Typographia, 1995 (127. évfolyam, 1-12. szám)

1995-01-01 / 1. szám

4 TYPOGRAPHIA Hol vagytok, régi játszótársak? Talán az örök vadászmezőkön, újabb, jobb szimfonikus zenekarban játsztok? A tovasuhanó fellegek szárnyán adjá­tok a legcsodálatosabb égi zenét?... Ebben a hangulatban a mind jobban idősödő korban és általában a személyi, lelki visszavonultságban, az emberben lelke mélyéről felmerülnek az elmúlt évtizedek emlékei. Hol kevésbé kellemes, de mindin­kább tevékenységeihez közelálló ese­mények elevenednek meg. „Csak a szépre emlékezem”... Ez történik velem a sok nem alvással töltött éjsza­kán. A mintegy hatvanévi nyomda-gép­termi zaj azzal kezdődött, hogy a fel­­szabadulásom után következő héten a nyomdászszakszervezet tagja let­tem. Itt felfigyeltem a kulturális életre, mely igen élénk volt, magával ragadott, így lett a szakszervezet második ottho­nom. Gyermekkoromtól hegedülni tanul­tam. Egy-egy este a nyomdászszakszer­vezet Gutenberg Társaság 44 tagú szim­fonikus zenekarának, annak próbái, dallamai adtak hangot további életem­hez. Néhai Elsner Béla bácsi volt a kar­nagy. Jelentkeztem és beültetett a má­sodik szólamba, a szekundba. Kevés nyomdász volt közöttünk. Javarésze fő­iskolás és zeneakadémista. Itt szereztek maguknak zenekari rutint. Tizenöt éven keresztül játszottam és aktív tagja lettem a társulatnak. A zenekar fénykorában számtalan helyen hangversenyt adott és szórakoz­tatta a zenekultúra kedvelőit. Kezdet­ben kottatáros, szertáros, későbben az egész Gutenberg Művésztársaság alel­­nöke lettem, néhai Lőcsey Lajos elnök­lete alatt. Szerveztünk vidéki szereplé­seket, így Szeged, Hódmezővásárhely, Kaposvár, Debrecen, Eger, Miskolc. Ezenkívül a Kölcsey utcai színházte­remben. Számtalan hangversenyt ad­tunk fényes sikerekkel. Ezenkívül Bu­dapesten a Váci úti moziban. A Royal moziban és a Zeneakadémián. A Nyomdász Dalárdát néhai dr. Ujj József csodálatos színvonalon vezet­te. Sikereket aratott a zenekar és dal­kar együttes fellépése. Az énekkar szó­listája Staudt Karola, a nyomdász­szakszervezet tisztviselőjének kis­leánya, aki ma művésznevén Ágai Ka­rola. Pesterzsébeten a Csiliben, a Klap­ka téri Világosság moziban, valamint a Pflum moziban tartottunk Strauss -Lehár matinékat a két művészgár­da felléptével. A Világosság Moziban egy gordonkaművész is fellépett. (Je­lenlegi feleségem, de erről később.) Egy alkalommal a Csiliben hangver­senyt követően tánc volt, ahol Ágai Karolával is táncoltam; 18-20 éves le­hetett. Az egész művészegyüttes központi irányítói: Simon Endre kultúrigazgató, Osztermayer Mátyás, Kerék Lajos és az akkoriban a Világosság Nyomda főgép­mestere Schillinger Lajos, aki a szak­­szervezet elnöke volt. Egy szomorú kötelességnek is ele­get tettünk. A szomszéd házban dr. Ujj Józsefet halálos ágyán megláto­gattuk. Hogy egy kedves epizódot is elmond­jak, a fiatal gordonkaművész, szólista, akit az előbb említettem, a zenekarban játszott. Lassan kellemes kapcsolat ala­kult ki közöttünk. Ez a háborúig tar­tott. Felszabadulás után a zenekart újjá kellett ébreszteni, így Lőrinctől Újpes­tig számtalan tagot felkerestem és újra­­kezdtük. Később sajnos kiváltam a ze­nekarból, mert éjszakai és délutáni mű­szakba osztottak be. Közben megnősültem, de 25 évi há­zasság után megözvegyültem. Gordon­kaművész zenésztársam férjhez ment, de elvált. Véletlen találkozás után, egy alka­lommal meghívott iskolai tanári kon­certre, melyre elmentem. Hazakísér­tem. Nemsokára egy este felkerestem és becsengettem. Vacsoránál ültek Pál fiával, engem is megkínáltak. A beszél­getést és barátságot ott folytattuk, ahol abbamaradt. Immár tizenhét éve egy család let­tünk. A zene szárnyán ismét találkoz­tunk. Több zenekarban játszottunk. Két kvartettje volt feleségemnek, ezen­kívül a Budapesti Művelődési Köz­pontban zenei stúdiót szerveztünk az ottani nyugdíjasklub keretében. Min­den hó harmadik szombatján a zene kedvelőinek nívós hangversenyeket tartottunk, neves szereplőkkel. Később ez is megszűnt a hallgatóság érdekte­lensége miatt. Hát azt hiszem, van mire visszagon­dolni életünk alkonyán. Legfőképpen a nyomdásztársada­lomra emlékezem szeretettel és jó ér­zéssel, mert hálás közönségnek bizo­nyult. Ha most újra kellene kezdenem, ugyanezt tenném. Strohl József Budapest ÚJÉV-ÚJ ÉV rajza 1995. JANUÁR Egy vak­oló emlékei A véletlenül kezembe került Typographia 126. évfolyamának 9. számá­ban olvastam, hogy „Ke­vés nyomdász nyaralhatott az idén. ” Sajnos! Tudjuk, hogy ha valaki­nek szüksége van minden évben a szabad levegőn el­töltött néhány hétre, ak­kor a nyomdászok azok. Szakszervezetünk tag­sága és vezetősége is tudja ezt, ezért volt az, hogy vál­lalva a mindig viszonylag elég magas hozzájárulást, mellyel a segélyezést bizto­sítani tudták. Többek kö­zött­­a munkanélküli, szü­lési és üdülési segélyeken kívül a tanulmányút (vako­lás) is biztosítva volt kül- és belföldön egyaránt. Most 86 éves vagyok, 1922-ben, 14 éves korom­ban lettem betűszedő ta­nuló az egyik félegyházi nyomdában. Négy év le­teltével, amikor már szak­munkás lettem, nem tar­tottak meg a kis nyomdá­ban. Szerencsém volt, mert a másik félegyházi nyomda munkát adott, mert tud­ták, hogy a szakmunkás­­vizsgát milyen sikerrel le­tettem. Célom az volt, hogy addig fizessem az il­letéket, míg teljes jogú tag leszek, hogy lehetősé­gem legyen vándorútra in­dulni. 1930-ra sikerült összegyűjtenem a szüksé­ges heteket ahhoz, hogy vándorútra mehessek, és az első évben négy ország­ra, 1931-en pedig már Eu­rópára érvényes útlevéllel keltem útra, 100 pengő indulási segéllyel a zse­­bemben. Két esztendőt húztam le a különböző nyugati or­szágokban. De olyan nagyszerű „nyaralásom” volt, hogy most milliókért se lehetne annyi szépséget látni. A Magas-Tátrától az Északi-tengerig, a Rajna forrásától a Duna forrásá­ig, az Alpokon át a Ruhr­­vidékig, a Schwarzwaldtól a gyönyörű svájci tavakig és havasokig, száz és száz olyan nyomdaüzemet lát­tam, amilyenek még csak most kezdenek alakulni a mi hazánkban. És mindezt szinte fillé­rek nélkül. Az egyetlen tízpengős bankjegyemet sajnáltam beváltani, in­kább mutogattam a rajta látható gyönyörű Parla­mentet, megismertettem hazánk történetét, szépsé­geit, mert még a művelt­nek gondolt rendőrtisztek és állami emberek se tud­ták, hogy létezik ez az or­szág. Budapestet Buka­restnek mondták, a ma­gyart cigánynak, akik pusztában élnek, gulást esznek és éjjel-nappal zsárdást táncolnak. Amikor hazaértünk, üzemvezetője lettem an­nak a kis nyomdának, ame­lyikben a mesterséget ta­nultam. 1939-ben nyom­dászlányt vettem feleségül, akivel immár 55. éve élünk boldog házasságban. Há­rom gyermekünk, hat uno­kánk és egy dédunokánk is van. A vándorúton azt ter­veztük, hogy a család tag­jait is nyomdásznak nevel­jük és ha jól megy sorunk, saját gépkocsival járjuk be azt a területet, amelyiken több mint 15 000 km-t gya­logoltunk. Mondani se kell, hogy nem lett belőle semmi, mert a gazdagság elkerült bennünket, bekö­vetkezett az államosítás. Egyik lányunk lett kézisze­dő, később gépszedő, a legkisebbik fiunk is a szak­mánál maradt, de magas fokon szervezi a Petőfi Népe propagandáját. De a végén még majd elsikkad a lényeg, ami mi­att tollat ragadtam. Azt ta­nácsolnám a mai fiatalság­nak, kollégáknak és veze­tőiknek, hogy erősítsék a régen külországokban is nagy tekintélynek örvendő szakszervezetünket, hogy a Hitlerék által utazási ne­hézségek miatt beszünte­tett tanulmányutakat (vak­­­olást) állítsák vissza. Tóth Miklós Kiskunfélegyháza Az országút vándora 1930-ban SZÍNREBONTÁS HEH 399 SCANNEREN 10 Ft/cm2 TELESKÖRŰ NYOMDAI ELŐKÉSZÍTÉS KIVÁLÓ MINŐSÉGBEN GYORS HATÁRIDŐVEL VIDÉKRE KISEBB MUNKÁK POSTAFORDULTÁVAL NAGYOBB MUNKÁKNÁL MEGBESZÉLÉS SZERINT APEL REKLÁMIRODA BT. 1145 BUDAPEST, TÖRÖKŐR U. S. TEL/FAX: 251-1963, 183-6249

Next