Udvarhelyi Híradó, 1997. július-szeptember (8. évfolyam, 51-77. szám)
1997-08-28 / 68. szám
1997. augusztus 28., csütörtök magazin EHilAbé 9 Az iparos utánam futott a fuvardíjért Elvinne Csíkszeredáig? Egyre többen járnak autóstoppal, annak ellenére, hogy 1989 után, aki csak tehette, személygépkocsit vásárolt magának. Úgy tűnik a stoppolás — mindazon veszélyek ellenére, amelyekkel az úgynevezett potyázóknak számolniuk kell — még mindig sokkal jobb üzlet, mint az autóbusszal, vagy bármilyen más tömegközlekedési eszközzel való utazás. Mindennapos látvány a Székelyudvarhely—Csíkszereda útvonalon “integető” stopposok serege. Lehet látni fiatal, csinos hölgyeket, kalapos férfiakat, asszonyokat, fiatalokat. Az utóbbi időben elég sokszor kellett megtennem ezt az utat, így volt alkalmam mind az autóstopposokkal, mind pedig az alkalmi utasokat felvevő gépkocsivezetőkkel beszélgetni. Autóstopposok Már éppen egy órája várakoztam az útszélen, mikor egy kedves kis hölgy megkérdezte tőlem a pontos időt, ő is jó ideje várakozott már, így szóba elegyedtünk. Beszélgetésünk során megtudtam, hogy minden alkalommal, mikor úgymond stoppolásra vetemedik, a szíve a torkában dobog, rettentően fél. Megkérdeztem tőle, miért nem utazik autóbusszal? — Édesanyámmal élek, aki nyugdíjas. Az én fizetésem minimális, így ha csak tehetem spórolok, a stoppolással is megtakaríthatom azt a pénzt, amelyet a buszra költenék. Még ha félek is, nem tehetek mást, egyszerűen nincs annyi pénzem, hogy autóbuszos utazásokat engedhessek meg magamnak. Ha azzal utaznék, természetesen nem lenne, amitől féljek. A következő alkalommal egy meglehetősen fiatal sráccal dumáltam, aki már több mint két órája várta, hogy a szerencse rámosolyogjon. Hosszú haja volt, és kockás inget viselt. Eléggé pesszimistán válaszolt: — Mindig felhúzom magam, mikor egyik városból a másikba szeretnék eljutni. Már jó idejében tudom, hogy ki kell várnom a nekem szánt három órát, amit általában el kell szenvednem az útszélen ácsorogva, amíg egy teherszállító fel nem vesz. Arra a kérdésemre, hogy szerinte miért veszik fel olyan későre, a következő választ adta: — A legtöbb ember nem tudja leküzdeni előítéleteit. Tudom, hogy sokan elítélik a magamfajta hajasokat, vagy a legrosszabb esetben még félnek is tőlünk. Nem értem ezt, mert ha valaki bántani akarja őket, az rövid hajjal is nyugodtan megteszi. Nemcsak fiatalok ácsorognak az útszélen az alkalmira várva. Középkorúakkal, sőt a közeli faluig stoppoló idős férfiakkal is lehet találkozni. Egy kétgyerekes anya elkeseredetten magyarázta: — Édesanyám Csíkban lakik egyedül, és egy héten legalább kétszer oda kell mennem, ha nem idegességemben megőrülök. Azt nem kell mondanom, hogy miért a stoppolást választottam, mert gondolom, te sem kedvtelésből álldogálsz itt. Ez van. Ha a buszjegy valamivel olcsóbb lenne, még akkor is meggondolnám, mivel utazzak. Busszal utazni lassabb és kényelmetlenebb, mint személygépkocsival. Az autósok Nem mindig, de az esetek többségében úgy sikerült, hogy beszédes autós vett fel, és legtöbbjükkel jól elbeszélgettem. A vélemények a stopposokról meglehetősen különböztek. Volt, aki teljesen őszintén a szemembe mondta, hogy ő nagyon is megválogatja, hogy kit vesz fel az autójába. — Ha fel is veszek valakit, nagyon jól megnézem, kinek állok meg; legtöbbször pénz van nálam, és nekem nem hiányzik, hogy cserén hagyjanak — mondta egy középkorú, kereskedelmi ügynök. Megkérdeztem tőle, hogy voltak-e már effajta kellemetlenségei, amire ő azt válaszolta, hogy még nem, viszont hallott olyanokról, akik már megjárták. Másik alkalommal egy nagyon kedves, nyugdíjas férfival utaztam, aki már a beszélgetésünk kezdetén elkezdett panaszkodni a fiatalokra, akik szerinte többségükben szemtelenek és hálátlanok. — Ha csak tehetem, mindig felveszek néhány stoppost. Eddig főként fiatalokat vettem fel, mert ők azok, akiknek soha sincs pénzük, viszont legtöbbjük még csak meg sem köszöni, hogy elvittem a kívánt helyre. Elszomorító, hogy otthon legalább annyit nem tudott megtanulni: köszönöm. A fizettség kell-e, szoktak-e fizetni a fuvarért? — Van aki igen, van aki nem — meséli egy középkorú férfi. — Én nem várom el senkitől, hogy fizessen, de ha ő úgy gondolja, hogy illik valami pénzt adni, akkor nem utasítom vissza. Ez van, és szerintem ez így helyes. — Mindig adok pénzt — meséli a fiatal hölgy —, valamivel kevesebbet, mint a buszjegy ára, de adok. Vannak, akik egyáltalán nem fogadják el, amit adnék, talán még sértésnek is veszik, ha azt a jelképes összeget nyújtom feléjük. Egy bizonyos idő elteltével, szerintem, minden stoppos képes nagyjából megítélni, hogy melyik autós vár el pénzt, és melyik nem. A fiatal srác másként vélekedik: — Magyarországon ez az egész dolog másként működik, ott pénz nélkül el lehet jutni az egyik országszéltől a másikig, minden különösebb probléma nélkül. Legtöbbször nincsen pénzem, így az autósnak sem tudok adni, viszont átéltem már olyant is, mikor az iparos utánam futott, mert nem adtam oda a fuvardíjat. és Szente Zsófia Még az idén eldől A Pepsi-sziget '97 rendezvényei ismét lezajlottak, de időközben felröppentek olyan hírek, melyek szerint jövőre elmarad a fiatalok tízezrei által látogatott koncertsorozat. Először az óbudai polgármester kardoskodott, hogy többé ne dübörögjön a zene a Hajógyár-szigeten, ugyanis a nagy hangerő a környék lakóinak álmatlan éjszakákat okozott. Aztán kiderült, hogy a sziget északi részén feltárásra váró római császári palota van. Valamikor ott állt Hadrianus palotája, de amint az egy kutatásból kiderült, nemcsak magát a palotát rejti a föld, hanem egy egész épületegyüttest, többek között egy erődítményt is. Mivel ezek olyan kincsek, amelyek csak a helyszínen mutathatók be, műemlékvédelmi területté nyilvánították a szigetnek ezt a részét. Hogy felszínre kerül-e az épületegyüttes, az még bizonytalan, mindenesetre az idén eldől a Hadrianus-palota sorsa — ígérte a Budapesti Fővárosi Önkormányzat. Ha mégis lesz régészeti park, akkor könnyen kérdésessé válhat a jövő évi Pepsi-sziget sorsa. és Jakab Árpád Végzetes szerelem A kovásznál, 34 esztendős Marai Erzsébet Kézdivásárhelyen ismerkedett össze a 47 éves Kampó Istvánnal. Ismeretségük rövid időn belül elmélyült; az asszony úgy érezte, rátalált élete párjára, a biztonságot és szeretetet jelentő élettársra. Nem tartotta őt vissza érzelmeiben az sem, hogy a férfi büntetett előéletű volt. Bízott abban, hogy mellette jövendőbeli élettársa megváltozik, s korábbi bűntettei a feledés homályába merülnek. Sajnos, Erzsébet álma csalókának bizonyult. Miután összeköltözött Kampóval, az Édennek képzelt idill egyre prózaibbá változott. Állandósultak a veszekedések, a férfi — legtöbbször az alkohol hatása alatt — hűtlenséggel vádolta az asszonyt, s ilyenkor a veszekedés legtöbb alkalommal tettlegességgel zárult. Ennek ellenére, Marai Erzsébet továbbra is optimista maradt. A kampóval együtt töltött boldog pillanatok feledtették vele a többszöri megaláztatást, szenvedést. Pedig érezhette volna, hogy a férfiből sohasem lesz kezesbárány. Őrá is illett az az ismert közmondás, hogy a farkas változtatja a szőre színét, de a szokásait nem. Ez év július 15-én, úgy tűnt, hogy kellemes napnak néznek elébe. Erzsébet, mint rendesen, Kampó lakásában tartózkodott, tett-vett a házban, várta haza az élettársát. Utóbbi azonban hazatérte után azonnal vitatkozni kezdett az asszonnyal, különböző sértő megjegyzésekkel kezdte bosszantani. Az egy ideig hallgatott, majd váratlanul kitört, s csípős válaszával mondta meg a már régóta magába fojtott véleményét a férfi életmódjáról. Csak ennyi kellett az alkohol hatása alatt lévő kampónak. Mint a veszett farkas, úgy esett élettársának, ütötte, rúgta, ahol érte. Az asszony rövid dulakodás után a földre esett, elvesztette eszméletét. Amikor nagy későre magához tért, Kampót már nem látta a lakásban. Valahogy az ágyig vánszorgott, lefeküdt, de annak ellenére, hogy nagy fájdalmai voltak, nem jelentette az esetet az orvosnak, sem a rendőrségnek. Egészen július 31-ig szenvedett otthon, anélkül, hogy valaki ajtót nyitott volna rá. Amikor már nem bírta elviselni a szenvedéseit, értesítette a mentőket. Azonnal kórházba szállították, sajnos már későn. A gyors orvosi beavatkozás sem tudott segíteni az áldozaton, aki másnap, augusztus 1-jén, délután 5 órakor, kilehelte lelkét. A gyilkos Kampó István ellen jelenleg is folyik a nyomozás; ő tette elkövetése után, gyáva módon, Magyarországra szökött, ahol jelenleg ismeretlen helyen, több mint valószínű, alkalmi munkásként húzódik meg. és Kovács László Gyilkolt, majd öngyilkos lett Nem mindennapi családi tragédia színhelye volt a nyár elején Szászrégen. Itt lakott a 35 éves Pál János, aki az ugyancsak 35 esztendős, betegnyugdíjas Ilonával élt együtt. Csendes, rendes családnak ismerte őket a rokonság, a szomszédság, nagyon ritkán történt meg, hogy összezörrentek volna valamin. Annál érthetetlenebb a kettős tragédiába torkolló összeszólalkozásuk a végzetes nap estjén. Senki sem ismeri a nézeteltérés eredeti okát. Valami miatt a férfi nagyon feldühödött, valósággal elvesztette normális, emberi gondolkodásmódját, és adott pillanatban felkapta a keze ügyében lévő kést, és azt egy erőteljes mozdulattal felesége mellébe vágta. Elegendő volt egyetlen szúrás, s a kés hegye valósággal kettészelte az áldozat szívét, aki azon nyomban meghalt. Pál János valósággal megdermedt, amikor tudatára ébredt tette súlyosságának. Végső elkeseredésében, élete párjának meggyilkolása feletti bánatában, öngyilkosságra határozta el magát. Ugyanazzal a késsel, mellyel feleségét megölte, végzett saját magával is. Egymás után többször ütötte saját mellkasába a kést, s még mielőtt a mit sem sejtő szomszédok tudomást szerezhettek volna a kettős tragédiáról, ő is meghalt. Pál János saját maga ellen hozott ítéletet, így a helyszínre érkező nyomozóknak nem akadt más dolguk, mint hogy tudomást vegyenek a történtekről. Ami a legmegdöbbentőbb és legszomorúbb az esetben: Pál János meggondolatlan cselekedetének következtében egy ártatlan kiskorú gyermek maradt örökre szülői szeretet nélkül, és K.L. R OVUUtáÁ! Rákkeltő hatású, s ezért a használatból jó pár éve kivont DDT-t árulnak szerte az országban, hol cement, hol műtrágya, hol rovarirtó gyanánt A múlt héten a brassói rendőrség rutinellenőrzése során 431 tasak DDT-re bukkant az 1-MS-6724-es rendszámú személygépkocsi csomagtartójában. A négy elmés kereskedő — civilben tordai munkanélküliek — egy helyi, bezárt, rovarirtókat gyártó vállalat udvarán ásta id a több mint húsz éve eltemetett mérget ^^.Augusztus 19-én , délelőtt, a kiskorú — mindössze 9 éves — C.B. lippai lakost szülei átküldték a közeli élelmiszerüzletbe, bevásárlásra. Teltek a percek, s amikor egy óra elteltével sem tért vissza a gyermek, az anya idegesen a keresésére indult. Nem kellett sokáig kutatnia utána, mivel alig pár perc múlva észrevette, hogy fia a közelben lakó, 78 éves Popescu Aurel házából jön ki. Már az utcán alaposan összeszidta a megszeppent gyereket, majd amikor hazaértek, az apa alaposan felpofozta a tekergésért. A gyermek ekkor sírva panaszolta el, hogy az üzletbe menet leszólította az öregember, lakásába csalogatta, s miután 900 lejt adott neki, szexuális perverziókra kötelezte. Az idős pedofil ellen megindult a kivizsgálás."Az utóbbi időben több betörés nyugtalanította a balánbányai lakosokat. Éjszakánként ismeretlen tettesek betörtek több magánüzletbe, ahonnan jól megrakodva távoztak. A rendőrség fokozott figyelemmel kezdte meg a nyomozást, és rövid időn belül siker koronázta tevékenységét. Letartóztatta a betörőket: Manói Iáloan Cristinelt és Ercsi Zoltánt. Az előbbi visszaeső bűnöző, így előzetes letartóztatásban várja az ellene készülő vádirat összeállítását Ercsi Zoltán szabadlábon védekezhet. Gy.A gyergyótölgyesi Olar Gheorghenak régi álma volt, hogy birtokán új házat építsen. A megvalósítás azonban egyre késett, mivel nem állt rendelkezésére a megfelelő építőanyag. Végül úgy döntött, hogy pénz nélkül is hozzájuthat a szükséges famennyiséghez. Az éjszaka leple alatt ült fel a szekérre, és a magával vitt láncfűrésszel, rövid idő alatt, öt termetes fát döntött ki az erdőben, melyeket fia segítségével hazaszállított. Mégsem lett ház a lopott fából, ugyanis a rendőrök már másnap a nyomára bukkantak. Kovács László (HÍÁ