Udvarhelyi Híradó, 2000. január (11. évfolyam, 1-8. szám)

2000-01-04 / 1. szám

1idu*fixetti­­sta+dó. Zóóó. szumrf» 4., kedd3 Benedek Elek helyett Bartók Béla ■ Tíz utca nevének a meg­változtatását (vagy régi nevének visszaadását) ja­vasolta a székelyudvarhe­lyi Polgármesteri Hivatal szakbizottsága az önkor­mányzat december 29-i ülésén . Ezenkívül a vá­ros különböző részein har­mincegy, alakulóban levő utcának kell nevet adni. A hivatal urbanisztikai és terület­­rendezési irodája fontosnak tartot­ta kikérni a lakosság véleményét is ebben a kérdésben. Huszonnégy javaslat érkezett, azok alapján és dr. Vofkori László földrajztanár ta­nulmányát felhasználva a szakbi­zottság előterjesztette indítványát. Eszerint a Horeából Korniss Fe­renc utca lenne, a Closcából Atti­la utca, a Crisanból Vár utca, a Vár utca Eötvös József nevét venné fel (mert az író, politikus szobrá­hoz és az azonos nevű középisko­lához vezet). A Hargita tér új neve Kőkereszt tér lenne, a Jövő utca Biró Lajos u., a Hősöké Ugrón Gá­bor, a Vasi­le Alecsandrié Szentjá­­nos, a Cuza Vodă új neve pedig Wesselényi Miklós utca. Az 1918. december 1. utcát két részre osztanák: a II. Rákóczi Fe­renc u. és a Malom u. közötti sza­kasznak megmaradna a jelenlegi neve, a Malom u. és a Tamási Áron út közötti rész visszakapná régi, Sziget u. nevet. Az alakulóban levő utcák a Hargita-kertben, a Szentes­kertben, a Kútmocsárban, a Csaló­kán, a Szászok táborában, a Csere­háton és a Bethlen negyedben van­nak, nevet kell adni azoknak is. A polgármester elmondta, miért in­dokolt most az utcanév-módosítás: kicserélik a személyazonossági igazolványokat, ugyanakkor 2000- ben általános választások lesznek. A tervezetteken kívül módosításo­kat is javasoltak a jelenlevők: az 1918. december 1. utcát nevezzék Szigetnek, a Budai Nagy Antalból legyen Baráti Szabó Dávid, a Gát utcából Cuttenberg utca. A létesí­tendő Baráti Szabó Dávid u. nevét változtassák Benedek Elekre, a Be­nedek Eleket Bartók Bélára, a Lejá­rót Wass Albertre, a Csepleszi Szászok táborára. Tizennyolc sza­vazattal és egy tartózkodással az önkormányzat képviselői elfogad­ták az indítványt a módosításokkal együtt. Az utcanévcserét a megyei szakbizottságnak is el kell fogad­nia. Dávid László Kőkeresz­tszér Felfortyanásának oka: az Udvarhelyi Híradó Dombi Dezső pontosabb és hitelesebb téjékoztatást követel bént az ügybe... Beszéltem arról a városfejlesztési tervről, amelyet a Polgármesteri Hivatal szakemberei készítettek, és a székesfehérváriak véleményeztek elismerően, majd sajnálatomat fejeztem ki amiatt, hogy a képviselő-testület tagjai kö­zül kevesen ismerhették meg a jól sikerült tanulmányt, noha meghí­vást mindannyian kaptak. Azt is el­mondtam, hogy bizonyos eredmé­nyekről, városfejlesztési sikerekről mélységesen hallgat egy-egy sajtó­termék. És még azt is mondtam, hogy a képviselő-testületben olya­nok is vannak, akik csak kritizálni tudják mások munkáját, mindenbe belekötnek, igen, belekötnek, a káka tövén keresik a csomót, tehát fékezik azokat, akik dolgozni akar­nak, és tudnak is dolgozni. Tisztelettel kérem a főszerkesztő urat, szíveskedjék hozzájárulni so­raim megjelenéséhez, mert csak így pontos, hiteles egy közérdekű hír, csak így lehet bizalmunk a saj­tó szavában" - fogalmaz Dombi Dezső. ■ Dombi Dezső pénzügyi igazgató, önkormányzati képviselő haraggal kezdte az új esztendőt . Legna­gyobb sajnálatunkra fel­­fortyanásának oka éppen az Udvarhelyi Híradó... „Kötelességemnek tartom felhívni a főszerkesztő úr figyelmét arra a tényre, hogy amikor az UH részé­ről X fiatalember vesz részt önkor­mányzati üléseken tudósítóként, és én netán olyasmiket mondok, ami neki vagy esetleg még másnak sem tetszik, az nem is jelenik meg az újságban" - írja Dombi Dezső. - Pedig magától értetődően köz­ügyi kérdésekről beszélek vagy mondok véleményt - folytatja az önkormányzati képviselő. - Példá­ul a december 22-i ülésről szóló másnapi tudósításból hiányzott az a rész, amelyen tisztázódott szem­től szemben a szeméttelep egyik vitás kérdése. Konkrétan arról van szó, hogy Kiss I. Botond környe­zetvédelmi szakember Szász Jenő polgármestertől - mint ötletgazdá­tól - szerzett tudomást a telep léte­sítéséről, Borbély László államtit­kár pedig csupán két hónapja, hogy bekapcsolódott közvetítő­ Válasz Dombi Dezső tanácsosnak ■ kérésének haladéktalanul eleget teszek, nem mint­ha annak minden sorával egyet tudnék érteni, egy­szersmind a tudomására hozom, hogy a szabad sajtó bizonyos mértékű újságírói függetlenséget is jelent. A főszerkesztőnek tudniillik nem az a tisztje, hogy a tudósítók egész ármádiáját ellássa „hasznos utasításokkal", hogy mindegyiknek meg­szabja: egy-egy eseményről mit írjon le, és mit hallgasson el. Legfennebb terjedelmi megszigorításokat tesz, ugyanis a lapszámokat, oldalakat meg kell terveznie, és a megadott papírfelülettel úgy kell gazdálkodnia, hogy minél több információt tehessen közzé. Az újságíró szubjektív megítélésére van hagyva, hogy mit talál fon­tosnak és mit elhanyagolhatónak, hiszen neki sem az a dolga, hogy az utolsó tüsszentésig mindenfélét jegyzőkönyvbe vegyen, így termé­szetesen bármely cikkre ráfogható, hogy az hiányos volt. Az igényelt korrekciót elvégezve, reméljük, sikerült kiengesztelnünk, hogy ne keljen új évezred az Ön haragjával. (Pintér D. István) Vásári jósok és buggyant váteszek, zavart elméjű prédikátorok és az eget többnyire pálinkás bütykösön keresztül vizsgáló hasbeszélő csil­lagászutánzók jövendölésére fittyet hányva, ím átléptünk a kétezredik esztendőbe. Voltak, akik újabb vízözönnel vagy mennyei tűzesővel fe­nyegettek, mások pedig az ádámi gyarlóságból kiindulva szajkózták: ezzel igen, kettőt nem képes megélni az ember, mert még azelőtt el­pusztítja önmagát, megsemmisíti Istentől örökbe kapott birtokát, a Föl­det, mely életet adott neki, és amely az életét jelenti. Szilveszterkor, a pezsgőpukkanásokat kísérő derű rácáfolt a vészma­darak károgására, de nem lehetett teljes a vigalom, mert a ropogó tű­zijáték közepette a kék bolygó nem pukkant ugyan ezer darabra, de nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az utóbbi száz évben a szí­nét lassan veszíteni kezdte, mint a haldokló, aki remegő ajakkal még egy utolsó korty tiszta vízért esdekel. A kétezredik évnek ez az egyik szomorú felismerése számunkra: nem kell hatalmas robbanás, üstö­kös-becsapódás vagy nukleáris háború ahhoz, hogy semmivé váljunk, hiszen eleget ártunk egymásnak, rontunk mi magunk a környezetün­kön, mígnem fejünk fölé nőnek a szemétdombjaink, betegség és nyo­mor törölheti el azt a fajt, melyet értelmesnek mertünk nevezni. Miféle értelem az, amelyik önmaga rombolásával van a leginkább el­foglalva? Miféle ördögi tudomány kell ahhoz, hogy tönkre tegyük a másikat? Az évezred utolsó előtti éve, 1999, amelyiknek utolsó lapját már letéptük a falinaptárról, bebizonyította, hogy mennyire lassan érik az ész. A kurdok exodusa történhetett volna a rabszolgatartó fáraók idejében; a koszovói háború felvillantotta a náci haláltáborok, tömeg­sírok, agyonlőtt gyerekek és asszonyok rémképét; az orosz fegyvere­sek csecsenföldi randalírozása nem sokban különbözik a janicsárok kegyetlenségétől. Vajon intelligensnek mondható-e még az a faj, amelynek egynémely egyede alkalomadtán képes egy egész népet föl­dönfutóvá tenni, vagy - hazai példával élve - egy népcsoporttól meg­tagadni a tanuláshoz, a tudáshoz való jogot? Ezer évvel Szent István megkoronázása, nyolcvan évvel a Trianoni szerződés és tíz évvel a '89-es események után ezen a tájon még min­dig másodrangú polgár a magyar. És a többség, amely legtöbbször csak fásultan bólogat, nem veszi ész­re, hogy lassan ő is lecsúszik az elhanyagolható tényezők közé, mert ahol nem becsülik az embert, ott nincsen pardon. Ahol egyiktől meg­próbálják elvenni legszentebb kincsét, az önazonosságát, ott a másikat sem csucsujgatják, legfennebb őt valami egyébtől fosztják meg, példá­ul a jóléttől, az elvégzett munka örömétől, vagy attól az elemi jogától, hogy sorsának az alakítója lehessen. Az idén lejár a jelenlegi kormánykoalíció mandátuma, és bár nagy re­ményeket táplált, elmondható, hogy elődjénél fikarcnyival sem jutott előbbre, mi több, elejétől kezdve a politikai éretlenség már-már skizof­rén tüneteit mutatta azzal, hogy lépten-nyomon válságba sodorta ma­gát. Úgy tett, mint a gyáva jampec, akit rablók vesznek körül az utcán, és ahelyett, hogy védekezne, inkább leken két pofont önmagának, gondolva, hogy ezzel elkerülheti a verést. Diaconescuék sem várták meg, hogy tőrbe csalják az ellenzékiek, inkább sorozatos kormányvál­ságokat idéztek elő, és ezzel egy olyan taposómalomba kerültek, ahol szükségszerű a helyben járás. Ciorbea menesztését sohasem tudták megmagyarázni, hiszen am­i is volt annak egyéb oka, pusztán csak annyi, hogy a demokrata párti mi­niszterek valamiért pikkeltek rá. Kulcsfontosságú törvények akadtak el hosszú időre a parlamentben: a kommunisták által elkobzott ingatla­nok visszaadására, a volt Szekuritáténak és besúgóinak a valódi lelep­lezésére - úgy tűnik - még várni kell. Füstbe ment a hangzatos Szer­ződés Romániával c. választási program. A javulás nemhogy a meg­ígért száz nap alatt, de még ezeregy éjszaka után sem látszik megvaló­sulni. Emil Constantinescu hazai viszonylatban szokatlannak számító lágy­­kezűségről tett tanúbizonyságot. Választási fogadalmaival együtt szer­tefoszlott az az illúzió is, hogy a köztársasági elnök az ország legfőbb vezetőjeként valóban kezében tarthatja a gyeplőket. A korrupcióelle­nes hadjárata jó viccnek bizonyult, a koalíciós marakodásokból pedig rendszerint tüntetően kivonta magát, ahelyett, hogy rácsapott volna az asztalra: a bársonyszékeken való örökös osztozkodás helyett inkább dolgozni kellene! Év végén ismét nagy volt a perpatvar a kormányban,,úgy látszik a mi­niszterek még a kétezredik esztendő köszöntése előtt sem voltak tekin­tettel a polgárokra, akik igazán rászolgáltak egy kevés nyugalomra. Le­mondott tizenegy miniszter, Vasi­le egyáltalán nem mutatott hajlandó­ságot arra, hogy bedobja a törülközőt, Constanti­nescu visszahívta a minisztereket, és útilaput kötött Vasile talpára, majd Mugur Isărescu bankkormányzó kezébe adta a kormányfői jogart. Sovány vigasz, hogy év végére a Nemzetközi Valutaalap Romániát törölte a négy prob­lémás ország kategóriájából, ahová korábban Ukrajnával, Ecuadorral és Pakisztánnal együtt sorolta, így megnyílt a lehetőség a stand-by hi­telkeret második részletének folyósítására. Ez ugyan nem megoldás, de azt is jelentheti, hogy a gazdasági összeomlás kötele lazul valamicskét a nyakunkon. Nem kell Kasszandrának lennünk ahhoz, hogy előre lássuk: igencsak nehéz esztendő elé nézünk, amikor a választási machinációk, intrikák, cselszövések és helyi klikkharcok közepette a választottaknak kevés idejük marad arra, hogy a közért munkálkodjanak. Ez a koalíció alig­hanem bukásra van ítélve, egyetlen fogódzója csak az lehet, hogy pil­lanatnyilag nincsen nálánál jobb, mert nehéz elhinni, hogy a nagy többség ismét Iliescuékra bízná az irányítást. Az újonnan megjelent pártok egyelőre erőtlenek, bár némi reményekre jogosít fel az, hogy olyan színfolt is megjelent a politikai palettán, mint Sabin Gherman Erdély-Bánát Ligája, mely nyíltan küzd a regionális kormányzásért. Ezeknek a gondolatoknak a kíséretében kívánunk minden kedves ol­vasónknak bort, búzát, békességet, hogy ne veszítsék el sohasem az önmagukba vetett hitet, meggyőződésüket, hogy képesek sorsuk jobbá tételére; reményüket, hogy az értelem mindig győzedelmeskedik a bu­ta indulatok fölött, és fajunk bebizonyítja, hogy rászolgált a nevére: Homo sapiens, azaz bölcs ember. Pintér D. István V________________________________________________

Next