Új Ember, 1951 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1951-01-07 / 1. szám

■ Ára 1 forint VII. évfolyam, 1. szám• KATOLIKUS HETILAP .* 1951 január 7 Sinkó Ferenc: A Család és családjaink NÉPÜNK egyik kedves ájtatos­­sága a karácsonyi ünnepkör­ben az a házi szertartás, amelyet »szállást keres a Szent Család« címen szoktak megtartani advent heteiben. Egy Szent Család-kép vándorol végig a buzgóbb otho­­nokon, egy napot időzve min­denütt, ahol befogadják. Ilyenkor kápolnává alakul egy napra a tiszta szoba és a család jámbor hangulattal veszi körül a vándor­­képet. ösztönös vágy nyilatkozik meg ebben az ájtatosiságban: hozzákap­csolni a családot a Szent Csa­ládhoz. Ez a vágy megnyilatkozik buzgóbb városi családokban is a közösen végzett ájtatosságokban, ahol a szülők és gyermekek együtt térdelnek és az apa vezetésével hangosan imádkoznak. A közösen imádkozó család va­lóban megható kép. A gyertyafény­ben csillogó gyermekszemek, a meggörnyedt férfivár-­ és lehajtott anyai fő kell, hogy tiszteletre ger­jesszen mindenkit. Önkéntelenül odakívánkozik a kép alá a cím is: »A keresztény család.« Mindez igaz és szép. De ha sze­münket felemeljük a csillogó gyer­tyákról és körültekintünk, hány család él a szelíd fénykörön kívül, elszorul a szívünk. Mert be kell látnunk, nagyon kevés azoknak a családoknak a száma, akik el tud­nak jutni a megszentelődésnek erre a fokára. A többség, tegyük hozzá, a döntő többség, nagyon messze van ettől. Egyes buzgó egyháziak és vilá­giak rendesen el is keserednek azon, hogy még keresztény csa­ládokban is ritka látvány, amit fentebb leírtunk . Nos, e­ről az elkeseredésről akarunk néhány szót szólni, Szent Család ünnepe kö­rül. Annál is inkább, mert a küzdő hívőkben és a kereszténység lé­nyegét nem ismerő világ fiaiban is zavart kelt az említett kép. Van­nak hívők, akik körülményeik miatt nem tudnak idáig eljutni: ezekben csöndes alacsonyabbrendűségi ér­zés támad. Vannak viszont olya­nok, akik csakis a rejtekben sze­retnek és tudnak sző­ni az Atyá­hoz: ezek a hangos imát fitogta­­tásnak veszik és valamiféle ellen­szenv támad fel bennük minden el­len, amit keresztény családi életnek szoktak hirdetni jámbor újságok és könyvek ... Mondjuk meg őszin­tén, sok zavar, félreértés, hamis kép él az emberek fejében a ke­­resztény család eszménye, mégin­­kább a megszentelése körül. A KERESZTÉNY család szent­­sége sokkal rugalmasabb erő, mint ahogy az emberek a maguk merev fogalmai szerint gondolják. Sokkal tovább nyúlik el és sokkal többet bír el, mintsem képzeljük. Minden jó családanya azon sirán­kozik, hogy nem mehet eleget templomba. Ha megkérdezed, miért, csupa olyan okot sorol fel, mely állapotbeli kötelességeihez tartozik. Nem veszik észre a jó lelkek, hogy imádság, mikor főz­nek imádság, mikor gyermeküket fürdetik, mikor vendégeiket kiszol­gálják, mikor varrnak, vagy a kertben kapálnak. Az állapotbeli köte­­sség a megszentelődés és a megszentelés olyan eszköze, amit — ha elmulaszt valaki­ — imád­sága is hiábavalóvá válik. Úgy szeretjük Máriát és úgy elfelejtjük példáját! A Boldogság és Szűz a maga családjában szün­telenül dolgozott. Igaz, hogy keze most a mennyekben ragyog, mint a gyémánt, de amíg itt járt a föl­dön, bizony feltörte csöpp tenyerét a kézimalom. Milyen kár, hogy a keresztény festők oly keveset fog­lalkoztak és foglalkoznak a dol­gozó Máriával, a­ki főz, aki varr, aki a vödröt cipeli a kútról. Egy bájos népének elmeséli, hogyan segítenek neki az angyalok a kony­hán — még a galambot is levág­ják, — de valószínű, hogy a va­lóságban kevés munkát engedett át az angyaloknak. Sőt nemcsak hogy dolgozott, de az emberek felé is teljesítette a szeretet kötelessé­geit, hiszen lakodalomban is részt vett. Anyáink és feleségeink dicsősége, hogy Európa egy magyar nő pél­dáján tanulta meg tisztelni a csa­ládban élő asszony szent voltát. Szent Erzsébetre gondolunk, aki együtt font és szőtt komornáival, a férje mellé ült az asztaltöre, ha lakomát rendeztek, lovon kísérte el, még táncolt is, ahogy maga szokta mondani: egyet a világ kedvéért, a többit elhagyva az Istenért. Szépen öltözött, »hogy férje meg ne botránkozzék benne«; erőnek erejével el akarta kísérni férjét a háborúba; sikoltva rohant végig a szobák során, mikor megtudta férje halálát és végül keményen harcolt kapzsi rokonaival gyerme­kei jussáért. Az állapotbeli köteles­ség a keresztény erkölcstan egyik legszínesebb drágaköve: a világban élők tövises-virágos ösvénye Isten felé. Tele van meglepetéssel. Fé­lelem és öröm, nevetés és bánat csap le a rajta járó szívre mind­untalan, néha halálosan fárasztó, néha egyhangú, de mindig emberi, nagyon is emberi. TANULJUK megbecsülni és su­­­■ gározni a keresztény családi élet eme tiszteletreméltó emberies­ségét. Ahogyan a jó feleség azzal tartja meg a házasság szentségé­nek és magának a férjét, ha ottho­nát úgy rendezi be, hogy a férfi jól érezze magát benne, ugyanúgy az egész családnak sugároznia kell a kedvességet, az emberiessé­get, hogy ezen keresztül nyerje meg minél jobban a szentségnek azokat a családokat, amelyek kí­vül esnek a házi oltárok gyertyái­­nak szelíd fénykorén. A legembe­ribb szentség a házasság; a belőle sarjadó családon keresztül tud leg­­emberibben sugározni minden, ami szent. Jézus az ő ellenállhatatlan erejű példabeszédeit ott formálta meg az eleven Evangéliumban, a Szent Családban. Va­ószínű, hogy Szűz Mária kezében látta meg elő­ször a sót, a kovászt, a drachmát, a gyöngyöt, a mécsest, a mezők lilomát, főképpen pedig a kenyeret és a bort. Minden szentséggé tud válni a családban, minden át tud ott alakulni az Ev­angélium isteni erejű költészetévé, de egyúttal min­den isteni ott tud összekapcsolódni legközvetlenebbül az emberivel. Tanuljuk meg ne csak kiragadott képekben, hanem teljes egészében nézni és látni a Szent Családot és a magunk családi életét. Jobbá tesszük vele magunkat és a vilá­got. " Aki először kérte a mennybevétel dogmájának kihirdetését Érdekes cikket közöl­ az Osser­­vatore Romano G. M. Giuliato tol­lából. A cikk Shguanin Cézár szer­vita atyáról szól, aki Szűz Mária Merrybevételének dogmatikus meg­határozására vonatkozóan elsőként fordult beadvánnyal a Szentszék­hez. Shguanin 1692-ben született egy tiroli falucskában. Rendjében mint teológiai tanár tűnt ki s igen sok kéziratos művét őrzi ma is a rend római levéltára. Valamennyi munkája Szűz Máriával foglalko­zik — állapítja meg Giuliato — s egészen meglepő, hogy mily vilá­gosan s mennyire elválaszthatatla­nul fonódik össze bennük a Szep­lőtelen Fogantatás titka testi Mennybevételével. »Az Egyház minden fia és leánya — írja Shquanin — a legbiztosabb igaz­ságnak ismeri fel és vallja Szűz Mária testi és lelki mennybevéte­­lét, mégha az Egyház nem is nyil­vánította azt a hithez tartozó bi­zonyosságnak. Ennek az igazság­nak épp akkor:*­” bizonyossága, mint a Szeplőtelen Fogantatásé. Ebből az eleve kinyilatkoztatott igazságból ugyanis épp ilyen biz­tosan és csalatkozhatatlanul, tel­jesen nyilvánvalóan következik az az igazság, hogy Máriának az ég­ben testtel és lélekkel kell élnie és uralkodnia.« Shquanin négy teológiai érvet sorakoztat fel: 1. Mária, aki Isten Fiának temploma lett kilenc hó­napon át s akit e nemes hivatása miatt Isten eleve szeplőtelennek akart, nem vonhatta magára a test romlásának bűnből eredő törvényét 2. Jézus ezt mondotta: »Én, ha felemeltetem a földről, mindent magamhoz fogok emelni.« Már­pedig kit emelt volna Jézus leg­először is magához, ha nem az Anyját, a maga egészében, vagyis lélekkel és testtel együtt? 3. Má­riára, minthogy mentes volt az eredeti bűntől és annak következ­ményeitől, nem vonatkozhattak a bűnös Ádámnak mondott szavak: »a földbe visszatérsz«. 4. Párhuza­mosság van Jézus élete és Mária élete között. Jézus élete abban csú­csosodik, hogy testben és lélekben a mennyekbe ment. Máriának is hasonlítania kellett Hozzá, tehát a testi feltámadás után testben és lélekben kellett a mennyekbe emel­kednie. Okfej­tésének helyességéről is meg volt győződve bliguanin, de más mozzanat is késztette arra, hogy 1867-ben Alis. Kelemen pa­­páh­oz levélben forduljon. Ebben ugyanis magára a Szűzanyára hi­vatkozik, mint aki a következőket mon­d­ja neki: »fudd meg, eretke­­zett immár az Istentől rendelt idő, amikor jelentened kell Jézus Krisz­tus földi helytartójának, hogy test­ben és »éleimen történt menny­be­vételemet mint a hithez legbizto­sabban tartozót, egyetemesen ki­hirdetni és hinni tartoznak.« Természetes — írja Giuliato, — hogy az Egyház legfőbb tekin­télye nagy óvatossággal fogadta Shquanin atya merész közlését. Gondolhatjuk azonban, hogy Mária hű szolgája különös örömmel és megelégedéssel tekint ma a földre. Az öreg pap tisztelete — Czuczor Gergely bilincsei — A szerzetesség korszerűsítése A pápa karácsonyi szózata ................................. A Szent Péter bazilika Szent kapujának bezárása December 24-én, vasárnap XII. Pius pápa ünnepélyes formák kö­zött zárta be a Szentkaput. Dél­előtt háromnegyed 11 órakor érke­zett meg a Szentatya kíséretével a bazilika előcsarnokába. Onnan a bazilika főoltárához ment és ott letérdepelve imádkozott. Ima után a pápai menet újra kivonult a Szentkapuhoz. A pápa előtt a szertartáson résztvevő hét bíboros és a pápa közvetlen környe­zete haladt át a kapun. Tizenegy óra 15 perckor a Szentatya égő gyertyával kezében utolsónak lép­te át a kaput, majd odalépett a kapu mellett felállított kis oltár­hoz. Ide készítették a kapu bezá­rásához szolgáló téglákat és ha­barcsot. Ezeket a pápa az előírt formák között megáldotta, majd Canali bíborostól átvette a va­kolókanalat és é­lelen­delt a Szent­kapuhoz. A vakolókanállal habar­ csőt vett és leöntötte azzal a há­rom téglát. Ezután kalapácsot vett a kezébe megütötte a téglákat és ezeket mondta: »Bezárom a Szent­kaput az Atyának és Fiúnak és a Szentlélek Istennek nevében Ámen.« Most Canali bíboros há­rom azüstözött téglát helyezett el az előbbi téglák fölé. Ezek a tég­lák belül üresek, az egyikben a Szentévre vonatkozó okmányok, a másik kettőben pedig szentévi em­lékérmék vannak. Ezután a peni­­tenciáriusok helyeztek el újabb tizenkét téglát. Majd a sanpiet­­rinik befejezték a Szentkapu be­falazását. Az ünnepség a pápa imájával fejeződött be. Egy órával később a pápai legátusok ünnepélyes for­mák között bezárták a három pat­riarchális bazilika Szentkapuját is. Mikor született Jézus? Előző két számunkban említet­tük, hogy december 25-e Krisztus születésének nem történeti dátuma. Teljesen érthető, hogy többen ér­deklődtek, mi is voltaképpen a valóság. Amikor három évszázad vihara már végigdübörgött az Egyházon s az üldözések korának megszűnté­vel a béke napjai virradtak rája, már régen elfeledték, mikor, mi­lyen évben, milyen napon született valójában az Úr. A hellén ókor évszámoktól független gondolko­zása nem is nagyon kutatta az ilyet, a későbbi korok pedig már csak a következtetések köves útján tudják megközelíeni a valóságot. Az evangéliumi tény ez: Krisztus Betlehemben, az Augustus-féle nép­­számlálás idején született. Milyen évben, hónapban, napon, arra nézve a tudomány biztos választ nem tud adni. A karácsony mai dátuma a nap­­vallás elleni harcnak köszöni létét. Mikor az eretnekséggel vívott súlyos tusák között, Kr. u. 325— 336 táján Rómában először ülték meg Jézus születésének ünnepét, december 25-én, szerte a városban a félszázaddal előbb épült Nap­templomba siettek az emberek. Aurelanus császár szentelte ezt a pogány templomot a Sol Invicius­­nak, a Győzhetetlen Napistennek; azon a napon történt ez, melyen az ókor felfogása szerint a napok hosszabbodni kezdenek, s melyet ezért a Nap születése ünnepének tiszteltek. Ez a nap tehát egyúttal »Dúcsa-napja« volt e pogány temp­lomnak és ezért rendkívül nép­szerű. Mivel Krisztus születésének nem volt még ünnepe, a nyilvános élet fényébe imént lépett Egyház elhatározta, hogy az Ószövetség­ben megjövendölt »Igazság napjá­nak«, Jézusnak, az Istenembernek születését ünnepük meg ezen a napon. A karácsonyi liturgikus ünnep dátuma tehát nem őrzi Jézus szü­letésének valódi napját. Ahogyan a születés naptári napját nem jelzi ez a nap, arra nézve sem ad tájé­koztatást, hogy télen született-e az Úr. Ne zavarjon senkit itt kará­csonyi énekeink költészete, a ko­jászolban didergő csecsemő meg­indító képe, hiszen ez a látvány mindenképpen igaz marad, mivel a palesztinai éjszakák bármely év­szakban egyformán hidegek. Mivel az évszakot sem árulja el a kará­csony dátuma, az exegéták, a Szentírás magyarázói, a születés körülményeiből közelítik meg azt Akkor, amikor Jézus megszületett, a pásztorok a szabad ég alatt ta­nyáztak; az »agraulantes« görög szó ezt jelenti. Márpedig a Tal­­mudból tudjuk, hogy az esős év­szakban, azaz télen, az állatokat nem lehetett a szabad ég alatt tartani. Ezen kívül Jézus születése idején népszámlálás volt; Jézus ezért született Názáret helyett Bet­lehemben; a római történelemből pedig tudjuk, hogy ez sohasem szo­kott télen lenni. Valószínű tehát, hogy Krisztus Urunk inkább a nyári időszakban, azaz május— október hónapokban születhetett. Amint az időszakot és a napot nem tudjuk pontosan, éppúgy bizonytalan Jézus születésének éve is. A keresztény időszámítás meg­alkotója, Dionysius Exiguus római apát a VI. században ugyanis kétségtelenül elhibázta Jézus szü­letésének dátumát, amikor Róma alapítása után a 754-ik évet tette meg az 1-es évnek, mely előtt Kr. e. 2, u.ánra pedig Kr. u. 2 követ­kezi­k. Krisztus Urunk ekkor nem születhe­­tt, mert Nagy Heródes ezen időszámítás szerint Kr. e. 4 március végén már meghalt. Krisztus Urunk tehát — bármily furcsán hangzik ez — legkésőbb Kr. e. 5-ben születhetett, hiszen születése után ez a Heródes ül­dözte őt. Az Egyház sohasem fél semmi­féle tudományos kutatástól. Az üdvösség történetének alapvető ténye valóság: Krisztus, az Isten­ember megszületett. Nem lényeges, hogy a születés­napját és évét nem tudjuk már.

Next