Új Élet, 1982 (24. évfolyam, 1-24. szám)
1982-10-10 / 19. szám
A MEGÚJULÁS IGÉNYÉVEL Beszélgetés Sinka Károllyal, a temesvári Állami Magyar Színház igazgatójával — Színházaink között sajátos helyet foglal el a temesvári társulat, a négynyelvűség, a több tévéállomás közegében működik. Hogyan hat mindez a színház létére, tevékenységére ? — Fennállásunk óta igyekeztünk helytállni a nyelvművelő, tömegnevelő hivatásos színházi igényeknek. Természetesen az össztevékenységet nagyban befolyásolta az együttes minőségi összetétele, a fent említett sajátos környezet, valamint az igen nagyarányú munkásközönség. Mindez viszszahatott a repertoáralakításra, a népszínműtől és operettől az abszurd drámáig mindent kellene játszanunk. Sajnos, a szakmailag legkiemelkedőbb előadásokat kevesen nézik meg. Ennek ellenére sem panaszkodhatunk: a székhelyen 25 előadást ér meg átlagban egy-egy darab, ezenkívül pedig elvisszük előadásainkat a közelebbitávolabbi helységekbe. Arad, Krassó-Szörény és Hunyad megyébe járunk a leggyakrabban. Legszívesebben a Zsilvölgyébe, Aradra, Lugosra, Dettára, Igazfalvára, Békásra és Zsombolyára megyünk. Az aradi és a zsilvölgyi közönséggel szemben érezzük a leginkább lekötelezetteknek magunkat. Arad régi, jelentős magyar nyelvű színházkultúrával rendelkezik. Itt különösen a fiatalság és az iskolás közönség fontos számunkra. A zsilvölgyi kiszállásainkat pedig többnek tekintjük, mint kötelességnek. — Beszéljünk a gondokról... — Legnagyobb problémánk a rendezés: kisebb-nagyobb időszakokat kivéve, régóta rendezőhiánnyal küszködünk. Vendégrendezők meghívására kényszerülünk. Nagyon-nagyon hiányzik nálunk az igazi rendező-pedagógus. Cseresnyés Gyulán kívül nincs második rendezőnk, és az utánpótlást a jövőben sem látjuk megoldva. Színészeink közül az elmúlt esztendőkben sokan elmentek, hiányukat erősen érezzük. Fábián Ferenc halála óriási veszteség volt. Harcolunk egy igazi társulat kialakításáért. A főiskoláról azonban nemegyszer azok jönnek Temesvárra, akiket máshol nemigen fogadnak. Mert a kivételektől eltekintve sokan még mindig előítélettel szólnak színházunkról. Amolyan kézlegyintéses elintézéssel. — Tettek-e, tesznek-e valamit azért, hogy megváltozzék ez a vélekedés? — Mindenekelőtt: jó előadásokon jó darabokat kellene bemutatnunk. Keveset játszunk nagy klasszikusokat és igazán jó mai darabokat. Műsorpolitikánk egyik fő szempontja különben a hazai drámairodalom támogatása, az ősbemutatók számának növelése. Színházmegújító kampányunkhoz tartozik, hogy a főiskoláról idekerültek kivétel nélkül olyan feladatokat kaptak, amelyekkel máshol nem mertek volna kísérletezni. (Sajnos, sokszor túlzott is volt a bizalom.) Örvendetes kezdeményezésünk továbbá az irodalmi színpad továbbvitele. Az utóbbi 15 évben felélénkült irodalmi színpadunk immár nemcsak az emlékezés szolgálatában áll (sikeresek voltak a nagy magyar klasszikusok évfordulóin megrendezett estjeink: a Petőfi- és Adyünnepségek, a Bartók-, Radnóti- és Franyó-műsor), hanem célja, hogy színházunknak legyen egy élő irodalmi folyóirata. Kaleidoszkópnak neveztük el; eddigi öt kiadását visszhangos siker kísérte. Színháztörténeti ciklust is indítottunk, a kezdetektől egészen napjainkig. (Sajnos, az elmúlt évadbeli előadássorozat nem volt sikeres.) — Tesznek-e valamit a jövő közönségének kialakításáért? — Rendszeresítettük az ifjúsági előadásokat; ősbemutatókat tartottunk mesedarabokból; előadtuk Anavi Ádám két darabját, Benedek Elek-műsort rendeztünk, Mesemanó levelesládája címen rendszeres ifjúsági postát tartunk fenn. Szakmailag meg is kaptuk mindezért az elismerést (Piatra Neamţról, az első gyermekszínház-fesztiválról, három díjat is elhoztunk.) De a holnap közönsége mégis lassan alakul. Valószínűleg a szervezés a hibás, megkötik ugyan a bérleteket, papíron táblás házunk van, a valóságban viszont csak itt-ott lézeng egy-egy gyermeknéző. — Szóljunk néhány szót az örömökről is... — Az elmúlt évad nagyon jól sikerült. Tizenhárom bemutatónk volt, ebből hat repertoárdarab, kettő „terven felüli", öt pedig stúdiómunka. A sokéves szürke átlagból kiemelkedett a Csalóka szivárvány, az Irgalmas hazugság, a Salemi boszorkányok, a Szicíliai védelem, az Emigránsok és az öt Kaleidoszkóp-előadás. — Elindultak hát azon a bizonyos új úton? — Korai volna igenlően válaszolni. Amíg nem lesz egységes társulatunk, amíg hozzánk nem „téved" az annyira várt rendezőpedagógus, amíg mindenki mindenbe beleszól, addig az új út csak vágyálom... — így látja igazgatóként a színházat Sinka Károly. És a színésznek mi a véleménye? — Még borúsabb, mint az igazgatóé. A sok rendezői beugrás, a szakmán kívüli majdnem állandó elfoglaltság már évek óta elsodort a színészettől. Sok szerep ment el mellettem, amit megfelelő partner vagy rendező hiányában ki sem osztottak. Végtelenül sajnálom. Színészileg egyetlen kielégülésem a filmezés. Ott megint régi önmagam lehetek. Megjelent egy lemezem is. Mi dolgunk a világon? címmel, válogatás amagyar irodalomból. (Temes megye egyetlen példányt sem rendelt belőle...) — Kanyarodjunk vissza az új évadhoz. Milyen darabokat tűznek műsorra 1982/83-ban? — Paul Everac Rend a lelke mindennek (Ordinatorul) című darabjával kezdtük az évadot, ezt követően egy hazai magyar alkotás ősbemutatóját terveztük, de még nem döntöttünk a címet illetően. Oldrich Danektől a Szünet után tör ki a háború a múlt évadról csúszott át az idénre. Tervbe vettük Moliére Tartuffe-jének és Sztratiev Az autóbuszának a bemutatását, valamint Jean Anouilh-tól az Ornifle-ot. Mindezek mellett színre kerül Herczeg Ferenc Bizánca és Szomory Dezső Györgyike, te drága gyermek című darabja. Endre Károly 90. születésnapja alkalmából megszólaltatjuk a temesvári író Periandroszát , oratóriumi előadásban. És az idén is lesz szilveszteri vidám műsorunk. Folytatjuk a Kaleidoszkópot, Majtényi Erikemlékestet rendezünk, majd Arany János halálának 100. évfordulójára ünnepi műsorral jelentkezünk. S hadd említsem meg a Színháztörténeti ciklust, valamint a Meseciklust... Lejegyezte: MOLNÁR JUDIT EGHY GHISSA Hetvenhét éves korában Marosvásárhelyen meghalt Eghy Ghissa... Élete a tánc és a színház bűvöletében telt el. Fényes ívű európai karrierről mondott le, miután a Bécsben, 1924-ben, édesanyja magántánciskolájában szerzett táncművészi diplomával a zsebében, hazatért Erdélybe. Világhírű mesterektől tanult plasztikus, kifejező mozgást, könnyedséget, rugalmasságot, figyelmet, erőt fejlesztő ritmikai gyakorlatokat. A klasszikus és a modern tánc alapjait több száz fiatalt tanítva adta tovább Aradon alapított mozgásművészeti iskolájában. Közben önmagát is állandóan fejlesztette. 1926-ban Testkultúra címmel képes tanulmányt jelentetett meg tapasztalatairól, önálló művészi műsorával végigbarangolta Erdély jelentősebb városait, majd lelkesen csatlakozott a Franyó Zoltán vezette irodalmi olimpiászhoz és a kolozsvári „Ellenzék Menza" fiatal diákokat segítő akcióihoz. Nagy sikerrel vendégszerepelt a budapesti Vigadóban, és méltó elismerést vívott ki, erdélyi előadóművészként, az osztrák főváros igényes közönsége előtt is. Előadóestjeinek műsorán Shakespeare, Villon, Ady és Dsida verseire komponált mozgásetűdök és táncok szerepeltek. A korabeli erdélyi magyar sajtó is lelkesen ünnepelte a fiatal előadó-művésznőt: „Kifejező eszközei... az egész testet igénybe vevő, minden izmot és idegszálat megfeszítő mozdulatok, amelyek az emberi test minden szépségét érvényre juttatják" — írta róla a Pásztortűz 1932-ben. Éghy Ghissa 1948-tól közel három évtizeden át a kolozsvári, majd amarosvásárhelyi Színművészeti Intézet vezető mozgásművészeti tanára volt. Hazai magyar színészeink talán még emlékeznek a szigorú fegyelemmel, művészi-alkotó igénynyel és tapasztalt pedagógusi módszerekkel összeállított ritmika-, tánc- és pantomimóráira. Alkotó koreográfusa volt az 1957- ben alakult marosvásárhelyi Székely Népi Együttesnek és a Gyermekegyüttesnek. Látványos színpadi koreográfiái közül felejthetetlenek maradnak azok, amelyeket például a Trójai nők, az Antigoné, a Karnyóné, a Régi magyar komédiák és a Ne tréfálj a szerelemmel című darabok előadásához készített. Ezekben a rendező közvetlen munkatársaként juttatta kifejezésre a személyek, a csoportok, a színpadi tér esztétikus, sokatmondó mozgásművészeti megjelenítésének élményét. A táncművészet szolgálata számára valóban az életet jelentette. 75 éves korában is naponta tornászott, s ha valamelyik volt tanítványa izom- vagy gerincfájdalmakról panaszkodott, csak ennyit mondott: életünk, egészségünk titka a hasznos, szép mozgás. Néhány hónappal ezelőtt a marosvásárhelyi Rádió után a kolozsvári stúdió is személyes hangú műsort sugárzott életéről. Volt tanítványaima ismert, vagy éppen nyugdíjban levő művészek) vallottak tisztelettel róla, mint a két világháború közötti romániai magyar tánckultúra legjelesebb képviselőjéről. Sajnos, méltó utóda nincsen, de személyiségének varázsát, tudásának hasznát még sokáig megőrzik a róla készült fényképfelvételek. És mindig emlékezni fognak rá volt tanítványai, művészetének távoli és közeli tisztelői. KELEMEN FERENC