Művészet - Új Élet, 1959 (2. évfolyam, 1-9. szám - 1. évfolyam, 1-6. szám)

1959-07-01 / 7. szám

15 esztendő új művészetét vesszük számba. S ha ez alkalomból Ruháról írunk, nemcsak azért tesszük, mert nemzetközi sikere joggal sorolható büszkeségeink, eredményeink közé. Ruha alakján túl—­többről van szó. Az újjászületett Románia zeneiskolájának sike­réről— és az új művészember kialakulásáról. Arról van szó, amit — éppen Ruhát dicsérve — így fejezhetünk ki: Ruha István nem kivétel. Nem áll egyedül —egész új művésznemzedék képviselője ő. (-) Bányászember apja a Zsilvölgyében fejtette a sze- D net. Baleset érte, örökre kiesett a csákány a ke­zéből. Mit tehetett egyebet, visszatért szülőfalujába. Itt találta a nagy történelmi sorsfordulat s mikor felölthette magára a milicista egyenruhát, úgy érezte, hogy ez a pillanat sok mindenért kárpótolta. Volt egy titkos álma, amiről még a felesége előtt sem szívesen beszélt. Elhatározta, hogy legnagyobb fiát, Lacit taníttatni fogja, hadd legyen belőle mérnök. Ábrándja szertefoszlott, mert a hallgatag, enge­delmes fiú más terveket szőtt. Énekelni kezdett, meglepetéssel vette észre, hogy másoknak is tetszik a hangja. Megtetszett Csigi Ella énektanárnőnek is: rávette Lacit a rendszeres énektanulásra. Akkor már elvégezte a középiskolát, egyetemre készült. A nyári szünetben a C.F.R. fűtőháznál dolgozott tisztviselői minőségben. Az üzem kultúrfelelőse lázasan kereste az énekeseket, táncosokat. Lacit is « felfedezte ». Bukarestben, az országos kultúrverseny döntőjén ismerkedett meg először a felviharzó tapssal, a sikerrel, a nyilvános elismeréssel, ünnepléssel, és akkor ébredt tudatára, hogy művész lehet a maga s a mások örömére. A népi tehetségeket ösztönző kultúrpolitikánk jóvoltából a bukaresti zenefőiskola hallgatója lett. Napjai próbák, több órás gyakorlás, fárasztó tanulás közepette teltek, tudta, hogy a sikerért dolgozni, küzdeni kell. Moszkvában 1957 nyarán a fényárban úszó Bolsoj Teatr-ban meghatódva, száz érzéssel szívében áll a dobogón, mert a nemzetközi ifjúsági versenyek bírálóbizottsága nevében a híres olasz énekes, Tito Schipa adja át neki a VIT első díját. 1957 őszén Genfben, Toulouse-ban a szakemberek meglepetten, csodálkozva hallgatják sokszínű, nagy­terjedelmű, érces baritonját, mint nemzetközi nagy­díjak boldog tulajdonosa tér vissza hazájába. Az első komoly nemzetközi sikerek után az a nagy megtiszteltetés éri, hogy tagja lesz a bukaresti Állami Operának, s olyan szerepek eljátszására készülhet, mint Evgenyij Anyegin Ford a Falstaffban, Germond a Traviatában. Legutóbbi szovjetunióbeli körútjára úgy indul el, mint akit már szárnyára kapott a hírnév, és aki a vendéglátó szovjet emberek szeretetét művészetével viszonozhatja. A nagy siker ezúttal sem marad el. Kijevben, Moszkvában, Leningrádban, Tbilisziben énekel, s játék után mindig felzúg a vastaps. Nemrég pedig a bécsi Világifjúsági Találkozón dobogóra lépő fiatal, tehetséges énekesek versengésén nyeri el a II. díjat. Kónya László beérkezett, de nem érkezett még el arra a művészi magaslatra, amelyet célként maga elé tűzött. Tovább tanul. S amikor a munka szüne­teiben váratlanul betoppan a szüleihez, nem a már­­már európai hírű énekes tér haza a szülői házba, hanem a régi szerény, hallgatag, engedelmes « Laci­­gyerek», aki csak egyetlen egyszer szegült szembe az apai akarattal.. . Azóta hallgat erről a «családi krónika», mert a hajdani bányász rég megbo­csátotta már fiának, hogy makacsul kitartott mű­vészábrándjai mellett. K. L. H­ét éves voltam, amikor gyerekszínészeket kereső filmemberek Pestre akartak vinni. Anyám igazított egyet a kendőjén: « Nem a mi gyerekünknek való az afféle!» — és nem adott. A családban soha többé nem esett szó a színé­szetről, mert egyetlen szigorú tekintettel kiverték belőlem még a gondolatát is annak, hogy « ko­molytalan» pályára adjam a fejem. 12 év múlva mégis ráléptem erre a mindenféle előítélettel aláaknázott területre, öt éve dolgozom, hogy ez a hatszor-tizenkét méteres világ elfogadjon, hogy e világ sokat átszenvedett társadalmának méltó tagja lehessek. S ami­kor a szép és igaz szóra éhes szín­házi közönség előtt estéről-estére vizsgázom, nemegyszer kérdezem magamtól, minek is köszönhetem, hogy e gyönyörű hivatást választhattam életcélomul ? Minek köszön­hetem, hogy pályaválasztásomkor már nem tilta­kozott anyám szigorú tekintete ? Minek ? — Gyökerében megváltozott társadalmi rendszerünknek, amely új lehetőséget, szabad utat nyitott minden sápadt munkásgyermek tehetsége, képessége előtt. A színpad ma nem az «affélék» komolytalan világa, hanem elmélyült művészi munka küzdőtere, ahol eredményt csak lelkiis­meretes munkával lehet elérni. Alig hat éve színész. Nincsenek mögötte Romeo­­ld­ vagy Hamlet-szerű szerepei, «csak» szívéhez, alkotókedvéhez közelálló epizódalakítások és olyan főszerepek, amelyekre tehetségéből, gazdag jel­lemábrázoló képességéből bőven futotta. Ezen a derűs, gondtalannak tűnő fiatalemberen nem látszik, hogy tizenötéves fővel megjárta Maut­­hausent, s hogy azelőtti élete sem bővelkedett örömökben. 1949-ben a tehetségkutató versenyek során került föl Kolozsvárra, a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetbe. Mint évfolyama legtöbb tagja, egyszerre végezte a főiskolát és az esti líceumot. Másodéven « felfedezik »: az akkori negyedévesek Három nővér- előadásáb­a játssza Andrejt. Azóta tartja számon a kritika is. 1953-tól alapító tagja a nagybányai, majd szatmári együttesnek. Ez a sokat szenvedett fiatal színész állandó kere­séssel, kutatással törekszik szerepeinek minél jobb megformálására, jellemző kutató szenvedélyére, hogy az alak még tökéletesebb megformálása iránti igénye a bemutatóval nem ér véget. Tovább dolgozik szerepén, hogy azt még élőbbé, még gazdagabbá tegye. «Lesz belőlem még tudatos színész» — mondja mosolyogva, ha erre terelődik a szó. Legkedvesebb feladatai a jellemszerepek. Az Apák ifjúságában statisztálnia kellett. Szövege sem volt, de közönség és kritika egyaránt az előadás legjobb alakításai közé sorolta «főszereppé » nőtt, derűs vörös harcosát. Így vált «főszereppé» az ő alakításában a Nem élhetek muzsi­kaszó nélkül Mirese cigányzenésze, vagy a Tündérlaki lányok kevés szövegű Pista lakája. Persze, szereti az « igazi » főszerepeket is. Százegynéhány előadás során ismerte meg hazánk közönsége Barta Lajos lírai vígjá­té­kának Komoróczyjában, vagy a Kerge birka To­rnájában. Színjátszásunk legjobb fiataljai közé tartozik. KOVÁCS FERENC AUGUSZTUS lő gudáva indulak­! Kónya László Anyegin szerepében 17

Next