Udvarhelyi Híradó, 2001. szeptember (12. évfolyam, 69-76. szám)

2001-09-04 / 69. szám

Hövat-kriyi­­fta+bó. Zóól. Szeptember 4., kedd ELEI3 Verestóy Attila szerint nincs más út, csak az egységé ■ Ezen a nyáron sikerült visszaállítani az erdők egykori birtokrendjét ■ Hargita megye területén a 121 közbirtokosság összterülete 114 000 hektár, ebből a jelenlegi törvény értelmében 110 000 hek­tárnál több kerül vissza a közbirtokosságok tulaj­donába . Megszűnik egy több évtizedes monopóliuma az erdőgazdálkodásnak e hatalmas vagyon fölött . Például Kovászna község 1700 hektáros erdőterületének évi jövedelme évi négy milliárd lej . Hargita megyében a közbirtokossági 110 000 hektáros tulajdon mellett szerepel közel 100 000 hektáros magántulajdonba jutó erdő is . Ha ennek utánaszámolunk, akkor megállapíthatjuk, hogy olyan jövő áll előttünk, ahol majd meg tudjuk mutatni a Székelyföld igazi értékeit ■ Van jövőnk - mondta Verestóy Attila szenátor a hét végén tartott sajtótájékoztatón, ahol jelen voltak Antal István és Asztalos Ferenc képviselők is. A szenátor a parlamenti ülésszak kezdetére hivatkozva elmondta, hogy az RMDSZ fő szempontjai továbbra sem változtak. Elsődleges céljaik közt szerepel az egyházi ingatlanok visszajuttatása, az alkotmány módosítása.­­ Történelmi egyházaink nem kérnek lehetetlent, hiszen csak a bukaresti egyházak 15 000 ingatlanra adtak be visszaigénylést, ezzel szemben a mi egyházaink vissza­igénylendő ingatlanjainak száma alig haladja meg az ezret. A nemzetállam mint akadály­ ­ Ami az alkotmánymódosítást illeti, nem tudom, hogy megérett-e ez az ország arra, hogy már most európai üzenetű alkotmánya legyen. Kételkedem abban, hogy a nagy román pártok el tudják fogadni, hogy az Európához való csatlakozásnak egyik akadálya az alaptörvénynek az a része, melyben Románia nemzetállamnak nevezi magát. Az alkotmány más cikkelyeiben is sok helyen módosítani kellene. Gondolok itt a kisebbségi és az emberi jogi tételekre. Ami a demokratikus struktúrákat, az intézménye­ket illeti, itt karcsúsítani kell, eredményesebbé kell tenni a törvényhozás rendszerét. A kormány jogköreit is - jó értelemben véve - kordában kell tartani. A parlamenti ellen­őrzést pedig a parlament gyakorolja, ne a kormány vegye át a törvényhozó szerepét különböző rendeletek meghozá­sával. A reformosok titkos tanácskozásáról A szenátor szólt a Reform Tömörülés júniusi udvarhelyi titkos üléséről is. Elmondta, hogy akik egy ilyen titkos ta­nácskozást megszerveztek, akkor tévedtek elsősorban, amikor nem számoltak azzal, hogy a romániai magyarság nem vevő arra, hogy földalatti mozgalmakban szervezzék meg politikai vezetését. Nem számoltak azzal az emberi gyengeséggel sem, hogy egyesek érdekből vagy figyel­metlenségből el fogják kotyogni a történteket. „Már az első nap ez történt. Különösen nem számoltak azzal, hogy a romániai magyarság nem szervezhető úgy meg, hogy ne kerüljön olyan ember kezébe egy-egy ilyen dokumentum, aki ezt nyilvánosságra hozza - íme, itt van két példány is ennek a titkos ülésnek a jegyzőkönyvéből. Aki nyilvánosság elé tárta, jól tette, mert ez nem az az út, amelyen haladni kell. Nekem az a meggyőződésem, hogy az RMDSZ-en belül a másságra, az alternatívákra igény van, és ezeknek helye is van a szövetség keretein belül. Én menthetőnek tartom ezeket a reformos fiatalembereket, mert rengeteg politikai tapasztalatot halmoztak fel, és jó volna, hogy a tapasztalatok többi szeletét­­ itt szerezzék meg, ebben az országban, ahol mi élünk, ebben a közös­ségben, ahol mi akarunk tovább építkezni. Nem tudom elfo­gadni azt, hogy politikai modellek importjával olyan világot teremtsünk itt, egymás között, és olyan harcmódokat vessünk be, amelyek szokványosak, elfogadottak egy pártrendszer csatározásaiban. Ott egy ellenzéki pártnak az a feladata, hogy megszerezze a hatalmat, és megvalósítsa saját programját. De ez itt, magunk közt, egy más világ. Itt mi végezzük azt az érdekképviseleti munkát, amely az elmúlt tíz évben bizonyította, hogy közösségünknek erre van szüksége. Hogy nem egy diadalmenet ez a romániai politikum és politizálás, azt tudjuk, de a jelenlegi politikai harcunknak, ennek a politizálási módnak nem látom az alternatíváját. Remélem, hogy a reformos fiatalemberek is elismerik, és beállnak ebbe a sorba. Aki, nem áll be ide, az egzisztenciáját ezután is ott fogja megtalálni, ahol eddig, Magyarországon. Akik magukért és közösségükért akarnak cselekedni, azok az RMDSZ-ben fogják megtalálni a helyüket. Mondhatom úgy is, hogy sajnos, még jó néhány évig, amíg nem rendeződnek alapvető dolgaink, nincs más lehetőség” - mondta a szenátor, aki kérdésünkre kifejtette, hogy a reformos fiatalemberek olyan dolgokat tárgyalnak egymás között, mint a támogatási rendszer kérdése, amit nem szabadna ilyen helyzetben, ilyen módon emlegetni sem. Aggasztó, hogy ez a támogatási rendszer egy szűkebb politikai csoportot szolgál, és Magyarországról indul, s nem az RMDSZ-től. Ezért tagadják ilyen vehe­mensen a sajtóban, hogy bármilyen ülésük is lett volna Székelyudvarhelyen. Megkérdeztük Verestóy Attilától, hogy mi a véleménye a jelenlegi önkormányzati tanács helyzetéről, ami az UPE-s tanácsosokat illeti? Zárolva a Városházán - Nem látom esélyesnek, eredményesnek azt a poli­tizálást, amikor a csoportérdekek külön politikai megje­lenítéssel próbálnak küzdeni. Ez előbb-utóbb a mi egysé­günket szétdarabolhatja és ellehetetlenítheti. Az UPE-s tanácsosok visszatérhetnek az RMDSZ-be és munkát vál­lalhatnak, hiszen a közösségi munka nem pusztán a választott tisztségviselőkre vonatkozik. Össze kell hívni a tanácsülést, ahol jelen lesz ez a nyolc tanácsos is, és a törvény értelmében meghozott döntés szerint kell eljárni. A polgármester húzza az időt. Gondolom, szeretné elhúzni a következő választásokig. Ez a városnak kárára van. Fontos, hogy a tanács minél hamarabb kiegészüljön a listán következő hét RMDSZ-es és egy független képvise­lővel. Jelen pillanatban ezt a dokumentumot, melyet a prefektus elküldött a tanácsnak, és ami a testületet feljo­gosítja, hogy rendkívüli ülésen rendezze ezt a több mint egy éve fennálló áldatlan helyzetet, a polgármester elzárta a széfjébe és elutazott Törökországba. A nyugdíjasok kedvezményesen utazhatnak Antal István sajnálatosnak nevezte, hogy a ked­vezményes utazásokról szóló törvényt nem mindenhol alkalmazzák a személyszállítással foglalkozó vállalatok. A 324-es törvény értelmében 2001 januárjától a nyugdíjasok évente hat félárú utazásra jogosultak a különböző közlekedési eszközökön. Az állami és a magántulajdonban lévő szállítási társaságoknak egyaránt biztosítaniuk kell a kedvezményeket. A képviselő ezután beszámolt a Várad és Szatmár között történt vasúti híd összeomlása kapcsán a romániai vasútvonalak helyzetéről. Az országban 2700 vasúti híd élettartama túlhaladott, 615 gyors felújításra szorul; a vona­lakon 397 veszélyes szakasz van. Asztalos Ferenc képviselő kifejtette, hogy sürgős módosításra szorul az állami alkalmazottak javadalmazási törvénye. A jelenlegi törvény 400 lépcsős fizetési módoza­tot tartalmaz irreálisan megállapított bérekkel. Ezt a bonyo­lult, túlzottan soklépcsős javadalmazási törvényt módosí­tani kell és 61 fokozatot felvonultató bérezési törvényt kell megalkotni a szakképesítetlen állami alkalmazott minimális fizetését kétmillió lejben állapítva meg, míg a legmagasab­bat, az államfőét 35 000 000 lejben rögzítve - fejtette ki a képviselő. Bágyi Bencze Jakab S- & Pintér D. István Szabadság helyett Városháza órán felett a Polgármesteri Hivatal. Szász Jenő biztosan nem volt ott a Vá­rosháza előtti téren, amikor Gál elvtársat félig letépett füllel mutogatták az erkélyről, mint annak idején a „tehénfejű" embert öt lejért a cirkuszi sátor­ban, mert, ha mellre szívta volna az ottani füstöt, talán megakadályozná, hogy - a történelmi szempontból röpke időszaknak számító - alig tizenegy év után emlékké váljon a tér ama emlékezetes délutánon adott neve. Egy nemrégiben vég­zett közvélemény-kutatás eredményére hivatkozva önkormányzatunk a Szabad­ság teret a helyi hatalom szimbólumáról, a Városházáról nevezte el. Kíváncsi lennék, hogy ugyanbiza hány udvarhelyi igényelte ezt a névváltást, mert akár személyesen felkeresném valamennyiüket, hogy eszükbe juttassam, minő tartalommal telítődött azon a decemberi napon ez az egyszerű szó: Szabad­ság. Mit jelentett évtizedeken át reggelente harmincfokos hidegben koporogni a tíz deka szójaszalámiért, a kenyér-, vaj-, főzőolaj-, és vécépapír-fejadagokért? Mi­lyen is volt civakodni fél kiló csirkelábért, suttogóra állítani a Szabad Európa Rá­diót, rettegni attól, hogy egyetlen szó miatt úgy eltüntethetnek, mintha sohasem­ léteztünk volna: kiradírozhatnak, mint egy rossz ceruzavonást? És az a szó lehe­tett éppen a tér eddigi neve is. Nem hiszem, hogy az udvarhelyiek ilyen könnyen felejtenék a nyolcvankilences események után meghurcolt zetelaki, oroszhegyi vagy kézdivásárhelyi székelyek szenvedéseit. Gyanítom, hogy nem atyámfiainak a fejéből pattant ki e névváltozta­tás gondolata, sokkal inkább az úrhatnám helyi hatalom páváskodásáról lehet szó, hiszen a Városháza egyet jelent vele. Nekem pedig semmi jó nem jut eszembe ró­la. Egyenesen cinikusnak tartom, hogy a tér éppen egy olyan esztendő után vegye fel az építmény nevét, amikor emez a helyi kispályás politikusok grundjává változott, ahol ugyanúgy rugdalják a közérdeket, mint pattanásos arcú kamaszok a börgolyót, és értelmes játékvezető hiányában birokra kelnek, hogy eldöntsék az eredményt. Úgy tűnik, az intézmény nagyon büszke magára, ámbár nem tudni mitől, hiszen eb­ben a ciklusban megvalósítások helyett eddig még csak a periratokat halmozta, és, ha kérkedni szottyant kedve, olyasmikkel hozakodott elő, amikhez légypiszoknyi kö­ze sincs, például azzal, hogy szépen épül a város. Valóban. Mert a hatalom minden kekeckedése és gáncsoskodása ellenére a polgárok nem felejtettek el dolgozni. Ez igazán meg lehetett volna tanulni tőlük. Ubornyi Mihály kommunista vezető volt, de kilencéves első titkársága alatt hat vagy hét iskola épült, kórház, sportcsarnok, gyár, áruház és egy egész lakótelep nőtt ki a földből, pedig nem lehet azt mondani, hogy Székelyudvarhely éppenséggel Ceauşescu szíve csücske lett volna. Tudom, más­képpen pöfögött akkoriban az ország pénzosztó masinája, de ahhoz képest egye­nesen nevetséges, hogy az utóbbi tizenegy év alatt Székelyudvarhelyen egyetlen középületet sem emeltek fel. A Tectum-féle ház az alapkőletétel után hét-nyolc év­vel is még mindig csak készül. Egyetlen önkormányzati eredmény a volt Szabó Károly vendéglő könyvtárrá való átalakítása - igaz, ez is közel négyéves vita után történhetett meg. Mire büszke akkor a Városháza, a hatalmi csihipuhiban megrok­kant vezetés, amely a rokkantgondozók pénzével kufárkodik, hogy úgy gondolja: hir­telenjében teret kell elnevezni róla? Ugron Gábornak legyen jó egy gyatrán kövezet szekérút, József Attilának egy másfél méter szélességű sikátor, Petőfi Sándornál pedig úgy kb. ötven méter, hogy a Városházáé lehessen a régi Alsó Piactér, a vá­ros szíve, ahol közadakozásból ugyan, nagy nehezen sikerült szobrot emelni Orbán Balázsnak, de a legnagyobb székelynek meg kell elégednie egy, éppen az önkor­mányzat által lepattanni hagyott utcával, ahová maholnap a kórházból hazatérő, botjával araszoló nyugdíjas csak félnapos kerülővel vagy kotyogó ladikon juthat el, mert a széthullott fahidat képtelen a közvagyon fölötti marakodásban lezüllött önkor­mányzat rendbehozatni. Szentimre lakosainak még várniuk kell a hegyipatakként lezúduló esővíz elveze­tésére, de a polgármester szüleinek utcája makadámot kap, gondolom abból a megfontolásból, hogy legalább a szomszédok ne bánják meg, kire szavaztak. Sze­rintem a macskakövekből meg lehet spórolni annyit, hogy az utcabeliek kis gránit­mellszobrot emeljenek jótevőjüknek, sőt legjobb lesz, ha az utcát is róla nevezik el ha már napirenden a kérdés. Persze, lehet, hogy tiltakozni fog egy ilyesféle felve­tés ellen, mert nagylelkűen inkább a Kossuth Lajos utcának adná majd a nevét, hi­szen brilliáns megvalósításainak egyike eme városrész hétvégi csehóvá való átala­kítása, ahol időnként a darts-bajnokságok mintájára, lámpatesteket zúzó céldobt versenyt lehet szervezni, afféle ingyencirkuszt biztosítva az ottaniaknak. Az utcanév-változtatásoknak vannak pozitívumai is, például ideje volt megszaba­dulni a leírni is rossz 1918. december 1. emlékétől, ugyanakkor szívet melengett a Kőkereszt tér vagy a Szentjános utca megnevezések újbóli használata, de szá­momra érthetetlen, hogy a lakótelepi sétányokat vagy az egykori „sugárutakat” mi­ért mellőzték ebből a keresztelőből. A Tavasz sétány lakosa továbbra is a Szabói utcai ismerőséhez fog römizni járni úgy, hogy végigmegy a Győzelem úton, amely­nek szántóföldszerű járdáját koptatva, a kocsiban tolt gyerekének átmeneti agyráz­kódást okozhat, esetleg helyre teszi az eszét a Bethlen-negyedi, faiskolának sert nevezhető sétatéren, ahol kifújhatja magát egy tökszáraz, amúgy szökőkútnak ti­tulált betonmonstrum másfél-két méternyi, kongó mélységű medencéjének párká­nyán. Sétálhat a Lakatos utcában, ahol egyetlen lakatos lakik, vagy a Szabók utcá­ban, ahol varrónőt, szabómestert mutatóban sem lehet találni, esetleg lekanya­rodhat a Cipészek utcába, ahol cipőjét ugyan nem, de kedélyét kiválóan megjavíttathatja, mert van egy rendes kocsma legalább. Minden bajára gyógyír lehet az embernek, hogy hétvégén a város­központban nem az ellopott forradalom napjaiban keresztelt Szabadság téren, hanem a dicső jelenünket kihangsúlyozó Városháza körúton sétálhat. Ez az élmény, úgy tűnik, egyeseknek megér egy rendszerváltást.

Next