Új Ember, 1959 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1959-01-04 / 1. szám

Készpénzzel bérmentesítve Bp. 72. se. postahivatalnál Ára: 1 forint A MÚLT ÉS JÖVŐ TE DEUMA ILYENKOR a Szilveszteresti hálaadás zsúfolt templomában, amikor a Te Deum vihara kezd ömleni, mintha nemcsak az orgona és az emberajkak, de maguk a templomfalak is elkezdenek zengeni a hálának és könyörgésnek, örömnek és alázatnak ezt a himnuszát. S miközben az óriási kőtorok emberi hangok ezreivel énekel, otthonna a templom körül, az utcák fénylő szakadékai fölött, a ködös téli kora éjszaka fölött, Európa fölött s a téli óceánok viiharzó, koromfekete hullámtornyai fölött: millió és millió voltokkal üzenik szét a szilveszteri zenét és az óesztendő utolsó híreit a rádióadók százméteres acélvázai, az őket földhözhorgonyzó drótköteleken ringva a jégtenger szélében. »Te ergo quaesumus famulis tuis subveni...« — száll alá egyszerre legmélyebb hangjaira Szenti Ambrus himnusza s roskad térdre az egyetlen alakként éneklő sokaság, az isteni segítséget kérve mindnyájunknak, az ő szolgáinak, az Istent az egész világon megvalló Anyaszentegyháznak. S személyi és közösségi gondjainkat és feladatainkat számba véve arra is kell gondolnunk, hogy ez óesztendőnek éppen utolsó heteiben mennyi okunk volt aggodalomra az emberiség békéjének ügye miatt, s hogy az új polgári évbe és a kegyelmi évnek új szakaszába azzal a feladattal lépünk át, hogy vigyázzunk erre is, ami a természetes élet továbbvitelének legfontosabb, s a természetföletti életnek egyik legkedvezőbb körülménye és feltétele — az emberiség békességére. I *E MEG TUDJUK-E VALÓ* SÍTANI azt mi, fegyvertelen hívők — »quos pretioso sanguine redemisti, akiket vtlen értékű véreddel megváltottál« — mi egyszerű keresztények, akik a földkerekség népeivel együtt szintén ellenemondunk az atomhalál százmilliókat pusztítani kész veszélyének? Érdemes-e — jut eszünkbe az ellenvetés — anynyit gondolni, szólani és cselekedni egy ügyért, ami a nemfelfegyverzett emberek tevékenysége fegyveres hadigépezetek ellen? Mert akármilyen elszántan nem akarjuk a háborút, de ezzel végeredményben csak »nem« akarunk valamit; nem fogják-e ezt a »nem«-et adott pillanatban éppen ezeknek a háborús óriásgépezeteknek erői elsöpörni? S ekkor, éppen újra felállva a Te Deum lelket és testet megrázó viharában, eszünkbe jut valami, amit éppen a Szent Ambrusi himnuszok kapcsán jegyzett fel a világtörténelem, és amit éppen most érdemes felébreszteni. Milánó történetében volt egy éjszaka, amikor a különben keresztény Nagy Teodóziusz császár éppen azért, mert vér szennyezte be kezét és emiatt feddést kapott Ambrus milánói érsektől, haragjában ráküldte légióit annak bazilikájára. A csapatok szorosan körülállták a dómot, s be akartak hatolni, hogy fegyvertelenekkel szemben fegyveresen intézzék el a konfliktust. Ambrus egész éjszaka nem engedte szétosztani a bazilikából a tömeget s a himnuszokat — köztük a Te Deumot is — énekeltette velük egész éjszaka. A jelenet a világtörténet egyik természetes »csodája« volt, a fegyvertelen ember diadala az állig fegyverzett hadsereg fölött. A bazilika ablakain és zárt ajtóin át kiömlött a gyertya- és fáklyafény, s az ének tengerének harsogása. »Mi a szívünkkel, minden érzésünkkel és egész akaratunkkal tiltakozunk a harc ellen, ti pedig nem ölhettek!« — ezt mondta az ének. S az áhítattól és könyörgéstől zengő templomba egyetlen kohorsz sem mert belépni, a benne levőket, a fegyverteleneket megvédte az a forróság, hit, erő, amely őket eltöltötte, s melylyel szemben tehetetlenek maradtak a légiók. Szent Ambrus fegyvertelenjei így védték meg békéjüket, egyebek közt a Te Deummal is ajkukon. 1958-ban hallgatva ezt a mostani Te Deumot, amint hálát adott és könyörgött az emberiség egyetemes békességéért is, arra gondoltunk, hogy ha a lelkeknek ilyen békeakarata — még akkor is, ha ők is fegyveresek — hatja az egész világot, nem lehet többé értelme az emberiségtörténetében a pusztító halálnak. UGYANCSAK éppen a mostani Te Deum alatt eszünkbe jut, hogy a zenetörténet mintegy külön csoportban tartja számon az arra írt Te Deumokat, amelyekkel kereken háromszáztíz évvel ezelőtt az akkori német tartományok és szomszéd országok zárták le a két ellentétes hitéleti elv között fegyverrel vívott Harmincéves Háborút. Meg azt is írják az egykori feljegyzések, hogy minden templomban — katolikusban és nemkatolikusban egyaránt — az egész év alatt újra és újra elmondták a Te Deumokat, hogy megismételjék örömüket és hálát adjanak azért is, hogy nem tört ki a harc újból. De nem is akarták, hogy kitörjön! Az akkor együtt élő három nemzedék kereken harminc évet töltött vérben-vasban és iszonyú létbizonytalanságban. Elég volt neki a rázkódtatásból, elég a szörnyűségekből. Annyira elég, hogy ezt a meggyőződésüket és elszántságukat nemcsak szilárdan tudták vallani, hanem az utánuk közvetlenül következő nemzedékek vérébe, akaratába, szívébe tudták beoltani. Azon a területen, amelyen végigdühöngött , pörkölt és taposott a Harmincéves Háború, mintegy száz éven át. Nagy Frigyesig, nem volt harc! Nem vállalkozott volna rá senki, annyira benne maradt a lelkekben a »nem«. Ami elsősorban ennek a »nemnek« velejében igenlő természetét mutatja: a pusztulás és pusztítás helyett az építést akarta, a halál helyett az életet, a vérontás helyett az alkotást, s az elveszettek pótlását, a haladást. Nagyon sok történelmi dokumentummal rendelkezünk arról, hogy a tömegeknek ez a teremtő akarata, mennyire a legfinomabb, legbensőségesebb, legszemélyesebb lélektani tényeken épült. A MI NEMZEDÉKÜNKNEK, amely a »quaesumus famulis tuis subveni« szinte rekedt könyörgésével ajkán roskadt térdre a Te Deumban az előtt, aki a Békesség Királya is: az 1914-től 1945-ig élő harmincegy év alatt két, összesen tizenegy évig tartó, háborút kellett átélnie. Azonkívül előzetesen, közöttük és utánuk akkora feszültséget az úgynevezett békeévekben is, s az élettervek akkora lehetetlenülését, hogy aligha kell sokat magyarázni neki, mekkora gyakorlati értékű erő a lelkek békeakarata a háború szörnyetege ellen. Megvalósítható-e, hogy tömegmozgalmakkal győzzük le? — vetődött föl a kérdés. — Megvalósítható! •— hangzik a történelem felelete Szent Ambrus milánói katedrálisának és a Harmincéves Háború utáni területeknek példájával. Ma nem egy katedrálisba bezsúfolt nép és nem egy csomó tartomány és néptörzs lkossága, hanem egy egész békeszerető emberiség szorong az atomveszély ölelésében, de nemcsak szorong, hanem mond is ellene — értelemmel, érzelemmel, akarattal. Ez az ellentmondás, ez a »nem«, ebben az esetben is igenlés. Az élet igenlése, az építésé, a haladásé, a szépségé, az emberi élet minden öröméé. Ez a »nem« ellentmondás annak, hogy a háború pszihózisa éppúgy a pusztulásnak löki oda az emberiség százmillióit, mint ahonnan az első és második világháború ilyen háborús pszihózis következményei voltak. A tömegek, a száz- és százmilliók békeakarata a békelelkületnek, egy nemes értelemben vett »béke-pszicózisnak« légkörét akarják megteremteni. S éppúgy nem lehet, hogy ez ne járjon sikerrel, mint ahogy végül is így sikoltanak fel a Te Deum hangjai: »Non confundar in aeternum... a keresztény békevágy és békeakarat nem szégyenülhet meg sem az időben, s az Örökkévalóság előtt sem! A harmadik éjszaka írta : Körössényi János A harmadik nap vége ez, kezdődik a harmadik éjszaka. Hűvös van, a csillagok is hűvösek. A mennyeg kék és arany, sötétkék s a csillagok szinte érintik egymást s valahogy furcsán néznek, kicsit kancsaiul. Minden vonal s forma élesebb ma az éjszakában, mint máskor. Talán azért, mert szokatlanul sok a csillag. A feketezöld domboldalon hanyatt feküdtek a pásztorok mind és nézik az eget. Hoszszan, megkövülten bámulják Mit látnak? Ismeretlen csillagot? Megfodrozódott a bőröm. Félek? Nem tudom. Csak nyugtalanít, hogy az éj éberebb és világosabb, nem láttam még ilyennek. S a szagok is frissek, már-már csípnek, mint a fűszer. De már itt van Betlehem, ezer lépés talán. Nagyobb város, mint Názáret. Biztosan rokonokhoz igyekszünk. József megmutatja nekik jegyesét. Mióta Mirjam velünk van, gazdám olyan büszke, mint egy igazi nagy úr. És vidám. Azóta a szőrömet is úgy keféli, hogy inkább simogatja. Pedig azelőtt sem panaszkodhattam rá, mindig szeretett. Én is szívesen szolgálom, mondhatnám: családtag vagyok. A gerincemen érzem, Mirjám áldott állapotban van, méghozzá erősen az időben, vagy éppen ideje végén. Az utazók egészen ellepték az utat. Minek lohol ez a rengeteg ember Betlehembe? Mégha Jeruzsálembe mennének, az ünnepekre. De Betlehembe? Furcsa. Csupán félig érthető, másik fele titok. Különben ma minden olyan különös. Pedig éhes sem vagyok. Á, fáradtság. Mirjam és József is hallgatag. Máskor sem beszélnek sokat, mégis ... Pedig a názáretiek általában hangosak, ingerlékenyek, gyakorta rázzák öklüket, indulatuk forró. József sohasem suttogott Mirjam fülébe édes és incselkedő szavakat, melyek jólesően csiklandják a szüzeket is. Pedig a názáreti ficsúrok így csinálják. József csak ült a kút kövén s csupán tekintetével kísérte a lányt. Ez a tekintet állhatatos volt, nem tolakodó, hanem ragaszkodó, nyugalmat ígért és biztonságot. József már nem szegény; mostanában sok házat építenek Názáretben s azokat javarészt ő rakja fel. Dolgozunk is eleget. A kereskedő karavánok a domboldal alján, Esdrelon zöld mezői vagy Kapernaum felé igyekezvén, sokszor betérnek hozzánk s nagy a nyüzsgés és a vásár olyankor. Szeretem Názáretet. Szájed és Kána fehér házait láthatom majd minden utcasarokról, meg a Galileai tó kékjét, ezüstjét. Szeretem nézni, elnézni ezt az asszonykát. De most nem fordulok hátra, mert esetleg megbotlom és bajt csinálok. Inkább elképzelem. Szíriai szeme van: nagy, sötét és bársonyos. Háromszögletű arca, de a kecses fejecske csupa harmónia. Haja hosszú és éjkék. Termetre majdnem fiús. Elnézném napestig. Attól fejfájást kapok mindig, hogy a városkapuban összezsúfolódnak és tülekednek az utasemberek. Hová sietnek? Ha méregbe jövök, menten nyakon legyintem azt az inasfélét, aki a lábam alatt idétlenkedik. A szűk utcák tele vannak tömeggel. Alig lehet mozdulni. Kíváncsi vagyok, hol tanyázunk le. Lesz-e rendes istálló, vagy csak odakötnek a kerítéshez, mint rossz ebet. Megálltunk. Hiszen ez nem is igazi ház, csak amolyan szállás, vendégfogadó fundok. József bement. Már megint kornyadoz a bal fülem, hó! Ahá, megindult a fájás. Jól van. Csak szorítsd a bordámat, ha jól esik, ne kíméld! József sokára jön. Nincs szállás. Tovább megyünk. Szerencse, hogy a falak közt nem fúj a szél. Ebben a fundakban akar megszállni? Hiszen itt még az udvaron is nyüzsögnek, mi van itt? Szegény asszonyka. Nagyon fáj? Csak markold a sörényemet, ha segít. Harmadik fundak. Kár bemenni. Reménytelen. Érzem, elfáradok. Az utcakövek csorbák s meg-megcsúszik a patám, hiába vigyázok. Mirjam egyre erőtlenebbül ül a hátamon. Félek, hogy ereje elhagyja és leesik. De miért nem szól Józsefnek? És József! Milyen együgyű, hogy nem veszi észre, mi történik mellette? Csak noszogat: gyerünk! Gyerünk! Körbe a várost. Már zsibbadnak a lábaim. Mintha ólomból volna mind a négy patám. Jaj. Mirjam megingott. Kifelé megyünk a városból. Hiába húzod a kötőféket, nem siethetek, vigyáznom kell Mirjámra. Milyen türelmes. Pedig csöpp híja, hogy el nem ájul. S nem szól. Hallom, mélyeket lélegzik. Most suttog. Talán imádkozik. Végre. Ez nem fundak. Itt van hely. Mi ütött belém? Remegek, mintha fáznék. Halálosan fáradt vagyok. Mi az? Itt a gyerek? Egy jajszó nélkül? S ez a fehér derengés? Mit mondanak a pásztorok? Hogy három ismeretlen csillag együtt áll? Az boldog jövendőt jelent. De halált is. Az Opus Pacis évvégi szózata Grősz József kalocsai érsek, a püspökkari konferenciák ez idő szerinti elnöke, az Opus Pacis elnöke az alábbi évvégi szózatot tette közzé, amelyet az évvégi hálaadó istentisztelet alkalmával olvastak fel a templomokban: »Egy esztendő elmúltával, hálát adva a vett jókért, szívünk egész melegével köszönjük meg az isteni Gondviselésnek, hogy megőrzött a legnagyobb földi rossztól, a háború pusztításaitól. Új esztendőre tekintő jókívánataink közt is a lelki kegyelmekben való gazdagodás mellett azt kívánjuk szeretett Papjainknak és Híveinknek, hogy továbbra is békében tudjanak dolgozni maguk, családjuk és hazánk szebb jövőjén. Kívánjuk, hogy a népek vezetői találják meg a megegyezést a pusztító atomfegyverek kísérleti vagy tényleges felhasználásáról való lemondásban és minden függő kérdésnek békességben történő megoldásában. Mi pedig lelkiismereti békénket, családjaink békéjét és országunk békéjét megőrizve járulhassunk hozzá az egész emberiség békéjének fenntartásához és biztosításához. Ilyen békében boldog új esztendőt kívánunk papjainknak és híveinknek az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Amen.« Katolikus hetilap XV. évfolyam, 1 szám 1959 január 4 Giesswein Sándor hamvai Győrben A modern magyar katolicizmus egyik úttörője és egyik legérdekesebb egyénisége volt Giesswein Sándor pápai prelátus, győri kanonok. Több mint száz éve, 1856-ban született, és negyedszázada, hogy meghalt. Egyszerre több területen is tudott hatalmas munkát kifejteni. Tudós, és messze előretekintő politikus volt. Az elsők között hirdette, hogy a magyar keresztény társadalomnak is meg kell újhodnia a szociális gondolat jegyében; szívós munkával igyekezett megteremteni hozzá a szükséges kereteket és intézményeket is. Fanatikus híve volt a világbéke gondolatának, egyik legbuzgóbb ösztönzője a modern katolikus női munkának. Ugyanakkor tudományos értékű műveket alkotott az összehasonlító nyelvészet, a vallástörténet s egyúttal a legmodernebb társadalomtudomány terén. Mizraim és Assur története, a buddhizmus és kereszténység, az óegyiptomi halottak könyve, társadalmi problémák és a keresztény világnézet, világegyetem és a lélek világa, a háború és a társadalomtudomány — mind olyan terület, ahol — amint könyvei és tanulmányai mutatják — egyformán otthonosan mozgott. Élénken részt vett a magyar katolikus egyesületek és intézmények életében is. A Szent István Társulatnak 18 éven át volt alelnöke, éveken át elnöke a Szent István Akadémiának. Mikor 1923-ban Budapesten elhunyt, maradványait a Kerepesi úti temetőben temették el. A temető rendezése során a parcellát most kiürítik. A Szent István Társulat elhatározta, hogy egykori nagynevű vezetője hamvait átviteti a győri székesegyház kanonoki kriptájába. Papp Kálmán győri megyéspüspök készséggel járult hozzá a Társulat határozatához. A kihantolás december 16-án történt meg a Kerepesi úti temetőben. A maradványokat Esty Miklós, a Szent István Társulat delegált adminisztrátora kísérte Győrbe. Ott a koporsót a székesegyházban ravatalozták fel. Jankovics József prépost mondotta a gyászmisét, melyen megjelent Papp Kálmán megyéspüspök, a székesegyházi káptalan, a győri papság, a család és a rokonság számos tagja. A szentmise végén az absolutio megadása után végleges nyugalomra helyezték a székesegyház kanonoki kriptájában Giesswein Sándor hamvait. A Szentatya karácsonyi szózata a népek egységéről és a békéről — Nagy templom nagy gondja — Az anyával erről nem lehet beszélni — Jézus névadása EGYHÁZI KINEVEZÉSEK Dr. Kovács Vince püspök* váci általános püspöki helynök Alexy Rezső üllői esperes- plébánost szolnoki, Boskó Vilmos kiskunhalasi esperes-plébánost pedig kiskunhalasi főesperessé nevezte ki. Kerületi esperesi kinevezést kaptak: Gyurkó Gábor a galgavölgyifelsői, dr. Pongrácz Elemér a majsai, Schvarcz József a nógrádi, dr. Somogyi Tibor a csongrádi, Vehoczky Imre a ceglédi, Vincze Dezső az Örkényi kerületben; ugyanakkor dr. Pataky Géza székesegyházi kanonokot a váci egyházmegye hitoktatási főfelügyelőjévé nevezte ki. Dr. Schwarz-Eggenhofer Artur esztergomi vikárius generális Szentes János tardosbányai plébánost a bajnai esperesi kerület esperesévé nevezte ki. „Az egyetlen igazságos totális háború“ Pierre abbé, a hontalanok világszerte ismert lelkes apostola a skandináv országokban tartott előadó körútja befejezésével Oslóban felhívást bocsátott ki és ebben keresztesháborúra hívja fel a kereszténységet a szegénység és nyomor ellen. A világ minden részében irtó háborút kell indítani a szegénység és nyomor ellen és ez az egyetlen igazságos és jogos totális háború, amelyet minden eszközzel meg kell vívni — mondja többek között a felhívás. (M. K.) Bencés szerzetes az angol felsőházban A Magyar Kurír jelenti: a világsajtó sokat foglalkozik Lord Vaux of Harrowden bencéssel, aki öröklés révén lordsághoz jutott és ezzel az angol felsőház tagja lett. A farringtoni apátság tagja elfogadta a felsőházi tagságot és esküjét szerzetesi ruhájában tette le az angol felsőházban.