Új Ember, 1958 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1958-01-05 / 1. szám

51816 Xra: 1 forint XIV. évfolyam, 1. szám VÍZKERESZTKOR Irta : RÓNAY GYÖRGY Eljön messze földről a három má­gus, a népi képzelet szerint három, napkeleti király, aranyat, tömjént, mirrhát hoznak és hódolnak az Újszü­lött előtt. Jézus történetének egyik legköltőibb jelenete ez; nem csoda, hogy annyi nagy művészt megraga­dott s annyi remekműre ihlette őket. Költői jelenet, de elgondolkoztató is, mindenkor és mindnyájunk számára.­­ A pogány világ képviselője ez a -*-• három mágus. „A pogányok kö­­­­zül elsőnek ismerték el az Urat soha még nem győzte meg őket a szava, máris követték a csillagot, mely a gyermekké lett Ige szállása fölött jelentőségteljesen, égi nyelven be­szélt” — olvassuk Szent Ágoston egyik szentbeszédében. Nem kell-e föltennünk magunkban a kérdést: vajon a „pogányok”, akiket „még nem győzött meg Krisztus szava”, a csillag természetes fénye után ha­ladva (melyről bizonyára nem is tudják, hogy az ő csillaga) nincse­­nek-e néha vagy némely dolgokban jobban úton Jézus felé, mint mi ma­gunk, keresztények, akikhez első­sorban jött és jön el a liturgikus év folytonos körforgásában minden ka­rácsonykor? Nem kísért-e olykor a veszély, hogy esetleg úgy járhatunk, mint a zsidók, akiknek pusztaságo­kon sem kellett volna átvándorol­niuk, mégsem „követték a csillagot”? „ Mi ez a csillag, amely a pogá­­­­nyokat is oda vezérli a gyermek Jézushoz? „A szava még nem győz­te meg mikét” — mondja Szent Ágos­ton. A szava még nem, de a csillaga már vonz; a természetfölötti iránt még süketeb­, de a természetes rend­kívüli fényessége meggyőzően hat rájuk, útra hívja őket. A mi nyel­vünkre, a mi korunkra lefordítva nem így értelmezhetjük-e a dolgot: a tanúságtétel ereje? A gyermek Jézus még nem szól ezekhez a po­gány háromkirályokhoz, hiszen meg sem értenék őt, meg sem tudnák kö­zelíteni az ő fogalmait — de a ke­resztény tanúságtétel fénye, „csilla­ga” számukra, nem-hivők, pogá­nyok számára is „beszél”; az emberi értékek­ és természetes erények több­lete a keresztényben alkalmas rá, hogy mint a háromkirályok csillaga, legalább megvilágítsa az utat e több­let isteni és természetfölötti forrása, a betlehemi Kisded bölcsője felé. Azoknak, akik már értik a termé­szetfölötti szót, a kegyelem szavát, föladatuk, hogy a természetfölötti szavakat a természet nyelvére lefor­dítva közvetítsék mindazok felé, akik még nem értik a természetfö­lötti nyelvet, vagyis akiket „Krisztus szava még nem győzött meg”. Ez a természet nyelvére lefordítás: ez a tanúságtétel. Képviselni magatar­tásban, munkában, az élet minden helyzetében és vonatkozásában azt a keresztény magatartást, amelynek tökéletes megvalósulása és eszményi példaképe a hívő szemében maga az emberré lett Isten. 3 Krisztus nyilván hatalmas tel­­­­jességben is megnyilatkozhatott volna a világ, zsidók és pogányok felé; de nem tette: a legegyszerűbb, mondhatni legmeztelenebb és leg­védtelenebb emberi formát válasz­totta: a kisded gyermekséget. Mint­ha csak rá akarná irányítani figyel­münket Isten az emberségre; mintha ezzel az isteni jelbeszéddel ezt akar­ná tudomásunkra hozni: amikor ti, akiket „már meggyőzött a szavam”, a világban képviseltek engem, kép­viseljetek mindazok felé, akik „még nem értik szavamat”, azzal, hogy az ember személyi és közösségi érté­keit a lehető legjobban kifejlesztitek magatokban azzal, hogy a természet­fölötti rendet a lehető legterméke­nyebben sugározzátok a többiek, fe­lebarátaitok, „zsidók és pogányok”, vagyis hivők és nem-hivők felé. Mert majd, mikor föltűnik nekik a ti emberi egyéniségetekből sugárzó isteni csillagfény, egy szép napon azt is megkérdezik — ha nem tőletek, hát önmaguktól:­­ miért ilyen fé­nyes ez a fény? Honnan fakad és ho­vá mutat a fénye? S akkor a ti világosságtokban meg­látják majd a betlehemi Jászolt. Esztendő­váltáskor az ember visz­­szanéz s abból, ami történt, kísérli meg, kiolvasni, mit várhat a közel­jövőben. Tudja, hogy az az év, ame­lyet vizsgál, a történések számára mesterséges keret, az események elő­idéző okai néha messzire nyúlnak évekre, vagy évtizedekre és csak az idő mérésében lépnek eseményként az ember látó szeme elé. Amikor 1957-et nézzük, tulajdon­képpen messzebbre látunk. Arra az időre, amely 1945-től telt el, amikor is megkezdődött a régóta esedékes forradalom, a társadalmi és gazdasági rend átalakításának folyamata ha­zánkban, amely nemcsak politikai esemény, hanem társadalmi és gaz­dasági törvényszerűségek következ­ménye. Tömören szólva: fel kellett végre oldani az előítéleteket, ame­lyek embert embertől megkülönböz­tettek és egy százas népsűrűségű or­szágban lényegesen nagyobb hang­súlyt adni az iparnak és a korsze­rűen gazdálkodó mezőgazdaságnak, mint volt évtizedeken át. Az 1957-es év eseményei is mesz­­szire nyúlnak vissza s ha benne mintegy kísérleti vizsgálódást vég­zünk, hazánk és vallásunk kapcso­lódását szemléljük, akkor tegyük magunk elé azokat az emlékeket, amelyek a szentestére készülést éve­ken keresztül jellemezték, s azt az élményt, amit a szentestén 1957-ben szereztünk. Most már csak múló emlék az az idő, amikor a szentestén, amely a vallásos rétegeknek valóban szent, de a nem vallásosaknak is ünneplésre késztető szép hagyomány, disznó­toros vacsorák és táncesték rende­zésére késztették a vendéglőket, május 2-ára helyezték karácsony másodnapját, december 24-én rendes hétköznapi munkarenddel akarták elvonni az embereket a család és a szeretet ünnepétől. Felejtsük el. Te­kintsük úgy, mint kölcsönös félre­értések következményét. Viszont 1957-ben a rendeletek sora biztosította, hogy a karácsony az lehessen, amiként az emberek millióinak szívében él. Bezártak erre az estére színházak, mozik és ven­déglők; korán futottak végig az ut­cákon az utolsó villamosok, trolik és autóbuszok; alighogy alkonyodott, behúzhatták redőnyeiket a fodrászok, élelmiszer és ipari üzletek. Szent­este volt, igazi békés szenteste annak is, aki szentnek tartja, aki az isteni Kisded imádására térdel a fenyőfa alá, annak is, aki az isteni szeretet viszonzásául keletkezett emberi sze­­ m-É V Ú J É V retet és a család nagy és bensőséges ünnepét őrzi e napon. Mit tanúsít mindez? Elsősorban azt, hogy gyakorlatban lehetséges, elfogadható, közmegelégedettséget keltő megoldást találni az elvek fenntartása ellenére is. Az az alap, amelyre a magyar népi demokrácia épül — a szocialista társadalmi rend — változatlan. Annak felismerésé­ről van inkább szó, hogy nem köny­­nyű, hanem nehéz történelmi fel­adat nemcsak a mi viszonyaink kö­zött, de a történelem minden fázi­sában is az volt: az állam és egy­ház, békés egymás mellett élésének megvalósítása. Az államé, amely egy meghatározott területen és állam­polgárok fölött felségjogokat gyako­rol, kormányoz, épít, fejleszt, rendet tart. Az egyházé, amelynek hívei ugyanazok az állampolgárok, ugyan­azon a területen fejti ki működését, amely örömmel kell vegye híveinek állampolgári boldogulását, gazdasági életük növekedését, életszínvonalak emelkedését, célja azonban döntően mégsem ez. Mindezt az egyház annak feltételei közé sorolja, hogy a ma­gukat híveinek valló állampolgárok lelki üdvösségét munkálhassa és örök boldogságát elősegítse és bizto­sítsa. Az életnek ebből a szerves nagy keretéből kiszakítottnak hang­zik, de a szemléltetés világosságát szerzi meg, hogy a magyar adottsá­gok között, ahol lényegében 1945- ben történelmi találkozás történt a katolicizmus és kommunizmus kö­zött, az állam és egyház is — egy­máshoz való vonatkozásban — kísér­leti területen dolgozik­. Az egyház olyan államban él és fejti ki műkö­dését, amelynek vezető ereje a kom­munista párt programszerűen ateista. Az állam olyan társadalomban él, irányít, fejleszt és kormányoz, mely­ben a nép jelentős része vallásos s a vallásos nép jórésze katolikus. Ezek olyan tények, amelyeket tudo­másul kell venni. Venni és vennünk. Az állam részéről elmondható, hogy az egyházpolitikából a maga számára új módszereket kíván meg­valósítani. Ezeket a módszereket va­­lóságérzés jellemzi és jelentkezik bennük a békés egymás mellet élésnek alapfeltétele, a türelem. Különösen érezhető ez ott, ahol nem­csak egyházról, mint intézményről, hanem állampolgárokról, mint hí­vekről van szó. Ezt a jelenséget szí­vesen fogalmaznánk annak felisme­réseként, hogy a vallás nem tekint­hető eevszerű°n valamely társadal­­mi vagy gazdasági rendszer fgér­vényének, amelyet a leküzdésre ítélt és érett rendszerrel együtt kell és lehet eltüntetni, ehelyett legalábbis társadalmi jelenségnek tekinthető és így sorsát az időre lehet bízni. Ez az a gondolkozásmód, amely lehető­séget nyújt arra, hogy a múltbelinél jobban érvényesüljön az előrelátás­ban az államrezon és a belső békes­ség említett alapfeltétele, a türelem. Hogy a türelem, a tolerancia lég­köre kialakuljon, abban jelentős sze­repe volt a magyar katolikus püs­pöki karnak is, amely nyilatkozatai­val kivette részét a konszolidáció folyamatában. Így többek között a múlt év április 11-én a következő nyilatkozatban fejezte ki álláspont­ját: »A püspök­ kar támogatja a kormányt a magyar nép jólétére irányuló törekvésében, hazánk és a világ békéjének előmozdításában. Egyúttal elítél minden olyan törek­vést, amely a magyar népköztársaság állami és társadalmi rendje ellen irányul.« Ugyanebben a közlemény­ben jelentette ki azt is: »A püspöki kar bizalommal nézi a kormány tö­rekvéseit, amelyek a múlt hibái­nak felszámolására és a sérelmek or­voslására irányulnak.« A kölcsönösség jegyében így­ ki­alakult légkör szabta meg az elmúlt év egyházpolitikai jelentőségű ese­ményeinek jellegét. Egyházkormány­zati vonatkozásban nyílt és világos intézkedésként értékelhető a megje­lent 22/1957. törvényerejű rendelet, amely a múltbeli adminisztratív módszerek helyébe most már meg­fogalmazott elvi rendelkezést tett, de a végrehajtásra hagyta azt a nem könnyű, mert személyi kérdéseket érintő feladatot, hogy a jövőben az egyházkormányzat terén is alakul­jon ki a helyes gyakorlat, amely az áramot és egyházat egyaránt ki­elégíti és tegyük hozzá, hogy a hívek számára is megnyugtató. Az iskolai hitoktatásról szóló rendelet és annak végrehajtása az 1949/55. évek bár­melyikéhez viszonyítva, komoly fej­lődést jelent. Megmozdult a katoli­kus könyvkiadás is: a Szent István Társulat kiadásában megjelent az újszövetségi szentírás II. kötete és Hadó Polikárp: Egyházi év c. műve. De ennél is jelentősebb, hogy nyom­dában van több imakönyv és a va­sárnapi misszálé is, nem is szólva arról, hogy az idei hittankönyvek példányszáma kétszerese volt az el­múlt évieknek; e vonatkozásban megemlítjük a Cecília Egyesület megállapodását az Állami Zenemű­kiadóval egy Szent vagy Uram rend­szerű énekeskönyv megjelentetésé­ről; ide sorolhatjuk, hogy az Új Em­ber újraindulása 50 000 példányban történt, ami több, mint kétszerese az 1951. évi 24 000 példánynak, a Vigilia terjedelme 64 oldalra bővült az eddi­gi 56 helyett és 7000 példányra ka­pott papírt az 1951-es 4800 példány­nyal szemben. Az anyagiak terén megemlíthetjük, hogy a kormányzat nemcsak nem gátolta a papság és hívek templomépítési és templom­restaurálási kezdeményezéseit, de maga is tetemes áldozatokat vállalt a harci eseményekben megrongáló­dott, kiváltképpen műemlék jellegű templomok helyreállítása érd­eké­ben; a papság esedékes kongrua csökkentését az állam mellőzte és 1953 végéig változatlan összegben folyósítja az állami fizetéskiegészí­tést. Bizonyos, hogy a békés rendezés­nek ezt a néhány példával illusztrált folyamatát sem az állam, sem az egyház, sem a hívek, mint állam­polgárok nem tekintik lezártnak, sokkal inkább folyamatnak, amely­nek mindkét fél számára kedvező jelei már évekkel ezelőtt mutatkoz­tak s hathatósabb kifejlődéshez ér­keztek az elmúlt esztendőben. Az az irányzat tehát, amely az 1957. éves karácsony ünneplésében vált leg­láthatóbbá, remény­tkeltő­en ível az 1958-as évre, hogy mindazok a kér­dések, amelyek még megoldásra várnak, vagy később jelentkeznek az élet természetes menetében, meg­értő tárgyalások útján mindkét fél számára kielégítően rendeződnek. Reménnyel indulunk az új eszten­dőnek azon a területen, ahol hazánk és vallásunk kapcsolódik. Szoktuk mondani, hogy nekünk két hazát adott a Gondviselés, egy égi és egy földi hazát. Az égi hazát jelenti számunkra az egyház, amely arra tanítja híveit, a földi haza állampol­gárait, hogy mint legutóbb Grősz József kalocsai érsek kifejezte: »lelkiismeretesen teljesítsék köteles­ségüket ott, ahová a Gondviselés állította őket«. Ezzel a tanítással és nevelő munkával nem elvonul az élettől, hanem részt vesz benne. Részt vesz úgy, hogy magáévá teszi az új társadalmat építő nemzet haza­fias törekvéseit s azzal is, hogy ter­jeszti, képviseli és megszenteli a minden emberi és társadalmi jólétet megalapozó értékeket a testvérisé­get, a szeretetet, a kötelességtelje­sítést, a közösségi érzést, a bizalmat. Éppen ezért azzal a reménnyel kezdhetjük a következő esztendőt, hogy égi és földi halunkhoz kap­csolódó kettős hűségünket, amely talán egyesek szemében képtelenség, mégis az idők és történések kedvező jelei kísérik. Határ(lazá& írta: FENDRIK FERENC Úgy nyúlik be a szanatórium te­rasza a park fái és bokrai közé, mint egy kiugró, fehér szirtfolt a tenger­be. Ennek a tengernek sötétzöld a tükre, széles, napfényes foltokkal s fodraiban akácfürtök habzanak. És minél csendesebb az idő, annál több zaj hallatszik be hozzánk: füttyök, csipogások, kitartó kakukolások. Hajnal felé a legnagyobb a lárma. Az első napokban, amikor még nem szoktuk meg az éjjel-nappali, kint­­fekvést, valamennyien felébredtünk, most már csak Jancsi figyeli a vi­dám zsivajt. Tanyai gyerek, neki öt­kor már reggel van. Minden madár­hangot ismer, mi csak a kakuknál és a sárgarigónál jegyezzük meg: — Kakuk! Sárgarigó! Óvatosak vagyunk ugyanis, ami­óta pesti ügyvéd­társunk egy távoli hang hallatára kijelentette: — Vörösbegy! — Ez? — nézett rá megvetően Jancsi. — Sohse volt ez vörösbegy. Ez liba. Dr. Bartha zavartan, hrímmentett, majd pedig, hogy enyhítse felsülé­sét, kedélyesen felsóhajtott: — Fiatal liba, uraim! Fejessalátá­val! A Szigeten! Hatan fekszünk egymás mellett, öten városiak vagyunk: sofőr, tanár, adótisztviselő, ügyvéd és én. Jancsin viszont rögtön látni, feje tonnáján, minden mozdulatán, hogy itt nőtt ki a földből. Úgy ül nagy, kerek kopo­nyája tömzsi nyakán, mint egy diny­­nye, a haja meg olyan, mint egy csikóé: kemény, kócos csomókban lóg a szemébe. Amikor hazait eszik, valamennyien felkönyökölünk s úgy élvezzük, hogyan kanyarít egyetlen szeléssel az ujjai közé fogott hagy­mából, szalonnából, kenyérből, öt­vagy hatéves, nem tudja pontosan megmondani. Állítólag akkor kez­dett el fájni a térde, amikor isko­lába kellett volna mennie. Aztán csak sántikált otthon. Orvosnak nem mutatták, szegények, nyolcan van­nak testvérek és a város is messze van, meg aztán Örzse néni rakott rá mindenféle kötést, még kecskeganéjt is. Mindezeket csak pár héttel később tudtuk meg Jancsitól, hogy hozzánk került. Eleinte konokul hallgatott, egy szót se sikerült kihúzni belőle. De aztán lassan felengedett. Beszélt, a tanyáról, a Basa kutyáról, a Dö­me disznóról és kérdezgetett is. Mol­nár, a sofőr, elmagyarázta, mi hajt­ja az autót, dr. Bartha megmutatta neki karórája szerkezetét — itt, a szanatóriumban látott először olyan órát, amilyet karon hordanak. És ta­nítottuk, szórakoztattuk. Fábián, a tanár, számolt vele, az adótisztviselő csákót és hajót készített neki újság­papírból, én meg lerajzoltam. „Jan­csi spenótot eszik”, vagy „Jancsi és egy rőf kolbász” — ilyen címeket ad­tam a rajzoknak. Azt hittük, Jancsi most már a ba­rátunk, legyőztük lelki ellenállását velünk, városi emberekkel szemben, de tévedtünk. Jancsi csak jókedvé­ben volt közlékeny, ha bajban volt, éppen úgy visszahúzódott, mint az első napokban. Márpedig hetenként háromszor volt bajban. Hétfőn, szer­dán és szombaton. Ezek voltak a ke­zelési napok. Ilyenkor is, mint más­kor, már öt órakor ült az ágyán, de most nem billegette ujjait a mada­rak felé, hanem komoran maga elé meredt. Hétkor hozták a reggelit. Hozzá se nyúlt. Hiába próbáltuk vi­gasztalni , mintha nem is látott volna bennünket. S ahogy közeledett a kezelés ideje, úgy lett egyre két­ségbeesettebb. Szüpögött, potyogtak a könnyei. Amikor pedig meghallot­ta zörögni a műtős Laci kocsiját, harsogva sírni kezdett. És sírt, sírt, míg csak sorra nem került. Ő volt a harmadik. Tehetetlenül néztük, nem tudtunk segíteni rajta. Egyik nap különös dolog történt. Amikor kigurította Laci a tanárt és egy pillanatra nyitva maradt a fo­lyosóajtó, megjelent a nyílásban egy csizmás, nagybajuszú paraszt. Ag­gódva nézett Jancsi felé. Aztán, kis habozás után, elszánta magát és ne­kiindult. — Hát te mért rísz?­­— kérdezte Jancsi fölé hajolva, öreg volt, kö­zel a hatvanhoz, ráncokkal agyon­szabdalt arccal. Jóság, melegség su­gárzott esejből , s ön­kéntelenül is a földek barázdáira kellett gondolnom, a barázdák te­remtő melegére. — Mért rísz? — kérdezte újra, Jancsi rábámult, majd szinte meg­szaglászta, mint valami kis állat, az­tán a legnagyobb csodálkozásunkra, megszólalt. — Szúrnak. — Szúrnak? — Szúrnak. S hogyan, hogy nem, egyszeresak azt láttuk, hogy Jancsi fogja az öreg paraszt kezét s az utolsókat szüty­­tyenti. — Elvetették már a krumplit? — El. — Hát a kukoricát? — Hát azt még egészen nem. Harmadszor is beállított Laci. — No, Jankó, gyerünk! És Jancsi mukkanás nélkül tűrte, hogy Laci feltegye a kocsira. — Egymásra találtak — mutatott utánuk a sofőr. Érezni lehetett a hangjában, hogy tulajdonképpen meg van sértve. Valamennyien meg voltunk­­ sért­ve. Dr. Barthának még a füle is ki­vörösödött. — Mi nem tudjuk megvigasztalni, de jön egy paraszt... * Néztem a kocsi után. Ahogy men­tek kifelé, az öreg kíséretében, bé­kés falusi kép jutott eszembe. Este, mezőről hazatérő szekér és mellette ballagó paraszt. S még azt is halla­ni véltem, hogy valahol messze ha­rangozna!^­­ Katolikus hetilap 1958 január 5

Next