Új Ember, 1953 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1953-01-04 / 1. szám

IX. évfolyam, 1. szám • KATOLIKUS HETILAP • Ára 1 forint 1933 január 4. __________ •MV- ÉVFORDULÓRA írta: PÉNZES BALDUIN Nem kétséges, hogy az idő áramlásában, azaz a történések egymásutánjában, amit időnek mondunk, vajmi kevés a különbség 1952. december 31-ének utolsó perce s 1953. január 1-ének első perce között. Mint ahogy nincs különbség, mondjuk, szeptember 4-e és 5-e között, ez utóbbit egyikünk-másikunk mégis megkülönbözteti az előbbitől, ünneplőbe öltözteti, mert ezen a napon született, így bontjuk, persze önkényesen, részekre az időt. És nem is haszon nélkül. Elődeink, akik megalkották az évet és az egyházi évet, szöges gonddal, finom élekis mérettel vigyáztak arra, hogy az idő élményét, vele együtt az időért való felelősséget tudatosítsák. Ha kellett, olyan gyermekien kedves módon, mint a régi templomok óraszerkezetei, amelyek negyedóránként, óránként tornyokbanmegjelenő bábukkal figyelmeztetik a járókelőket az idő múlására és az időért való felelősségre. Még az olyan is, akinek, mint mondani szokás, »nincs érzéke a filozófia iránt«, önszántán kívül is elgondolkodik egy-egy jellegzetes fordulón, Szilveszter éjfélén meg éppenséggel szinte eltemetjük az óesztendőt, hogy egy egészen újba lépjünk. És ki így, ki úgy, ki a templomban hálaadás közben, ki az éjféli időket váró borozgatásban kénytelen elgondolkozni azon, várjon jó volt-e eddig minden, nincs-e a jövőre másítani való. És bármennyire is hajlamos az ember a másítani valók listáját a körülmények vagy embertársak számlájára könyvelni, óhatatlanul jön olyan pillanat is, amelyben a »magam sem voltam tökéletes« és a »némely dolgokat meg kellene változtatni« — hangzik fel, sőt ver gyökeret. És az a szerencse, ha gyökeret ver, ha önmagunkkal való elégedetlenséggé, egyúttal változtató szándékká erősödik. Ez a tökéletesebb emberré válás nagy kezdő pillanata és ezzel kezdődik az idő igazi megértése és igazi értékelése is. Minden anyagi és lelki kiindulásnak ez a gyökere. Míg egy nép számára az idő kitöltetlen vacuum, üresség, addigi annak a népnek nincs története. Ahogy ezt a vacuumot kitölti, úgy épülnek keze nyomán városok, íródnak könyvek, alakulnak kultúrává a kultúrálatlanságok, civilizációvá az elmaradottság. És annál inkább, minél fösvényebben bánik az idővel. Micsoda nagy magaslatokat tudtak nemzetek így bejárni, míg mások egyhelyben maradtak, sőt visszafejlődtek. Ami életünkben szép, azt mind szorgosan kitöltött óráknak, perceknek köszönhetjük, és a mi agyunkkal, kezünk munkájával kitöltendő éveken, órákon és perceken múlik, hogy ezek a szépségek az idők haladtával megszaporodjanak. A vallásos ember azt is tudja, hogy az idővel való bánásmódjáért nemcsak embertársai előtt felelős, hanem minden perce leméretik az örökkévalóság mérlegén is. »Örvendj, ifjú — mondja a Prédikátor — fiatal felrada és légy jókedvvel ifjúságod napjain! Kövesd szíved hajlamát és azt, mit szemed lát! De tudd meg, hogy mindezekért Isten törvény elé idéz.« Az élethez általában nem kell sok pátosz. Az anya, aki gyermekeiért, férjéért viseli a háztartás mindennapos gondját, vagy ugyancsak családjáért és embertársaiért végzi hivatali munkáját, az apa, aki munkahelyén ad példát munkájával, Isten szemében is kedves munkát végez. Azonban feltétlenül tudnia kell, hogy munkáját nemcsak önmagáért, családjáért és embertársaiért végzi, hanem azért is, mert Isten így parancsolta. Munkája így másvilági hivatottsága szempontjából is érdemszerző lesz. Sőt imádság. Akadnak szép számmal — persze tanításunk félremagyarázói között —, akik határozott jószándékuk ellenére is szinte a lelki élet akadályának látják állapotbeli kötelességeiket. Azzal azután, hogy kedvetlenül végzik ezeket, nemcsak azért hibáznak, mert megfosztják magukat az Istenért is végzett munka kegyelmi ajándékaitól, hanem lépten-nyomon vétenek a szeretet ellen is, mert hiszen mindegyikünk munkája viszonyban van embertársainkkal. A nagy szent tanítók — Szent Benedek — szellemében végzett munka dehogy is akadálya a lelki életnek! Éppen ellenkező en, maga is folyamatos imádság, szeretetszolgálat. És dehogy veszi a az időt az imádság elől! A szorgalmas embernek mindenre van ideje. Az Egyháznak pedig van gondja, hogy az évek és napok beosztásával minél gyakrabban Istenhez emelje a feledékeny emberi szívét. Az érzékeny lélek számára nincs is határ: eljuthat az Istennel való állandó egyesülésig. Beethoven halála előtt is állandóan a Faustról szerzendő zeneműről fantáziáit és erejének fogytán lemondóan ismételgette: »Kár, kár, késő!« Cromwell utolsó szavai ezek voltak: »Szeretnék még élni.« »Eljön az a pillanat — figyelmeztet bennünk a Krisztus követésének jámbor írója — amikor csak egy napot vagy egy órát szeretnél, hogy megjobbítsd magad; én azonban nem tudom, hogy elnyered-e«. Mikor Ezekiás királynál megjelent Izaiás azzal a hírrel, hogy meg fog halni, a nagybeteg a falhoz fordult és imádkozni kezdett: »Könyörgök, Uram, emlékezzél meg, kérlek, arról, mint jártam hűséggel és egész szívvel, és hogy azt cselekedtem, ami jó a Te szemed előtt.« Azután keserves sírásra fakadt. Az úr megkönyörült rajta és megtoldotta életét 15 évvel. — Mi elmondhatjuk-e magunkról, hogy egész szivel, hűséggel jártunk Isten előtt és hogy Isten kedve szerint cselekedtünk? És várhatjuk-e, hogy új időt szabjon ki számunkra, ha a rendelkezésünkre állóval nem tudtunk bánni? Itt van az újév, ma még üres, kitöltetlen keret, de óriási lehetőségek kerete. Töltsük ki olyan tartalommal, amely embertársainknak hasznos tetemek pedig kedves. A változó változhatatlan Isten megismerésének nincsenek határai. Minél mélyebben adja át magát a vallásos lélek Istennek, annál inkább érzi, hogy Isten léte kimeríthetetlen. Isten maga változhatatlan — de bennünk élő képe változik a lelkünkben élő idővel. Amint más-más fogalmuk volt Istenről a különböző történelem előtti népeknek, amint eltérő istenkép alakult ki a zsidóságban és a mohamedánok között és ismét egészenmás a keresztényekben, ugyanígy megvan minden életkornak is a maga Isten-képe. Ezért mondja Szent Ágoston a nagy írók megjelenítő erejével: »Isten is változik, ha te változol.« A nagy író e mondásán szinte megütközik a hivő katolikus, aki hallott Isten változhatatlanságának hittételéről. Vájjon valóban változik-e Isten, ha mi változunk? — vetődhet fel bennünk a kérdés. Nem lőtt-e túl a célon Ágoston, mikor Isten változását lelkünk változásával hozta összefüggésbe. Beszélhetünk-e változásról a változhatatlannal kapcsolatban, vagy egyáltalán helyes-e, ha a mi időben zajló kis életünket ilyen kapcsolatba hozzuk az örökkévalóval. És mégis azt kell mondanunk, Ágostonnak, az emberi lélek nagy ismerőjének, igaza van. Hiszen a magunk életében is megfigyelhetjük, hogy milyen más a mi Istenről alkotott fogalmunk az érett férfikorban s mennyire más volt, mikor még csillogó szemmel bámultuk meg a betlehemi jászolt. A gyermekkor Istené, az ifjúkoré, a férfikoré más és más arculatot ölt bennünk; nem azért, mert Isten változik, hanem mert mi változunk. Nem Isten változik meg, hanem a mi viszonyunk és kapcsolatunk Istennel. Más az Isten képe a lelkünkben, amikor imádkozunk, megint más, ha árnyékba borult előttünk a léte, vagy ha vétkezünk ellene vagy talán éppenséggel káromoljuk. A felfoghatatlan és a kimondhatatlan azonban nem változik. Az Alpesek vagy a Tátra óriási hegycsúcsai és égbemeredő sziklái ugyanazokat a formákat mutatják az alattuk elterülő táj felé és mégis milyen mások a hegyek, ha különböző völgyekből, új meg új irányból próbáljuk megközelíteni őket. Így vagyunk a változhatatlan Istennel is, akit a történelem népei és — az emberi életikor változásain keresztül — mi magunk is új meg új tájakról, más és más utakról próbálunk megközelíteni. Életünk minden fázisában új és új viszonyba kerülünk vele s a róla alkotott fogalmunk egyre bővül és gazdagodik. Minél mélyebb lelki életet é a hivő, minél többet imádkozik, minél inkább kerüli a bűnt, annál gazdagabban és csodálatosabban bontakozik ki szivében és elméjében az Isten. Valóban nem Isten változik — mi változunk, de a magunk változásában egyre többet ismerünk meg magából a változhatatlan és örökkévaló Istenből mindaddig, míg időben zajló életünkra nem fonódik az örökkévalóságra s a nyughatatlan lélek véglegesen megpihen Benne. Pest-budai betlehemek — Az ezernyelvű Miatyánk Hogyan kívánnak újévet a népek — A mézajku doktor Szilveszter — Jézus nevenapja •iiiiitiiiiiiHiiiiinniiiiiimiiiniiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiniiiimimmnmimniHnniiimirmniimiHiiinnmmiiiiiiiimHiiiimiiimniniimiiMMimmiuiimimiiiimimmMiimiuiiimmiMiiiiHitiNi A Népek Békekongresszusa új fejezetet jelent a nemzetközi békemozgalomban A Népek Békekongresszusa bécsi tíz napos tanácskozása, amely december 20-án fejeződött be, új fejezetet jelent a nemzetközi békemozgalomban. A tárgyalások során hetven nemzet kétezer kiküldötte szabad eszmecserék során megvitatta azokat a teendőket, amelyek a béke megvédésének ügyét szolgálják. A kongresszus egyik legfontosabb döntése volt az a felhívás, amellyel az öt nagyhatalom kormányaihoz fordultak, hogy kezdjenek tárgyalásokat és kössenek békeegyezményt egymással. A magyar küldöttség a legjobb tapasztalatokkal érkezett vissza a bécsi tárgyalásról. Elmondták itthoni beszámolójukban a magyar küldöttek, hogy a kongresszus munkája, összetétele, hatalmas lendülete minden várakozásukat felülmúlta. Meggyőződtek arról, hogy az egész világ békeszerető népe tenézi a magyar dolgozóknak a béke érdekében végzett lelkes munkáját és ismeri, becsüli népünk munkájának kiváló eredményeit. A Népek Békekongresszusa tanácskozásainak tanulsága a magyar békemozgalom számára is új lehetőségeket, a fejlődésnek új útjait mutatja meg Az Országos Béketanács december 23-án sajtófogadást tartott, amelyen a bécsi kongresszuson részt vett magyar küldöttség több tagja beszámolt tapasztalatairól. Ezek a beszámolók hangsúlyozták, hogy a népek bécsi találkozója is megmutatta, hogy a békemozgalom terén csoportosulhatnak és csoportosulnak a legkülönbözőbb politikai meggyőződések, a legkülönbözőbb világnézetek és vallások hívei. A kongresszus két irányban is megmutatta a békemozgalom kiszélesedését: egyrészt a legszélesebb néprétegek képviselői vettek részt rajta, másrészt a népek testvéri kapcsolata igen erőteljesen jutott kifejezésre A kongresszus bebizonyította, hogy ha a nőnek kellő erővel, elszántsággal szállnak síkra a béke megvédéséért és azért, hogy a béke szelleme hassa át újabb száz és százmilliók munkáját, akkor hatalmas mértékben megnövekednek a béke megtartásának lehetőségei is. A magyar küldöttek elmondták azt is, hogy "igen sokféle vallású lelkész volt ott a kongresszuson és számosan fel is szólaltak közülük. Nagy lelkesedéssel fogadta a kongresszus Máthé János veszprémi püspöki helynök beszédét, aki 3600 magyar római katolikus lelkész békeüzenetét nyújtotta át. Hatvannégy észak- és délkoreai lelkész az angol lelkészekhez intézett levelében az amerikai imperialisták koreai kegyetlenkedéseit tárta fel. A magyar békeküldöttség vezetője, Andics Erzsébet, beszámolójában azt emelte ki, hogy a népek bécsi kongresszusa igazi frontáttörés a békemozgalom történeté- ben. Nagy lépés afelé a cél felé, hogy ez a mozgalom az emberiség nagy többségét egyesítse. A békemozgalom az emberiség ősi várgyait, törekvéseit testesíti meg. Ez a mozgalom ma olyan reális hatalom, amelynek nemcsak igazsága, de ereje is van. A győzelem a népeké és az igazságé lesz. Végül megállapította a magyar küldöttség vezetője, hogy a Népek Békekongresszusa a magyar dolgozók életekemozgalmának további fejlődését, erősödését fogja eredményezni A III. Magyar Képzőművészeti Kiállítás Vájjon érzékeltetné-e jobban valami is a magyar társadalom itt, életét, mint az a kiállítás, amely nemrégiben nyílt meg a Műcsarnok újjáalakított termeiben. A magyar képzőművészek legújabb alkotásai sorakoznak itt fel festményekben, szobrokban, karikatúrában, grafikában és illusztrációkban. Ami a látogatót a kiállítási termeken keresztülhaladva elsősorban megragadja, egy újjászülető ország napfényes derűje. Bármerre tekintünk, mindenütt eleven élet, mozgás, a munka mozgalmassága, a nagy erőfeszítések izgalma, új arcok, az eddigiektől eltérő új témák, a társadalom életének új mozzanatai. Maga a nyelv is új, amelyen a képek és szobrok hozzánk szólnak. Ha a termeket egybe lehetne nyitni és a kiállítási anyag egyetlen képpé olvadhatna össze előttünk, ennek a hatalmas tablónak az aljára egyetlen mondatban öszsze lehetne sűríteni a III. magyar képzőművészet kiállítás mondanivalóját: Magyarország egy napja 1952-ben. Itt egy falu dolgos életének összképe, amott egy ipartelep olvasztójának izgalmas pillanata. Itt gyümölcsszedő lányok hajladoznak a gyümölcstől terhes fák között, mögöttük, az úton teherautók robognak vidáman éneklő honvédekkel. Ott pedig a főváros épülő földalatti vasútjának tárnájában megbeszélést tartanak a munka vezetői és a dolgozók. Demjén Attila Gábor Áron-képe éppen úgy legnagyobb ügyünkről, a szabadságról és békénkről beszél, mint Tar István szobra a koreai anyáról. Még a tájképekben is ott lebeg a magyar nép új értelmet kapott bizakodó élete. Feltűnhet, hogy mily kevés a csendélet — a régi kiállítások szokványos terméke — és kevés az olyan kép, amelyen az alkotóművész egyéni problémái szólalnak meg. Ha találunk is elvétve ilyen alkotást, a művész egyéni élményében ott is valami hatalmas közösségi mondanivaló jut kifejezésre, mint Glatz Oszkárnak, a nyolcvanéves művésznek a képén, melyen magyar és koreai gyermekek hajolnak egy földgömb fölé. És éppen itt válik számunkra különösen érdekessé ez a kiállítás, amikor bemutatja a néppel, a dolgozók országának mindennapjával összeforrott művészekvallomását fejlődő életeinkről.