Udvarhelyi Híradó, 2002. május (13. évfolyam, 52-63. szám)

2002-05-13 / 55. szám

Udvarhelyi Híradó, 2002. május 13., hétfő JL A télen Székelyudvarhelyen is bemutatták Alexandru Maier Orvos voltam... Szamosújváron című, a diktatúra sötét politikai leszámolásait leleplező céllal megírt köny­vének magyarra fordított változatát. Mint minden visszaemlékezés, ez is érint néhány kor­társat, akik közül sokan úgy érzik, becsületükbe gázoltak. Közéjük tartozik a gyergyói születésű, Magyarországon élő Bartis Ferenc költő, író, szerkesztő, publicista, aki úgy ér­zi, a szerző megrágalmazta, s aki Fodor Sándorral is összetűzésbe keveredett, szerinte a költőtárs e könyv alapján ítéli meg őt. Bartis Ferenc szerkesztőségünkhöz is eljuttatta cá­folatát, s a szabad véleménynyilvánítás elvéhez tartva magunkat vállalkoztunk helyet biz­tosítani a nem minden indulattól mentes nyilatkozatnak. Tizenöt éve, 1987-ben megjelent a Rácsok között Romániában című könyvem, mely nagy port vert föl világszerte, hiszen először történt, hogy valaki nyíltan kimondta: Románia a világ legnagyobb sza­badtéri börtöne. Nem ítélkeztem a könyvemben. A valóságot írtam meg. Térhez és időhöz kötve. Könyvem azon „szereplői”, akiket elmarasztaltam, akik úgy érezték, hogy nem jó fényben emlékeztem meg róluk, akik elvárták volna a dicséretet, s ez el­maradt, egy csoportot hoztak létre, és egy többol­dalas összeállítást, röplapköteget terjesztettek ró­lam és könyvemről. Eme szerzők: volt vallatóim, volt párttitkárok, porkolábok, farizeusok, katonai ügyészek, törvényszéki bírák stb., no meg orvosok. Közöttük volt Alexandru Maier is, hiszen könyvem­ben megemlítettem, hogy egyszer orvosi kezelés­ben részesített, s nem éppen hízelgő módon. Tehát ez volt Maier indítéka, hogy könyvében rágalmaz­zon. Visszatérve ama röpiratkötegükre: részükről becstelenség volt és vitathatatlan öngól, hiszen egy olyan embert vádoltak meg és próbáltak besározni, aki, mármint én, Bartis Ferenc ötször voltam letar­tóztatva Romániában, és összesen tíz évet ültem román börtönökben, amelyekből félsüketen, tizen­kilenc csonttöréssel és -repedéssel szabadultam! (Maiernek mint orvosnak mondom: fenti kijelenté­semet orvosi látleletek igazolják!) Mondanom sem kell, a címzettek utánanéztek, hogy kicsodák a szerzők, akik önmagukat minősítették. Olyan állítá­sok is előfordultak irományaikban, hogy én össze­vissza hazudoztam mindent a könyvemben, hiszen Szárhegyen soha nem volt semmilyen lázadás, so­ha senkit nem tartóztattak le stb. Pribékek, menje­tek el Szárhegyre, s a templom bejárata előtt lévő emlékművön olvassátok le szülőfalum hőseinek nevét! Telt-múlt az idő ama szórólapköteg után, s egy­szer csak Fodor Sándor rámzúdított szövegéből tudtam meg, hogy Alexandru Maiernek megjelent egy könyve, amelyben engem egyenesen­ a pokol­ba küldött. Fodor állításait visszavertem, de Maier könyvéről bővebben nem szólhattam, hiszen nem ismertem, nem olvastam. Nemrég erdélyi volt bör­töntársaim elküldték Maier könyvének a magyar változatát. Elolvastam, kijegyzeteltem. Könyvet le­hetne írni a könyvről! De helyszűke miatt nem te­szem, no meg azért sem, mert Maier műve nem ér­demli meg, hogy szót, írást pazaroljunk rá. Ez a könyvféleség Maierre nézve szegénységi bizonyít­vány. Először a 2. lapon olvasható hajbókoló szöveg fö­lött töprengenék el: „A könyv megjelenését a Ro­mániai Nemzeti Kisebbségek Tanácsa és a Román Kulturális Minisztérium támogatta”. Remélem, a magyarokat nem sorolják a kisebbségek közé, hi­szen az Erdélyben, Partiumban és Bánságban élő magyarok nem kisebbségek, hanem MAGYAR NEMZETRÉSZEK! A könyvet Vitus K. György for­dította, akinek valamikor a verseit szeretettel korri­gáltam, és őszintén sajnálom, hogy ilyen Maier-féle könyvek fordítására pocsékolja az idejét. Annyit mégis - jóindulatúan - megjegyeznék, hogy Sibiu magyarul Nagyszeben! Őszintén sajnálom Maiert, akit - bevallása szerint - gyöngéd szerelmi szálak fűztek egy hozzá képest vénasszonyhoz, aki rá­adásul egy katonatisztnek volt a felesége. Maier ekkor egyetemista volt, így már azon sem csodál­kozom, hogy a hírhedt Securitatéa Maiert „az író­asztal mellett rokonszenves arcú fiatal hadnagy” fogadta. Én rengeteg szekust ismertem, de nem ta­láltam közöttük egyetlen „rokonszenves arcút” sem! Maiernek szerencséje volt. Letartóztatták, majd szabadon engedték. A belügyminisztérium felügyelete alá tartozó klubban sportol... Megint letartóztatják... A börtönben orvos stb. Maier azt írja a Goldiát felváltó börtönparancsnok­ról, hogy „még a szabaduló rabok is sajnálták, töb­ben sírva búcsúztak tőle szabadulásuk alkalmá­val”. Ez felháborító! Maier milyen börtönben volt, és milyen rabtársai voltak, hogy sírva búcsúztak a bör­tönparancsnoktól?! Továbbá: „Érkezése után 2-3 nappal Alexandrescu ezredes felszámolta a szigo­rított zárkákat, ahol a büntetett elítélt lábon állt 24 vagy 72 órát” (165. old.). Hia fölszámolták a zárká­kat, akkor én miként szabadultam éppen az egyik zárkából? Tessék megkérdezni Nagy Benedek volt börtöntársunkat! A Maier-féle szöveg hemzseg a belső ellentmondásoktól, logikátlanságoktól, érzel­mi perverzitásoktól és valósághamisításoktól. Ráadásul még a rágalmazásban sem következe­tes. Ezt írja: „Köztük egy marosvásárhelyi illető, ko­rombeli, és úgy véltem, hogy rendes fickó. Össze­barátkoztunk, és gyakran jött hozzám beszélgetni. Máig sem tudom, miért volt bezárva. A fiatalembert Bartis Ferencnek hívták, magyar volt, de ez itt nem számított... Minden nyájban van fekete bárány. Édesapámmal egy szobában volt. Ugyanott volt egy vásárhelyi tanár is, Nagy József...” (230. old.). Én gyergyói vagyok és nem marosvásárhelyi! Ko­lozsváron tartóztattak le és nem Marosvásárhelyen 1957-ben! Ötévi cella után vittek a börtön gyárába dolgozni! Nekem soha nem volt Nagy József neve­zetű rabtársam! A börtönben soha nem kerestem meg, és nem beszéltem Maierrel, kivéve azt a rosszulléti esetemet, amelyről már írtam a Rácsok között Romániában című könyvemben. Egyébként is, egy rab nem mehetett orvoshoz, az őrnek kellett jelentenie, hogy baja van, és az őr kísérte orvos­hoz! Maier szerint voltak kivételezettek is, valószí­nű azok közül, akik megsiratták a börtönparancs­nokot. Arról is szó esik, hogy Nagy Józsefet - ismétlem: akit nem ismertem - én besúgtam (!), s hogy én voltam a tettes, azt Maier a következőkép­pen tudta meg: „a fegyőrök között, akik egyébként emberségesen viselkedtek velünk, volt egy Petrica nevezetű is. Ez a fegyőr például a teljes terror ide­jén, amikor jött Istrate, a volt parancsnok, és pa­rancsba adta, hogy hozza elő ezt vagy azt a rabot verésre, azt válaszolta: Parancsnok elvtárs, a sza­bályzatban sehol sem írja, hogy vernem kell az el­ítélteket, és nem akarom, hogy valaha emberiség­­ellenes cselekedetekkel vádoljanak!” (231-232. ol­dal). Holott elképzelhetetlen volt, hogy egy beosz­tott a­rabok jelenlétében visszafeleseljen egy pa­rancsnoknak! Egyébként ez a bizonyos Petrica na­gyon „szerethette” a magyarokat, hiszen Cziryék Ferenc hátán széttörte a rácsot kopogtató nagy ka­lapács fanyelét, Sipos Bandit alhasi tájon alaposan megrugdosta, engem az anyámba küldött, s mert­ ­ visszafeleseltem, betuszkolt a zárkába, Kis Tamás­nak kiütötte a csajkáját a kezéből stb. (Egyébként érdemes megfigyelni, hogy Maier szerint a magya­rok többsége mind-mind áruló, besúgó vagy egy­szerűen jellemtelen volt. Csak azt nem tudom, hogy ő, mármint Maier, aki volt Mayer is, milyen nemzetiségű.) Szóval Maier attól a bizonyos Petricától tudta meg, hogy én besúgtam Nagy Jó­zsefet, s akinek ilyen szavakat adott a szájába: „Ép­pen aznap este Nagy úrral beszélgettem, akinek elmondtam, hogy azt hallottam egy illetékestől, hogy Bartis Ferenc besúgó. Eltöprengett egy per­cig, aztán azt mondta, sejtette, de mivel még Vásárhelyről ismerte, hát másra gyanakodott. De ha így áll, akkor valószínű, hogy Bartis Ferencnek köszönheti a zárkát.” Az a bizonyos Nagy úr nem mondhatta, hogy Vásárhelyről ismer, hiszen már említettem, hogy Kolozsváron laktam és éltem, s ott tartóztattak le! „Bartist áthelyezték a konyhára szakácssegédnek” - írja Maier a 232. oldalon. Viszont köztudott, hogy Szamosújváron a börtönkonyhán nem dolgozhatott politikai fogoly! Ezt minden volt politikai rab tudja, csak Maier nem! Engem nem a konyhára helyez­tek át, hanem a zárkába! Onnan szabadultam! Er­re számtalan tanúm van: Nagy Benedek, Botos Jó­zsef, Grád Miklós, Szabó Attila, Vlad Nicolae stb. Erre bizonylat lehet a börtön irattára is! „Az igazi meglepetés 2-3 év múlva ért, amikor megtudtam, hogy Bartis Ferenc, a bajtársam, az el­ítélt ellenforradalmár újságíró lett, a központi lap­­ ­­­­ nak, az Előrének a tudósítója, a helyi Új Élet szer­kesztője, a marosvásárhelyi területi rádióstúdió munkatársa. írt rezsimdicsérő verseket, a Ceau­­sescu-párnak ajánlott ódákat... Szerencsénkre ki­telepedett Magyarországra. Hogy ott boldogítsa nemzetét másfajta ódákkal” - írja Maier. Erre a válaszom: 1. soha nem voltam Maiernek a bajtársa; 2. soha nem voltam az Előre tudósítója, csak közöltem a lapban; 3. az Új Életnek nem szerkesztője, hanem kezdetben terjesztője, majd riportere voltam, Sütő András, Katona-Szabó Ist­ván jóvoltából és segédletével; 4. soha nem írtam rezsimdicsérő verseket; 5. soha nem írtam és nem ajánlottam a Ceausescu-párnak ódákat; 6. nem ki­telepedtem Magyarországra - hazám egyik váro­sából a másikba költöztem bizonyos kényszerhatá­sok miatt; 7. nem másfajta ódákkal boldogítom nemzetemet és az emberiséget, hanem olyanok­kal, mint amilyeneket otthon, Erdélyben is írtam! Nincs szükségem a magyarázkodásra, a védeke­zésre. De tessék megkérdezni volt börtöntársai­mat, és föllapozni a hajdani újságokat, folyóirato­kat, könyveimet! Furcsa módon, vagy éppen tör­vényszerűen, eddig mindegyik vallatómat, rágal­mazómat, följelentőmet Isten látványosan megbün­tette! Mai erről sem feledkezik meg a Jóisten! Az egyik kolozsvári vallatom megbolondult, a másik megvakult, a harmadik fölakasztotta magát, egy másik részegen lett a tűz martaléka, egy ügyész egyetlen hét alatt veszítette el szüleit, unokáját, és amputálták a két lábát, egy marosvásárhelyi boltra itta magát stb. Nem sorolom, még valaki azt hinné, babonás vagyok. Nem. De hiszek Isten, az Élet igazságszolgáltatásában! Életemben soha nem je­lentettem föl senkit, mentettem, akit menthettem, de ezennel a nyilvánosság előtt a következőket nyi­latkozom: Alexandru Maier az Orvos voltam... Sza­mosújváron című könyvének minden rám vonatko­zó szavában, sorában, megállapításában, követ­keztetésében hazudik és rágalmaz, aminek való­színűleg ő is tudatában van. Tekintettel arra, hogy állításaival bűncselekményt követett el az európai és a nemzetközi jog szerint, amennyiben azonnal nem vonja vissza rágalmait, és nyilvánosan nem kér bocsánatot tőlem, úgy a strasbourgi és a brüsz­­szeli illetékes fórumokhoz, valamint a hágai bírósághoz fordulok, és beperelem Alexandru Maiort rágalmazás, hitelrontás, bűncselekményé­nek vádjával, amelyet az Orvos voltam... Szamos­újváron című könyvében követett el ellenem. Erre a lépésre kötelez becsületem, írói munkásságom, a nemzetközi közéletben kifejtett tevékenységem tisztasága! Figyelmeztetem arra is, hogy neki kell fedeznie a per- és az azzal járó összes költséget. Budapest, 2002. április 27. Bartis Ferenc író, a CÉH Lap- és Könyvkiadó igazgatója, az Összmagyar Testület elnöke V ■ flaiWP Bartis Ferenc és Fodor Sándor Vita 7 ' Válasz Fodor Sándornak ' Tavaly szeptember 1-jén Bartis Ferenc az Új Idők című lapban egy írást jegyzett Kinek a mal­mára hajtjuk a vizet? címmel. Ez egyfajta replika azokra az írásokra, amelyeket Fodor Sándor a kolozsvári Szabadság című napilapban, illetve a bukaresti A Hét című hetilapban közölt. A Szabadságban a következőképp jellemzi a Magyarországon élő Bartis Ferencet: „...az Össz­magyar Szövetség elnöke, Budapest III. kerülete választotta díszpolgárává, és az oláhozásból jól megél Budapesten". Bartis Ferenc helyesbít: „nem az Összmagyar Szövetségnek vagyok az elnöke, nem Budapest III. kerületének vagyok a díszpolgára, nem oláhoztam sem szóban, sem írásban soha! És nem az oláhozásból élek, hiszen tisztességes nyugdíjam van, s mellette egy könyvkiadót és három folyóiratot főszerkesztek és igazgatok. De nem is ez a fontos, hanem az a tény, hogy az oláhozással engem még a Román Katonai Törvényszék sem vádolt!". Bartis Ferenc szerint Fodor Sándor abba is belekötött, hogy egy, a kolozsvári Tinivár Ki­adó neve alatt megjelent antológiához ő írt előszót. „... mit keres a könyv elején a derék ha­zafi, Bartis Ferenc? Milyen minőségben ajánlja a könyvet az olvasó figyelmébe? (...) Bevezető sorai után egy harmincsoros mélymagyar rigmusban mondja, imádkozza, süvölti el gondolatát. ” (A Hét, 2001. június 21.) Bartis válasza tömör: „azért én írtam a könyvajánlót, mert a Tinivár Könyvkiadó engem kért föl", majd kifejti a „mélymagyar rigmusról", hogy azt éppen a magyarság ellenségei szokták előszeretettel használni, és „ha ott lett volna (mármint Fodor -szerk. megj.) 1956. novem­ber elsején a házsongárdi temetőben, akkor hallhatta volna az általa »mélymagyar« rig­musnak becézett versemet, hiszen akkor és ott mondtam el egy óriási tömeg előtt, Dsida, Kriza és Brassai sírja mellett! E »mélymagyar« versemért egyébként a Kolozsvári Román Katonai Törvényszék hétévi börtönnel jutalmazott...” A kolumnás cikk hátralévő részében Bartis Ferenc a fenti nyilatkozatával lényegében azonos érveket sorakoztat föl, zárószavaiban pedig lemondóan fejezi ki: nem érti, hogy Fodor Sándor , miért gyűlöli őt. Mert Fodort becsüli, írói munkásságát őszintén nagyra értékeli. .

Next