Udvarhelyi Híradó, 2002. május (13. évfolyam, 52-63. szám)
2002-05-13 / 55. szám
Udvarhelyi Híradó, 2002. május 13., hétfő JL A télen Székelyudvarhelyen is bemutatták Alexandru Maier Orvos voltam... Szamosújváron című, a diktatúra sötét politikai leszámolásait leleplező céllal megírt könyvének magyarra fordított változatát. Mint minden visszaemlékezés, ez is érint néhány kortársat, akik közül sokan úgy érzik, becsületükbe gázoltak. Közéjük tartozik a gyergyói születésű, Magyarországon élő Bartis Ferenc költő, író, szerkesztő, publicista, aki úgy érzi, a szerző megrágalmazta, s aki Fodor Sándorral is összetűzésbe keveredett, szerinte a költőtárs e könyv alapján ítéli meg őt. Bartis Ferenc szerkesztőségünkhöz is eljuttatta cáfolatát, s a szabad véleménynyilvánítás elvéhez tartva magunkat vállalkoztunk helyet biztosítani a nem minden indulattól mentes nyilatkozatnak. Tizenöt éve, 1987-ben megjelent a Rácsok között Romániában című könyvem, mely nagy port vert föl világszerte, hiszen először történt, hogy valaki nyíltan kimondta: Románia a világ legnagyobb szabadtéri börtöne. Nem ítélkeztem a könyvemben. A valóságot írtam meg. Térhez és időhöz kötve. Könyvem azon „szereplői”, akiket elmarasztaltam, akik úgy érezték, hogy nem jó fényben emlékeztem meg róluk, akik elvárták volna a dicséretet, s ez elmaradt, egy csoportot hoztak létre, és egy többoldalas összeállítást, röplapköteget terjesztettek rólam és könyvemről. Eme szerzők: volt vallatóim, volt párttitkárok, porkolábok, farizeusok, katonai ügyészek, törvényszéki bírák stb., no meg orvosok. Közöttük volt Alexandru Maier is, hiszen könyvemben megemlítettem, hogy egyszer orvosi kezelésben részesített, s nem éppen hízelgő módon. Tehát ez volt Maier indítéka, hogy könyvében rágalmazzon. Visszatérve ama röpiratkötegükre: részükről becstelenség volt és vitathatatlan öngól, hiszen egy olyan embert vádoltak meg és próbáltak besározni, aki, mármint én, Bartis Ferenc ötször voltam letartóztatva Romániában, és összesen tíz évet ültem román börtönökben, amelyekből félsüketen, tizenkilenc csonttöréssel és -repedéssel szabadultam! (Maiernek mint orvosnak mondom: fenti kijelentésemet orvosi látleletek igazolják!) Mondanom sem kell, a címzettek utánanéztek, hogy kicsodák a szerzők, akik önmagukat minősítették. Olyan állítások is előfordultak irományaikban, hogy én összevissza hazudoztam mindent a könyvemben, hiszen Szárhegyen soha nem volt semmilyen lázadás, soha senkit nem tartóztattak le stb. Pribékek, menjetek el Szárhegyre, s a templom bejárata előtt lévő emlékművön olvassátok le szülőfalum hőseinek nevét! Telt-múlt az idő ama szórólapköteg után, s egyszer csak Fodor Sándor rámzúdított szövegéből tudtam meg, hogy Alexandru Maiernek megjelent egy könyve, amelyben engem egyenesen a pokolba küldött. Fodor állításait visszavertem, de Maier könyvéről bővebben nem szólhattam, hiszen nem ismertem, nem olvastam. Nemrég erdélyi volt börtöntársaim elküldték Maier könyvének a magyar változatát. Elolvastam, kijegyzeteltem. Könyvet lehetne írni a könyvről! De helyszűke miatt nem teszem, no meg azért sem, mert Maier műve nem érdemli meg, hogy szót, írást pazaroljunk rá. Ez a könyvféleség Maierre nézve szegénységi bizonyítvány. Először a 2. lapon olvasható hajbókoló szöveg fölött töprengenék el: „A könyv megjelenését a Romániai Nemzeti Kisebbségek Tanácsa és a Román Kulturális Minisztérium támogatta”. Remélem, a magyarokat nem sorolják a kisebbségek közé, hiszen az Erdélyben, Partiumban és Bánságban élő magyarok nem kisebbségek, hanem MAGYAR NEMZETRÉSZEK! A könyvet Vitus K. György fordította, akinek valamikor a verseit szeretettel korrigáltam, és őszintén sajnálom, hogy ilyen Maier-féle könyvek fordítására pocsékolja az idejét. Annyit mégis - jóindulatúan - megjegyeznék, hogy Sibiu magyarul Nagyszeben! Őszintén sajnálom Maiert, akit - bevallása szerint - gyöngéd szerelmi szálak fűztek egy hozzá képest vénasszonyhoz, aki ráadásul egy katonatisztnek volt a felesége. Maier ekkor egyetemista volt, így már azon sem csodálkozom, hogy a hírhedt Securitatéa Maiert „az íróasztal mellett rokonszenves arcú fiatal hadnagy” fogadta. Én rengeteg szekust ismertem, de nem találtam közöttük egyetlen „rokonszenves arcút” sem! Maiernek szerencséje volt. Letartóztatták, majd szabadon engedték. A belügyminisztérium felügyelete alá tartozó klubban sportol... Megint letartóztatják... A börtönben orvos stb. Maier azt írja a Goldiát felváltó börtönparancsnokról, hogy „még a szabaduló rabok is sajnálták, többen sírva búcsúztak tőle szabadulásuk alkalmával”. Ez felháborító! Maier milyen börtönben volt, és milyen rabtársai voltak, hogy sírva búcsúztak a börtönparancsnoktól?! Továbbá: „Érkezése után 2-3 nappal Alexandrescu ezredes felszámolta a szigorított zárkákat, ahol a büntetett elítélt lábon állt 24 vagy 72 órát” (165. old.). Hia fölszámolták a zárkákat, akkor én miként szabadultam éppen az egyik zárkából? Tessék megkérdezni Nagy Benedek volt börtöntársunkat! A Maier-féle szöveg hemzseg a belső ellentmondásoktól, logikátlanságoktól, érzelmi perverzitásoktól és valósághamisításoktól. Ráadásul még a rágalmazásban sem következetes. Ezt írja: „Köztük egy marosvásárhelyi illető, korombeli, és úgy véltem, hogy rendes fickó. Összebarátkoztunk, és gyakran jött hozzám beszélgetni. Máig sem tudom, miért volt bezárva. A fiatalembert Bartis Ferencnek hívták, magyar volt, de ez itt nem számított... Minden nyájban van fekete bárány. Édesapámmal egy szobában volt. Ugyanott volt egy vásárhelyi tanár is, Nagy József...” (230. old.). Én gyergyói vagyok és nem marosvásárhelyi! Kolozsváron tartóztattak le és nem Marosvásárhelyen 1957-ben! Ötévi cella után vittek a börtön gyárába dolgozni! Nekem soha nem volt Nagy József nevezetű rabtársam! A börtönben soha nem kerestem meg, és nem beszéltem Maierrel, kivéve azt a rosszulléti esetemet, amelyről már írtam a Rácsok között Romániában című könyvemben. Egyébként is, egy rab nem mehetett orvoshoz, az őrnek kellett jelentenie, hogy baja van, és az őr kísérte orvoshoz! Maier szerint voltak kivételezettek is, valószínű azok közül, akik megsiratták a börtönparancsnokot. Arról is szó esik, hogy Nagy Józsefet - ismétlem: akit nem ismertem - én besúgtam (!), s hogy én voltam a tettes, azt Maier a következőképpen tudta meg: „a fegyőrök között, akik egyébként emberségesen viselkedtek velünk, volt egy Petrica nevezetű is. Ez a fegyőr például a teljes terror idején, amikor jött Istrate, a volt parancsnok, és parancsba adta, hogy hozza elő ezt vagy azt a rabot verésre, azt válaszolta: Parancsnok elvtárs, a szabályzatban sehol sem írja, hogy vernem kell az elítélteket, és nem akarom, hogy valaha emberiségellenes cselekedetekkel vádoljanak!” (231-232. oldal). Holott elképzelhetetlen volt, hogy egy beosztott arabok jelenlétében visszafeleseljen egy parancsnoknak! Egyébként ez a bizonyos Petrica nagyon „szerethette” a magyarokat, hiszen Cziryék Ferenc hátán széttörte a rácsot kopogtató nagy kalapács fanyelét, Sipos Bandit alhasi tájon alaposan megrugdosta, engem az anyámba küldött, s mert visszafeleseltem, betuszkolt a zárkába, Kis Tamásnak kiütötte a csajkáját a kezéből stb. (Egyébként érdemes megfigyelni, hogy Maier szerint a magyarok többsége mind-mind áruló, besúgó vagy egyszerűen jellemtelen volt. Csak azt nem tudom, hogy ő, mármint Maier, aki volt Mayer is, milyen nemzetiségű.) Szóval Maier attól a bizonyos Petricától tudta meg, hogy én besúgtam Nagy Józsefet, s akinek ilyen szavakat adott a szájába: „Éppen aznap este Nagy úrral beszélgettem, akinek elmondtam, hogy azt hallottam egy illetékestől, hogy Bartis Ferenc besúgó. Eltöprengett egy percig, aztán azt mondta, sejtette, de mivel még Vásárhelyről ismerte, hát másra gyanakodott. De ha így áll, akkor valószínű, hogy Bartis Ferencnek köszönheti a zárkát.” Az a bizonyos Nagy úr nem mondhatta, hogy Vásárhelyről ismer, hiszen már említettem, hogy Kolozsváron laktam és éltem, s ott tartóztattak le! „Bartist áthelyezték a konyhára szakácssegédnek” - írja Maier a 232. oldalon. Viszont köztudott, hogy Szamosújváron a börtönkonyhán nem dolgozhatott politikai fogoly! Ezt minden volt politikai rab tudja, csak Maier nem! Engem nem a konyhára helyeztek át, hanem a zárkába! Onnan szabadultam! Erre számtalan tanúm van: Nagy Benedek, Botos József, Grád Miklós, Szabó Attila, Vlad Nicolae stb. Erre bizonylat lehet a börtön irattára is! „Az igazi meglepetés 2-3 év múlva ért, amikor megtudtam, hogy Bartis Ferenc, a bajtársam, az elítélt ellenforradalmár újságíró lett, a központi lap nak, az Előrének a tudósítója, a helyi Új Élet szerkesztője, a marosvásárhelyi területi rádióstúdió munkatársa. írt rezsimdicsérő verseket, a Ceausescu-párnak ajánlott ódákat... Szerencsénkre kitelepedett Magyarországra. Hogy ott boldogítsa nemzetét másfajta ódákkal” - írja Maier. Erre a válaszom: 1. soha nem voltam Maiernek a bajtársa; 2. soha nem voltam az Előre tudósítója, csak közöltem a lapban; 3. az Új Életnek nem szerkesztője, hanem kezdetben terjesztője, majd riportere voltam, Sütő András, Katona-Szabó István jóvoltából és segédletével; 4. soha nem írtam rezsimdicsérő verseket; 5. soha nem írtam és nem ajánlottam a Ceausescu-párnak ódákat; 6. nem kitelepedtem Magyarországra - hazám egyik városából a másikba költöztem bizonyos kényszerhatások miatt; 7. nem másfajta ódákkal boldogítom nemzetemet és az emberiséget, hanem olyanokkal, mint amilyeneket otthon, Erdélyben is írtam! Nincs szükségem a magyarázkodásra, a védekezésre. De tessék megkérdezni volt börtöntársaimat, és föllapozni a hajdani újságokat, folyóiratokat, könyveimet! Furcsa módon, vagy éppen törvényszerűen, eddig mindegyik vallatómat, rágalmazómat, följelentőmet Isten látványosan megbüntette! Mai erről sem feledkezik meg a Jóisten! Az egyik kolozsvári vallatom megbolondult, a másik megvakult, a harmadik fölakasztotta magát, egy másik részegen lett a tűz martaléka, egy ügyész egyetlen hét alatt veszítette el szüleit, unokáját, és amputálták a két lábát, egy marosvásárhelyi boltra itta magát stb. Nem sorolom, még valaki azt hinné, babonás vagyok. Nem. De hiszek Isten, az Élet igazságszolgáltatásában! Életemben soha nem jelentettem föl senkit, mentettem, akit menthettem, de ezennel a nyilvánosság előtt a következőket nyilatkozom: Alexandru Maier az Orvos voltam... Szamosújváron című könyvének minden rám vonatkozó szavában, sorában, megállapításában, következtetésében hazudik és rágalmaz, aminek valószínűleg ő is tudatában van. Tekintettel arra, hogy állításaival bűncselekményt követett el az európai és a nemzetközi jog szerint, amennyiben azonnal nem vonja vissza rágalmait, és nyilvánosan nem kér bocsánatot tőlem, úgy a strasbourgi és a brüszszeli illetékes fórumokhoz, valamint a hágai bírósághoz fordulok, és beperelem Alexandru Maiort rágalmazás, hitelrontás, bűncselekményének vádjával, amelyet az Orvos voltam... Szamosújváron című könyvében követett el ellenem. Erre a lépésre kötelez becsületem, írói munkásságom, a nemzetközi közéletben kifejtett tevékenységem tisztasága! Figyelmeztetem arra is, hogy neki kell fedeznie a per- és az azzal járó összes költséget. Budapest, 2002. április 27. Bartis Ferenc író, a CÉH Lap- és Könyvkiadó igazgatója, az Összmagyar Testület elnöke V ■ flaiWP Bartis Ferenc és Fodor Sándor Vita 7 ' Válasz Fodor Sándornak ' Tavaly szeptember 1-jén Bartis Ferenc az Új Idők című lapban egy írást jegyzett Kinek a malmára hajtjuk a vizet? címmel. Ez egyfajta replika azokra az írásokra, amelyeket Fodor Sándor a kolozsvári Szabadság című napilapban, illetve a bukaresti A Hét című hetilapban közölt. A Szabadságban a következőképp jellemzi a Magyarországon élő Bartis Ferencet: „...az Összmagyar Szövetség elnöke, Budapest III. kerülete választotta díszpolgárává, és az oláhozásból jól megél Budapesten". Bartis Ferenc helyesbít: „nem az Összmagyar Szövetségnek vagyok az elnöke, nem Budapest III. kerületének vagyok a díszpolgára, nem oláhoztam sem szóban, sem írásban soha! És nem az oláhozásból élek, hiszen tisztességes nyugdíjam van, s mellette egy könyvkiadót és három folyóiratot főszerkesztek és igazgatok. De nem is ez a fontos, hanem az a tény, hogy az oláhozással engem még a Román Katonai Törvényszék sem vádolt!". Bartis Ferenc szerint Fodor Sándor abba is belekötött, hogy egy, a kolozsvári Tinivár Kiadó neve alatt megjelent antológiához ő írt előszót. „... mit keres a könyv elején a derék hazafi, Bartis Ferenc? Milyen minőségben ajánlja a könyvet az olvasó figyelmébe? (...) Bevezető sorai után egy harmincsoros mélymagyar rigmusban mondja, imádkozza, süvölti el gondolatát. ” (A Hét, 2001. június 21.) Bartis válasza tömör: „azért én írtam a könyvajánlót, mert a Tinivár Könyvkiadó engem kért föl", majd kifejti a „mélymagyar rigmusról", hogy azt éppen a magyarság ellenségei szokták előszeretettel használni, és „ha ott lett volna (mármint Fodor -szerk. megj.) 1956. november elsején a házsongárdi temetőben, akkor hallhatta volna az általa »mélymagyar« rigmusnak becézett versemet, hiszen akkor és ott mondtam el egy óriási tömeg előtt, Dsida, Kriza és Brassai sírja mellett! E »mélymagyar« versemért egyébként a Kolozsvári Román Katonai Törvényszék hétévi börtönnel jutalmazott...” A kolumnás cikk hátralévő részében Bartis Ferenc a fenti nyilatkozatával lényegében azonos érveket sorakoztat föl, zárószavaiban pedig lemondóan fejezi ki: nem érti, hogy Fodor Sándor , miért gyűlöli őt. Mert Fodort becsüli, írói munkásságát őszintén nagyra értékeli. .