemzetiségi kérdés A magyarországi mun­kásság első generációiban, ha pontos adataink az idő­szakról nincsenek is, való­színűsíthető, hogy a ma­gyar volt kisebbségben. A kiegyezés utáni iparosodás szakmunkásigényét a Mo­narchia fejlettebb régiói­ból, illetve Németországból szerezte be. Ez időszakra megerő­södő szakszervezeti és szo­ciáldemokrata mozgalom eredendően és ösztönösen internacionalista volt. Ez mutatkozott meg már az első szakszervezetek, il­letve az Általános Munkás­­egylet megnyilatkozásai­ban és a többnyelvű kiadvá­nyokban. A másnyelvű szaktársakkal való érintke­zést a nyíltság, szolidaritás jellemezte. Az 1890-es évektől kezdve a külföldön tanult, illetve külföldről beván­dorló szakmunkások helyét átvették azok a munkások, akik az ország középponti, magyar környezetű ipari te­rületein éltek. Elsősorban magyarnak tekintették ma­gukat, még akkor is, ha ne­vük más eredetet jelzett. Az 1900-as népszámlálás adatai szerint az ipari mun­kásság 57, a bányászok 33,2 százaléka volt magyar anyanyelvű. Az egyes ipar­ágakban jelentős különbsé­gek voltak: papíriparban 36,7, a fa- és csontiparban 40,5, a fonó- és szövőipar­ban 44,9, a kő-, föld- és agyagiparban 47,7, a vegy­iparban 54,2, élelmezési és élvezeti cikkeket előállító iparban 57, az építőiparban 58,9, a vasiparban 59, a bőriparban 60,7 százalék volt a magyar anyanyelvű munkás. Budapesten a gép­iparban foglalkoztatottak­nál 87-88 százaléka volt magyar. Az 1910-es nép­­számlálás szerint a magyar anyanyelvűek száma 58, a magyarul tudóké 75,5 szá­zalék. A magyarság térfog­lalása az iparban megha­ladta a magyar anyanyel­vűek országos átlagát. Ma­gyar anyanyelvű volt a munkások 59,7 százaléka, a művezetők 60,5, a tisztvise­lők 79,2 százaléka. Figye­lemre méltó az országon belül az anyanyelv szerinti megoszlás: a 18 millió lakos 54,6 százaléka magyar, 16,2 román, 11,2 német, 10,8 százalék szlovák anyanyel­vű. Az ipari munkásság ágazatok szerinti nemzeti­ségi összetétele is tükrözte ezeket az arányokat. A fentiek alapján is lát­ható, hogy a fővárosban, a városokban dolgozó - szer­vezhető - munkásoknál nö­vekedett a magyar nyelvű többség, így csökkent a nyelvi közvetítő eszköz a magyarok és a nemzetisé­gek között, s ez negatívan hatott a szakszervezeti munkára is. A szakszerve­zetek ez időben nem léptek túl az 1868-as nemzetiségi törvény elismerésén, így el­ítélték az oktatásban az erőszakos magyarosítást. A belső munka azonban le­szűkült arra, hogy a szakta­nács igyekezett támogatni az MSZDP nemzetiségi szekciói által kiadottt né­met, román, szerb és szlo­vák nyelvű munkáslapokat. A szaktanács, illetve az érintett szakszervezetek is adtak ki a nemzetiségek nyelvén agitációs röpirato­­kat, naptárakat. Ez azon­ban nem volt elegendő. A nem magyar anya­nyelvű munkásság Magyar­­ország ipari peremkerülete­in, a nyersanyaglelőhelyek közelében, a városoktól tá­voli településeken dolgo­zott többségben. S ez a te­rület szinte bevehetetlen­nek tűnt a szakszervezeti mozgalom számára. A szer­vezetben való kívül mara­dást fokozta a nyelvi nehéz­ségek mellett az is, hogy mélyültek a különbözősé­gek a centrum (város, fővá­ros magyar anyanyelvű munkástöbbség) és perifé­ria (peremkerületek nem magyar anyanyelvű több­ség) között. (Szakképzés­beli, így bérkülönbségek, lakásviszonyok, társadalmi kapcsolatok, függőségi vi­szonyok stb.). A szakszervezet e sok­színű ellentmondás feloldá­sát a majdan eljövő új rend­től várta. Egyre gyakrab­ban fogalmazták meg a szakszervezeti és pártsajtó­ban is, hogy a nemzetiségi kérdést majd a polgári de­mokrácia által biztosított szabad fejlődéssel lehet megoldani. Ez az álláspont feltéte­lezte azt is, hogy a nemzeti­ségek nem válnak külön Ma­gyarországtól. Azt gondol­ták, hogy a különválást alá kell rendelni a nagy, el­érendő cél, a szocialisztikus társadalom elérésének. Ezért viszonylag kevés ener­giát fordítottak a nemzeti­ségi problémákra. Későn is­merték fel, hogy jobban oda kellett volna figyelni a nem­zetiségek különválási elkép­zeléseire. A szakmai szak­­szervezeteken belül a nem­zetiségiek önálló csoporto­kat kívántak létrehozni. Na­gyobb anyagi támogatást kí­vántak elérni. Küzdöttek szaksajtóik megtartásáért. A pártvezetőség nem támo­gatta kellően e nemzetiségi elképzeléseket. Viszonylag későn jutot­tak el a nemzetiségiek auto­nómiájának elismeréséhez. A MSZDP 1913-as kong­resszusán határozatban fo­galmazták meg független­ségüket. Mindez természe­tesen nem oldotta fel a szakszervezet nemzetiségi politikájának ellentmondá­sait. A valódi felismerés ta­lán az I. világháború lö­vészárkaiban egymásra ta­láló katonáké volt. A soknyelvű nemzetisé­gek együttélésük során számtalanszor rá kellett döbbenj­enek arra, hogy egymásra utaltak, és a mes­terségesen felállított vá­lasztóvonalak könnyen el­tüntethetők. Az iparosodás kezdetén természetes nemzetköziség nem volt elegendő a saját arculatukat is megtartani kívánó nemzetek munkása­inak. A kikínlódott, nem teljes válaszokat e nagyon sokrétű problémában azon­ban újra és újra elfelejtet­tük. Úgy látszik, nem tu­dunk tanulni a múltból. Az egymás mellett élő, dolgozó emberek ma sem értik, miért is állnak szem­ben egymással, miért gyil­kolják egymást. Tanuljunk végre a múltunkból! Újra és újra meg kell fogalmazni a választ, hogy éljünk együtt, egymás mellett, ha más is az anyanyelvünk. Lux Judit Sajtó­történeti kiadvány December második felé­ben jutott el a váci olvasó­­közönséghez­­ a helyi Tra­­gor Ignác Múzeum gondo­zásában — Kenyéri Korné­lia A váci sajtó története 1870-1945 című munkája. A kétszáz oldalas, nagy­alakú könyv egy évtizedes kutatómunka szép ered­ménye. Vác újságolvasó polgár­sága 75 éven át - másfél év kihagyásával - mindig ol­vashatott helyi lapot. 1870- 1945 között 17, heti periodi­­citású hírlap jelent meg a városban, e lapok megjele­nési ideje 137 évfolyamot tesz ki. Volt olyan időszak a kisvárosban, amikor há­rom-négy hetilap látott nap­világot egymás mellett. A könyv egyben nyomda­­történet is, mert a lapok előállításához 17 váci nyomda és 23 budapesti, il­letve vidéki nyomdaüzem munkája volt szükséges. Ér­dekesség, hogy készültek Vácott eszperantó nyelvű (Literatura Mondo) és hé­ber nyelvű (Tel Talpiot, Nité Bachurim) lapok is. Helytörténeti kutatók számára gazdag adattár Ke­nyéri Kornélia olvasmány­nak is érdekes munkája, amely a Váci Könyvek soro­zatában jelent meg. A gon­dos tipografizálás a Váci Nyomda Kft.-t dicséri. TYPOGRAPHIA 1993. JANUÁR Bársony András elnök úr részére Nyomdaipari Dolgozók Szakszervezete Tisztelt Elnök Úr! Az elnökké történő meg­választásom alkalmából küldött jókívánságokat köszönöm. Új vezetésünk szívesen vesz egy találkozót a pár­beszéd folytatása érdeké­ben a jövő év elején. Budapest, 1992. decem­ber 1. Tisztelettel Pető Iván GYERMEKBARÁT­ MOZGALOM Napjainkban rohamosan csökkennek azok az élet- és nevelődési feltételek, ame­lyek a gyermekek egészséges fizikai és szellemi fejlődését biztosítanák. A ’90-es parlamenti válasz­tások során már megfigyel­hető volt, hogy a gyermeke­ket alapvetően érintő kérdé­sek alig-alig szerepeltek a leg­több párt programjában. A fellelhető néhány ígéret pe­dig - több mással együtt - többnyire a feledés homá­lyába merült. Olyan tendenciák erősöd­nek, amelyek károsan hatnak a gyermekekre. Nap mint nap érinti őket a társadalom vál­ságjelensége. Ilyen például a családok elszegényedése, gyakori szétesése; a korábbi közösségi értékrend után keletkezett űr; jövőjük, a társadalomban betöltendő szerepük kilátástalansága, az iskolák finanszírozási és szervezeti bizonytalanságai stb. Mi, gyakorló pedagógu­sok, az egészségügyben dol­gozók, szülők kénytelenek vagyunk ezeket a problémá­kat egyre inkább tapasztalni. Szükségét látjuk annak, hogy újjáalakítsuk a gyermekba­rát­ mozgalmat. Szellemi örö­kösünknek tekintjük a század elején alakult gyermekbarát és gyermekvédő szervezete­ket. Célunk a gyermekek neve­lése a demokratikus szocializ­mus értéke, alapján, a gyer­mekek érdekeinek képvisele­te. Fő elveink közé tartozik a humanizmus, a keresztény etika, a demokrácia, a sza­badság, a természet szere­­tete, az esélyegyenlőség, a szolidaritás, a bizalom, a belső és a társadalmi béke, a magyar és más népek megbe­csülése. Törekvésünk a fentiek szellemében segíteni a gyer­mekeket, hogy alaposan fel­készüljenek a becsületes munkáséletre, megtalálják helyüket a jövendő magyar társadalmában. A mozgalom független, de szoros kapcsolatra törekszik azon személyekkel, szerveze­tekkel, akik, illetve ame­lyek céljai elérésében támo­gatják, így elsősorban a szo­­cialista-szociáldemokrata-ke­­resztény szocialista pártok­kal, szervezetekkel, s nem utolsósorban a szakszerveze­tekkel. Mindezek érdekében kér­jük azokat a pedagógusokat, egészségügyi dolgozókat, szakszervezeti tagokat, párt­tagokat, a magyar közélet személyiségeit, szülőket és nagyszülőket, minden olyan személyt, szervezetet, akik, illetve amelyek felelőssé­get éreznek gyermekeinkért, s aktívan részt kívánnak venni a szervezőmunkában, jelentkezzenek a mozgalom­ba! Alakuljon minden tele­pülésen gyermekbarát cso­port! Jelentkezés: Gyermekba­rátok, 1701 Budapest, pf. 244. A szervezők VISSZHANG Az igazgató nem ért egyet Pataki Kálmán a TYPOG­RAPHIA novemberi számában Az ÁVÜ magánszámai címen megjelentetett cikkének második része a Múzsák Közművelődési Kiadó Vállalattal foglalkozik. A TYPOGRAPHIÁ-nak nem ez az első cikke vállalatunkról. Sajnos kénytelenek vagyunk azt érzékel­­ni, hogy az újság feladatának te­kinti, hogy a Múzsák irányítását jelentősen befolyásolja. A leg­utóbbi cikk ebben a vonatkozás­ban sem hasznosnak, sem tisztes­ségesnek nem nevezhető. Vala­mennyi állítása téves, vagy vala­milyen mértékben torzítja a való­ságot. Részletes cáfolatát átad­tuk a Nyomdaipari Dolgozók Szakszervezete vezetőségének. A cikk általánosan torz képet fest vállalatunkról. Ennek helyreiga­zítása érdekében szeretném a tisztelt olvasók tudomására hozni a következőket: A cikk arra törekszik, hogy a Múzsák Kiadó és a Pátria Nyomda ügyét párhuzamba állít­sa, s ezzel az ÁVÜ bírálatát álta­lánosítsa, a bírált negatívumokat jelenségértékűnek tüntesse fel. Mivel azonban a két cég között ilyen értelmű analógia nincs, ez puszta zsurnalisztikai trükk. A Pátria Nyomdát illető indulatát nem kívánom mérlegre tenni, nem lehetek bíró a szakma kontra ÁVÜ ügyben. Azonban a Múzsák ebben az esetben nem alkalmas az újságíró igazának megerősítésére. (A legkézenfek­vőbb cáfolat az, hogy engem - függetlenül attól, hogy az sem lett volna szégyen, - nem az ÁVÜ nevezett ki a Múzsák igazgatójá­nak, s ezt az újságíró tudta is.) A vállalat belső ügyeit, helyze­tét az újságíró reménytelennek, kaotikusnak ítélte meg. Szíve jo­ga. Mindazonáltal meggyőződé­sem, hogy ehhez leginkább az szolgáltatott alapot, hogy kétré­szes cikke szándékolt mondani­valójának ez felel meg, nem pe­dig az, amit a valós helyzetről megtudott. Pozitív megoldást nem lát bizonyos munkástulaj­donlásra való ködös utalásokon kívül. A vállalat vezetősége azonban optimistább nála. Opti­mizmusunk alapja az, hogy sike­rült a már hivatalosan bejelentett csődhelyzetet megszüntetnünk.­­Az ingatlanokért kapott milliók nem a vezetők, hanem a hitele­zők zsebébe vándorolt. Elkövet­tük azt a hallatlan könnyelműsé­get, hogy kifizettük a tartozásain­kat, például a társadalombiztosí­tásnak. Pataki úr ezt pontosan tudta. Miért nem írta meg?­ így lehetővé válik, hogy ne csak nap­ról napra vegetáljunk, hanem tervezhessük is a jövőnket. Vállalatunk nem kiadási tevé­kenységgel is foglalkozó nyom­da, hanem nyomdával rendel­kező kiadó. Szerepe az elmúlt években a kultúra támogatásá­nak katasztrofális lecsökkenésé­­vel szükségképpen megváltozott. A számítástechnikai szakköny­vek piacán látunk kibontakozási lehetőséget. Különösen a kez­dőknek szóló, egyszerű nyelve­zetű és könnyen kezelhető köny­vek kiadását tervezzük. Emellett szeretnénk aktívan beleszólni en­nek a piacnak az alakulásába. Ennek érdekében megalapítot­tuk a Könyvkijelző című havi újságot, amely a számítástechni­kai szakkönyvek kiadóinak és terjesztőinek újdonságait ismer­teti az érdeklődők számára. Emellett törekszünk arra, hogy piacon tartsuk a Múzsák Kiadó azon régebbi könyveit, amelyek ma nyereséggel eladhatók, s ta­láljunk újakat is, lehetőség sze­rint a hagyományainknak megfe­lelő színvonal megtartásával. A könyvkiadás elsődleges szabályo­zóeleme a rentabilitás lesz, a má­sodik a szakmai színvonal. Re­ményeink szerint a kettő révén sikerül a nyomda kapacitását közel 40%-ig lekötő kiadási volu­ment létrehoznunk. Természetesen ehhez szükség van a nyomda hatékonyabb mű­ködésére is. Ennek érdekében először megszabadultunk a nehe­zen kihasználható eszközeinktől, aminek célja elsősorban a hely felszabadítása volt, hiszen a fent említett önszanálás éppen a terü­let rovására volt megvalósítható. Közvetlen előttünk álló feladat a munkaellátás abszolút növelése és ütemessé tétele, a 100%-ot közelítő kapacitáslekötés biztosí­tása. Mivel ez ma már egyre ke­vésbé képzelhető el néhány visz­­szatérő ügyféllel, konkrét felada­tunk az ügyfélszolgálat, a piaci munka megerősítése. Végül elkerülhetetlen , de sor­sunk alakulása szempontjából is lényeges a küszöbön álló privati­záció. Ez - Pataki Kálmán sejté­sétől eltérően - nem az ÁVÜ vagy az én magánpasszióm, ha­nem törvény tette kötelezővé. Miután az ÁVÜ korábbi kísérle­tünket elutasította (nem azért, mert le akarta volna szorítani az árat, hanem azért, mert a beér­kezett ajánlatot alacsonynak tar­totta), önprivatizációs eljárást indítottunk, folyik a vagyonmér­leg és az átalakulási terv aktuali­zálása, valamint egy nyilvános pályázat előkészítése, amelyen a leendő tulajdonost szeretnénk kiválasztani. E pályázat kiírá­sában szeretnénk olyan feltéte­leket kikötni, melyek biztosít­ják, hogy az új tulajdonos elvál­lalja a vállalat gazdasági és szak­mai folyamatosságának fenntar­tását. Minderre persze nem kerülhet sor, ha a vállalat hamarabb fel­számolódik, kalapács alá kerül, ahogy ezek a - bizony nem túl gyors - folyamatok lejátszód­nak. Pataki Kálmán cikke azon­ban a reménytelenség érzetének erősítésével, a vezető alaptalan rágalmazásával, a hivatalos, tör­vényes folyamatok félreértésé­vel és félremagyarázásával, bizo­nyos politikai törekvéseknek e kis vállalat kis ügyébe való bele­­gyömöszölésével és ezáltal a po­tenciális privatizálók elriasztásá­val csak az összeomlást, s nem a kibontakozást szolgálja. Ami nem válik egy szakszervezeti új­ság dicsőségére, mint a Kacsa Magazinban helyénvaló revol­ver-újságírói stílus sem. Azon­ban az elmondottakkal nem az a fő célunk, hogy a cikk gyengéit, szándékait bíráljuk, hanem az, hogy hírt adjunk róla, mi, a Múzsák Kiadó dolgozói talpon akarunk maradni, s ezért te­szünk is. Budapest, 1992. november 30. Kis Ádám A korrekt tájékoztatás érdekében közöljük a Múzsák igazgató­jának érzékeny reagálását azzal, hogy az említett cikk szerzőjé­nek továbbra is aggodalmai vannak a vállalat jövőjével kapcso­latban. Ennek az aggodalomnak hangot adni pedig nem „revolver-újságírás”, hanem az érdekvédelem egyfajtája. P. K.

Next