Udvarhelyi Híradó, 1999. október-december (10. évfolyam, 77-101. szám)
1999-11-25 / 92. szám
ák nekem olyan szenvedély az újságírás, mint /■/” másnak a dohányzás. Nem tudom abban / ■ hagyni... - mondta nevetve úgy egy hetete, amikor egészségi állapotára való tekintettel arra kértem, hogy ne írjon nekünk, amíg rendbe nem jön. - Hogy rendbe jöjjek? Az ki van zárva - érvelt, és szívtájékára bökött. - Ezen a motrón már nem segít az olajozás. - Pihenjél többet - erősködtem -, majdcsak boldogulunk valahogy, találunk valakit, aki helyettesítsen - nyugtattam, mert időnként ilyen patkány tud lenni az ember, elhiteti magával, hogy bárkit lehet pótolni, és nincsen tisztában azzal, hogy a felebarátot nem futószalagon gyártják, hogy a maga módján mindenki egyetlen, és megismételhetetlen. - Szerdán küldök egy interjút Erdei István alpolgármesterrel - mondta búcsúzóul, és jellegzetes csoszogó járásával kiment az irodámból. Túlsúlyos volt. Iszonyatos erőfeszítésébe került a helyváltoztatás. Talán el kellett volna kísérni a szerkesztőség előtt veszteglő autóhoz. Meg kellett volna szorítani még egyszer a kezét. Le kellett volna beszélni a munkáról. De senki nem mozdult. Mindannyian a munkánkba mélyedtünk, mert olyannak ismertük, aki mindig is kikérte magának: hagyják egyedül boldogulni. Id. Kovács László nyugalmazott nyomdász, szabadúszó újságíróként, Udvarhelyi Híradó Csíkszeredai tudósítójaként és a megyei törvényszék melletti újságosbódé árusaként dolgozva igyekezett pótolni az állami juttatást. Hétfőn is már hajnali ötkor nyitott, majd kipakolta standjára, a legfrissebb lapokat. Szeme bizonyára megakadt a fővárosi lapok szalagcímein: Vasile a pártja fiataljaival vitatkozik; Constantinosu az EBESZ-elnökség elnyerését ünnepli. Elhunyt Ioan Chirilă ismert és elismert sportújságíró - olvashatta, és ez utóbbi alighanem elgondolkodtatta. Délután kettőig kínálgatta a szenzációt, a legújabb híreket, és amikor lehúzta a zsalukat, már betéve tudta mindahányat. Átballagott az úttesten az alig kétszáz méterre levő Városházára, és belépett az alpolgármesterhez. Leült, riportermagnóját az asztalra tette, és lenyomta az indítógombot. - Erdei úr! A napokban ceglédi küldöttség járt Csíkszeredában, kérem, ismertesse látogatásuk célját és a tárgyalások fontosabb témáit... - mondta. Az alpolgármester néhány percig megszakítás nélkül beszélt, aztán az interjú előre nem látott okok miatt végérvényesen megszakadt. A csuhás kaszás úgy döntött, hogy éppen ott, a Csíkszeredai Városháza egyik irodájában álljon újságírói feladatát végző - vagy ahogy ő szokta mondani: szenvedélyét kielégítő - munkatársunk fejéhez. Kedden délután szólt a telefon, és egyik közeli barátja közölte: „Lacit elvitte egy szívroham. Az utolsó interjú hangfelvételét nálam kapjátok meg..." Azóta többször meghallgattam a szalag tartalmát. Döbbenetes. Az alpolgármester beszédét hirtelen csattanás, zuhanás zaja szakítja meg, aztán kétségbeesett hangfoszlányok: Laci! Laci, mit csinálsz? Hívjak mentőt? De válaszként csak az erőteljes, zilált szuszogás hallatszik, majd valaki felkiált: „Hívjatok gyorsan egy mentőt!". Ötvenkilenc éves volt. Magnóját senki sem kapcsolta ki, így majdnem egy félóráig rögzített, amíg a kazetta végére ért. Hallható az ijedt sürgés-forgás körülötte, majd azokra az erőfeszítésekre utaló hangok, amelyekkel a helyszínre érkezett mentők próbálják életben tartani. Id. Kovács László elkészítette utolsó riportját, amelyben saját halálának a körülményeit örökítette meg. Egy újságíró, aki a munkaeszköze révén akkor is dolgozott, amikor lelkét már a Sztüx vizén vitte Khárón, az evezős. Hiszen megmondta: képtelen abbahagyni. Immár senki sem kiálthatja utána, ment el. „Quod scripsi, scripsi", vagyis Amit írtam, megírtam! - üzeni most onnan a túlsó partról, ahol remélhetőleg meg tud pihenni ez a nyughatatlan, örökösen dolgozó ember, akiről elmondható, hogy szakmai elkötelezettségéhez híven, magnóját mindig, még a halál torkában is készenlétben tartotta. Hogyha buzgalmával netán ártott valakinek - hiszen a mi munkánkban ez a legjobb szándék mellett is előfordulhat - bocsássatok meg neki! Porhüvelyét - a Szentlélek utcai ravatalozóból - a mai napon délután négy órakor helyezik örök nyugalomra a Csíkszeredai új temetőbe. Pintér D. István hogydolgavégezetlenül Riport a túlsó partról ndUA+helyi fiimdó. 1999. tutoember 79., etitörök 7 ■ Tíz évvel ezelőtt, 1989. november 15-én hunyt el Budapesten Bözödi György író, szociográfus, történész, költő, szerkesztő, műfordító ■ Nevét a Székely bánya (Kolozsvár, 1938) című szociográfiai riport tette ismertté ■ A Székelyföld múltjának ismerőjeként Móricz munkatársa és útitársa volt . Célul tűzte ki, hogy számba vegyen minden írott dokumentumot, ami történelmünkkel kapcsolatos. Bözödön, az egykor Udvarhelyszékhez tartozó faluban született 1913. március 9-én. Eredeti családi neve Jakab volt; írói névként felvette a most Maros megyéhez tartozó falu nevét, és mint Bözödi György vált is mertté. A kolozsvári unitárius gimnáziumban érettségizett, két évig a teológián járt, majd jogot és bölcseletet hallgatott. Újságíróként az Ellenzék, a Keleti Újság munkatársa volt, aztán a marosvásárhelyi Székely Szó felelős szerkesztője és a kolozsvári Hitel főmunkatársa. Mint tisztviselő is dolgozott az Egyetemi Könyvtárban. Írásait közölte a Pásztortűz, Ellenzék, Erdélyi Helikon, Korunk; tagja volt a Kemény Zsigmond Társaságnak. 1939-ben Baumgarten-díjat kapott. Egyik alapítója és szerkesztője volt a marosvásárhelyi Termés (1942-44) folyóiratnak. A Történelmi Ereklye Múzeum őre lett 1944 után, majd mint könyvelő dolgozott amikor engedték. 1957-től nyugdíjazásáig (1975) akadémiai kutató, illetve főkutató volt Marosvásárhelyen. A történelem iránti érdeklődése egész életét meghatározta. Első, nyomtatásban megjelent önálló munkája is ezzel kapcsolatos: Székely emberek, zsidó istenek (Jegyzetek a székely szombatosokról - Kolozsvár, 1935). Ezt követte a Székely bánya, melynek fogadtatása felhívta a figyelmet az ifjú szerzőre. Két regény következett: a Romlás (Bp., 1940), melynek témája a kisebbségi értelmiség zárt világa, kiúttalan élete, majd a Nyugtalan pásztorok (Bp., 1942) című, amelyben a korabeli társadalmi valóság visszásságait nevezte meg a „balladateremtő" tragédiák okaként. A Bágyi János bözödi mesemondótól gyűjtött anyag két kötetben jelent meg: A tréfás farkas (Bp., 1942) és Az eszes gyermek (Mv., 1958). Több prózakötete jelent meg: Székelyek (néptörténetek - Bp., 1943) , ugyanabban az évben a Repedt csupor elbeszéléskötet; Robi néni feltámadása (novellák - Kolozsvár, 1945) és az Eladó temető (Sepsiszentgyörgy). 1958-ban Marosvásárhelyen adták ki válogatott elbeszéléseit Hazafelé címmel, Gy. Szabó Béla rajzaival. Élete fő művének azt a háromezer cédulát tekintette, amelyre a székelység történelmével kapcsolatos forrásanyagokat, utalásokat kijegyezte, a Székely Oklevéltár adatait kiegészítve - bár tudatában volt annak, hogy a kutatást nem lehet lezártnak tekinteni, és ez a munka befejezhetetlen. Meghurcolták, kényszermunkán volt Békásnál, a Duna-csatornánál - bár sosem szólt érvényes, bírói ítélet ellene. Bözödre visszahúzódva, elszigetelten élt jó ideig. Az irodalmi életbe való „visszatérését" műfordításainak közlése jelentette. Legismertebb Liviu Rebreanu Akasztottak erdeje c. regényének fordítása (Mv., 1957). Történészként a népi lázadások (1562), az 1848-as forradalom foglalkoztatták leginkább - ha megjelent munkáira gondolunk. De ennél jóval több téma vonzotta: „a kutatás engem jobban érdekel, mint az írás. A kutatás során állandóan új adatokra bukkanok, a megírás viszont lezárja a témát, s ezzel tőlem is elzárja, és én nem tudok, de nem is akarok megválni témáimtól" - vallotta. Költőként kevésbé volt ismert. Nap és árnyék című verskötete hosszú hallgatás után, 1979-ben jelent meg. Fiatalkori verseire az igazibb népiség melletti elkötelezettség jellemző - néha balladás hangú szabadversekben („itt is emberek élnek,/ kik annyit dolgoznak, hogy a lelkük szakad meg bel és életük örökös kínlódás, s fájdalmak sortüze/ oltja ki mécsük" - Otthon így szoktam szólni). A változást hozó fordulatot, amelyre oly nagyon várhatott, már nem érte meg. Betegen, de reménykedve került Budapestre gyógykezelésre, ott halt meg 1989. november 15-én. Temetése a következő év januárjában volt. „Romániai magyar írónak a Kós Károlyé óta nem volt olyan fejedelmi temetése, mint a Bözödi Györgyé Bözödön" - állapította meg Gálfalvi György. A bözödi unitárius templom egyben reményeink megnyilvánulásainak is színhelye volt, hogy amit Bözöd nagy szülötte a Székely bánjával elkezdett és évtizedekig folytatott, az nem maradhat befejezetlenül. Ezt kell a történész Bözödi György örökségének tekintenünk. P. Buzogány Árpád írta alá a testvérvárosi szerződést. Kapcsolataink azóta is nagyon jók mind kulturális, mind gazdasági vonalon. Az elmúlt évek során a ceglédi lánykórus háromszor járt városunkban, a zene- és képzőművészeti szakközépiskola tanulói, képzőművészek és zenészek vettek részt a viszontlátogatáson. Két iskola rendszeresen tartja a kapcsolatot 1995 óta, és a mostani látogatás is előrelépést jelent. Az idei ceglédi napokon, szeptember 24-én a csíki székely táncegyüttes is fellépett. Az egyik ottani önkormányzati képviselőnek támadt az az ötlete, hogyha már ilyen jók a kapcsolatok a két város között, akkor érdemes tapasztalatcserét szervezni városi szinten, a polgármesterek és a testület pedig kölcsönös látogatást tegyenek. A Csíkszeredai Városi Tanács örömmel fogadta ezt az ajánlatot, az októberi ülésen elvileg jóváhagyta a ceglédi küldöttség látogatását, amelynek tagjai csütörtöktől itt tartózkodtak, és szombaton utaztak haza. Az egyezség alapján a Csíkszeredai küldöttség február utolsó hetében, vagy március elsejére utazik Ceglédre. A két testület itt úgy döntött, hogy nem a rendes ülésen, hanem a szakbizottsági tanácskozásokon vesznek részt a tanácsosok, szakterületeiknek és tetszésüknek megfelelően. A szakbizottsági ülések csütörtökön délelőtt tíz órától kezdődtek, előtte volt a kölcsönös bemutatkozás, amikor a két város polgármesterei kölcsönösen ismertetőt tartottak településeikről, és bemutatták önkormányzati testületük tagjait. Délután a vendégek Csíksomlyóra látogattak, este képzőművészeti kiállítás-megnyitón vettek részt, a megbeszélések a közös vacsoránál folytatódtak. Pénteken délelőtt, rövid városnézés után, ismét szakbizottsági tanácskozások keretében, a szociális szakbizottság a szegények konyháját és az éjjeli menedékhelyet látogatta meg, míg a gazdaságiak csoportja üzemlátogatáson vett részt, hárman pedig a helyi közműveknél jártak. Meglepődve tapasztaltuk, hogy a ceglédieknek is van mit tanulniuk tőlünk, mert munkaszervezési szempontból a közműveknél mi jobban állunk. Pénteken délután a küldöttség a múzeumot és a Nagy Imre Képtárt látogatta meg, este pedig a színház előadását nézték meg, elismerő szavakkal méltatva az új csíki társulat játékát. Szombaton reggel ért véget a látogatás, akkor utaztak haza a ceglédiek. Már visszajelzés érkezett azóta, hogy nagyon hasznosnak minősítették a látogatást, és már most megkezdték a szeredai küldöttség fogadásának szervezését... Id. Kovács László id. Kovács László legutolsó interjúja Beszélgetés Erdei alpolgármesterrel - Erdei úr! A napokban ceglédi küldöttség járt Csíkszeredában, kérem, ismertesse eme látogatás célját és a tárgyalások fontosabb témáit... - ezek voltak id. Kovács Lászlónak, lapunk tudósítójának utolsó szavai ■ Az Erdei István Csíkszeredai alpolgármesterrel készülő interjú végérvényesen megszakadt, mert az újságíró hirtelen szívrohamot kapott, majd nem sokkal azután elhunyt ■ Az interjút a hátramaradt hangfelvétel alapján volt kollégái vetették papírra. Cegléd 1994 óta testvérvárosa Csíkszeredának. Gyergyószentmiklós, Székelyudvarhely, Szentegyháza és Sepsiszentgyörgy egy időben Bözödi Györgynek, Székelyföld történészének emlékezete