Új Ember, 1976 (32. évfolyam, 1/1539-52/1590. szám)
1976-01-04 / 1. (1539.) szám
Ára: 2 Ft LESZEDJÜK A KARÁCSONYFÁT Elmúltak az ünnepek, elillant jó szaga a fenyőnek, hullatja már tűleveleit, gyertyái is csonkig égtek. Még egyszer meggyújtjük a piciny lángolókat s ahogyan sorra kihunynak, egyszerre valami elborul bennünk. A szentestétől mostanáig a Gyermek ártatlan tekintete ragyogta be napjainkat. Belenéztünk ebbe a csillogó szempárba, akárcsak a fiatal szülők teszik első gyermekük világrajöttekor. Lesik minden mozdulatát. Mikor jelenik meg ajkán az első gügyögés, az első mosoly, kimondatlan szavakat olvasnak le a piciny szájról és határtalanul boldogok. Azután jönnek a hétköznapok. Nem hagyja őket éjjel sem nyugton a kisbaba. Állandóan csak sír. Ahogy nőttön nő, úgy telik be a régi mondás: kis gyerek kis baj, nagy gyerek még nagyobb. Szüntelen beleszól az életükbe. Így ez az ártatlan és kezdetben csak mosolygó betlehemi Gyermek is. Elkezd nőni bennünk s ahogy növekszik — ha engedjük, hogy növekedjék — egyre élesebben tud belesírni éjszakáinkba. Nem elégszik meg az ünnepi dédelgetéssel, odaszegődik mellénk a hétköznapokon is és — bizony — sokszor igen kellemetlen dolgokat mond nekünk. Állandóan ránk néz és figyel. Beleszól döntéseinkbe. Már-már úgy látjuk, hogy teljesen elveszítjük szabadságunkat, önállóságunkat. Egészen szokatlan dolgokra sarkall. Például, hogy kivétel nélkül szeressük felebarátainkat. Amikor olyan jól meglennénk már azzal, hogy „csak” Istent szeressük, mivel az könnyebb is, meg aztán úgy is „megoldható”, hogy vasárnap kiöntjük eléje szeretetünket a templomban, ossza be magának az egész hétre. Oda szeretnénk ezt a Gyermeket is bezárni, a templomba, ne járjon állandóan a nyomunkba. Olyan kellemetlen, hogy mindenről tud, mindent lát, semmit sem tudunk előle eltitkolni s ha mégis úgy érezzük, hogy egyszer-egyszer mégis sikerült elterelni magunkról figyelmét, hamarosan kiderül, hogy mégis tetten ért és keservesen sír szívünk sötétjében. Szeretnénk már megszabadulni tőle és elhúzódni valami polgári nyugalomba, megmenekülni attól, hogy a világ szemében ostobákká váljunk, hiszen az ő társaságától semmiféle polgári hasznot, se rangot, se gazdagságot nem várhatunk. Állandóan csak azt halljuk Tőle: oszd meg, amid van azzal, akinek nincs ! Kiáll az életünk hegyeire és onnan is olyan nyolc boldogságot kiált felénk, amiban sehol sem találjuk azt az „igazi ötös találatot”. De mindez még hagyján, hanem folyton ő is arra serkent, hogy dolgozz, dolgozz becsületesen, dolgozz ne csak a magad hasznára, légy te kovász, légy a só, világíts másoknak is, majd teljesen felháborító példabeszédet mond a későn jövő szőlőmunkásokról és ugyanannyi bért ígér azoknak is, mint akik korán kezdtek. És soha nincs megállás, megnyugvás, szakadatlan csak azt feleli — bármit kérdezünk tőle — jöjj és kövess! De hová Uram? Hiszen már elmúltak az ünnepek, leszedtük a karácsonyfát. Húsvét meg hol van még! Hát ezeken a hétköznapokon is Veled járjak? — Hétköznapjaid is ünnepekké válnak, ha én fogom a kezed! — mf — Befejeződött a Szentév A katolikus egyház 1975-ös Szentéve december 24-én, szentestén ért véget. VI. Pál pápa december 24-én 23 óra 30 perckor ünnepi szertartás keretében a Szent Péter bazilika előcsarnokába vonult, és bezárta a Szent kaput, mely pontosan egy évig volt nyitva. Az ünnepséget — akárcsak a Szent kapu megnyitását — számos televíziós állomás egyenesben közvetítette. A Szentév ünnepélyes befejezése, illetve a Szent kapu bezárása nagy számú zarándokot vonzott Rómába. VI. Pál pápa az éjféli misét a Szent kapu bezárása után a Szent Péter téren mutatta be. Reggel az első karácsonyi szentmisét a Szentatya 10 óra 45 perckor a Szent Péter bazilikában celebrálta. Pontosan12 órakor a Szent Péter székesegyház loggiájáról mondta el karácsonyi üzenetét és adta Urbi et Orbi áldását. (M. K.) Jean Remond és a Mission de France Franciaországban is csökken a rendszeresen templomba járók száma. 1952-ben még a katolikusok 37 százaléka minden vasárnap volt misén, 1971- ben 22 százalék, most pedig 16 százalék. Bár további 26 százalék ,időről időre” megy misére, 51 százalék azonban már csak esküvők, keresztelők alkalmából lép be a templomba. Úgy látszik, hogy még nem járt eredménnyel a francia egyház komoly erőfeszítése arra, hogy közelebb kerüljön a korproblémákhoz, a nép életéhez. A fenti közvéleménykutatási eredmények persze nemcsak a püspököket késztetik önvizsgálatra. Ők ezt már régen megtették. 34 évvel ezelőtt Suhard bíboros alapította meg a Mission de France intézményét, mert felismerte, hogy Franciaország missziós terület. A francia misszió azóta is arra törekszik, hogy főleg a st munkásság és egyház között meredő válaszfalat próbálja áttörni. A Mission de France eddigi elnöke Marty bíboros, párizsi érsek volt. E minőségben lett segédpüspöke nemrég az 53 éves Jean Remond, aki már negyedszázada a Mission aktív tagja. Átélte a munkáspapok nagy válságát, amikor a Ridgway amerikai NATO-tábornok elleni tüntetésekben való részvételük miatt a Vatikán átmenetileg betiltotta a mozgalmat. Csak a 60-as években kezdték újra óvatosan a mozgalmat, Jean Remond asztalosként dolgozott ekkor Reimsben, majd Toulouseban. Két év óta egészségi okokból íróasztalnál működik computer előkészítőként. A Mission de France 325 papjából 137 gyári munkás, 47 alkalmazott, 41 technikus, 22 üzemi vezető állásban van. Van ezen kívül 750 papja a Mission Guvriere-nek is, akik az egyházmegyei papság soraiból támogatják őket a munkáspasztorációban. Jean Remond életmódjában semmiféle változást nem jelentett püspökké szentelése. Földalattival jár munkahelyére. A munkáspapok ma is vallják, hogy részt kell vállalniuk az osztályharcban is. Sokan közülük a CGT baloldali szakszervezet tagjai vagy más szakszervezetekben vesznek részt, de sem szakszervezeti, sem pártfunkciót nem vállalnak. Jézus és István • Irta: Kelemen Vendel Furcsa egymás mellett ez a két ünnep: karácsony és Szent István, az első vértanú ünnepe. Bölcső és koporsó. Nem kutatom, miért került egymás mellé ez a kettő, a karácsony idillikus, szívet-lelket édes érzelmekkel eltöltő ünnepe mellé ez a véres, halált felidéző ünnep. Nagyon könnyű a karácsony hangulatába beleélni magunkat és szeretni a Gyermeket, az égszeműt, a szánalmat keltően didergőt, a kivetettet. Könnyű megszeretni az oly sok festőt megihlető édesanyát, akinek egész lényét a szüzesség bája, hamvassága lengi körül ... Szent István ünnepe figyelmeztet, hogy a kereszténység nem hangulat, nem édes érzések áradása, hanem a szeretet készsége önmaga átadására, feláldozására apránként vagy egyszerre (mint Szent István), kitől hogyan kívánja Isten. Karácsony édessége mellé kell ez az izzadságos, véres, keserű kontraszt, mert érzelmeink, hangulataink hatására könnyen elhitetjük magunkkal, hogy szeretjük a Szeretetek A halálban kiteljesedő szeretet — és minden igazi szeretet arra tör, hogy az önfeláldozásban, a halálban kiteljesedjék — alkalmas arra, hogy álmunkból felébresszen. Rádöbbent, hogy nem elég a jászol mellé állni, hanem el kell kísérni Jézust a Golgotára, vele együtt kell járni az önfeláldozás útját. Szent István azt mutatja meg, miért született Jézus: azért, hogy példát és erőt adjon mindannyiunknak az Atya mindenekfelett való szeretetére. István nem námagat híveset, hanem Jézust. Benne Jézus hal meg újból. Jézus uj Adam: lelturetet, mint öröklési anyagot, a keresztség által belénk plantálja és ennek következtében szivünkben is ott van a képesség, hogy egészen az Atyának szenteljük magunkat. Ilyen értelemben is igazság, amit Szent János ír, hogy nemcsak a nevünk „Isten fia", hanem valóban azok is vagyunk, így nem lehet számunkra természetes más életforma, mint az, amire az ajándékba kapott isteni élet természete szerint tör. Isten az önmagát ajándékozó, sőt tékozló szeretet és ha valóban befogadjuk életét, bennünk is ezt akarja megvalósítani. Azt, amit egy kis módosítással szép énekünk fejez ki: „Add, hogy kik most buzgón áldunk, veled áldozattá váljunk.” Ez az önfeláldozó élet nem egészen idegen tőlünk. Gyakran hangzott már el: annyira szeretem, hogy meg is tudnék halni érte; ha száz életem volna, mind odaadnám. Ez persze általában puszta szólam, amelytől az hatódik meg legjobban, aki mondja. Jézus esetében ez valóság lett. Feláldozta életét és ezt akkora szabadsággal és szeretettel tette, hogy bennünket is képessé tud tenni arra, hogy életstílusát magunkévá tegyük. Igen, az egész életstílus azonosulásáról van szó. Jézus halálát az halhatja, aki életét is éli. Érdemes összegeznünk a Szentírás adatait, melyek párhuzamot vonnak Jézus és István egyénisége, életstílusa között Jézusról mondja az evangélium, hogy szavaiial azért volt nagy nalása a tömegre, mert úgy beszél, mint akinek hatalma van. Istvánról is azt olvassuk, hogy nem tudtak ellenállni a szavaiból áradó bölcsességnek. Ellenfeleinek ravaszkodásával szemban a bölcsességet adó Lélek erejére támaszkodott. Amint Jézusnak sem volt hadserege vagy pénze mások támogatásának megvásárlására, pusztán az igazság erejére hagyatkozott, míg ellenfelei hamis tanúkat béreltek fel, szövetkeztek a hatalom birtokosaival, ugyanúgy kellett Istvánnak is az igazság erejében bízva, felvennie a harcot a hazugsággal, gyűlölettel, erőszakkal. Meglepő a hasonlóság a kettőjük ellen felhozott vádak között. István ellen is hangoztatják azt a vádat, hogy káromolta Mózest, sőt az Istent, beszélt a szent hely és a törvény ellen. Azt is vallották egyesek, hogy István kijelentette: a názáreti Jézus le fogja rombolni a templomot, érvényen kívül helyezi Mózes törvényét. István a gyűlöletre szeretettel válaszolt és így teljessé tette fölényét ellenfeleivel szemben: nemcsak az igazság fölénye volt birtokában a hazugsággal szemben, hanem a szereteté is a gyűlölettel szemben. Külön is figyelmet érdemel Lukácsnak az a megjegyzése, hogy azok, akik a szinedriumban ültek, nem tudták levenni szemüket Istvánról: olyannak látták arcát, mint egy angyalét. Ez a mondat felidézi Mózes alakját, akinek arca Isten dicsőségének fényében ragyogott, amikor lejött a Sinai hegyről, ahol Istennel társalgód, és a zsidóitat ez a látvány megigézte, félelemmel töltötte el és kérték, hogy takarja el arcát..Jézus arca is olyan ragyogó lett a Tábor hegyén, hogy az apostolok nem nézhették Mózes arcán is, Jézus arcán is az általuk szemlélt Isten fénye tükröződött vissza. Istvánnak angyaléhoz hasonló arca annak jele volt, hogy látja Isten dicsőségét, amint mondja is Lukács. Amint Jézus ellenségeiért imádkozott és mentegette őket Atyja előtt, így tett István is. Mindkettő azért tudta ezt tenni, mert nem azokat nézte, akik szenvedését és halálét okozták, hanem Istent. Igaz, Jézusról ezt kifejezetten nem említi a Szentírás, de kétség mégsem fér hozzá. Fra Angelico a festészet nyelvén el is mondta: megfestette az ostorozás jelentet és a képen Jézus szemét átlátszó kendő takarja. A kendőm át látni lehet Jézus szemét, mellyel az égbe, Atyjára tekint. István tehát elmondhatta Pál apostollal, hogy élek ugyan, de már nem én élek, hanem Krisztus él bennem. Sőt meg is toldhatta: meghalok ugyan, de nem én halok meg, hanem Krisztus hal meg bennem. Angelus Silesius írta egyik párversében, hogy semmi hasznunk sincs abból, hogy Jézus Betlehemben megszületett, ha nem születik meg szívünkben is. Jó helyen van tehát Szent István ünnepe. Karácsony elmondja, mennyire szerette az embert az Isten. Szent István megtanít arra, hogyan kell szeretnie az embernek Istent. Minthető az egri Bazilika kincstára , 15-én nyitotta meg....... József egri érsek az egri Bazilika kincstárát. Méltatta a gyűjtemény anyagának nyilvánossá tételét, majd átadta a szót Mészáros Lajos érseki helynöknek, a Bazilika plébánosának, aki ismertette a kincstár anyagát, és rövid történeti áttekintést adott. Az első teremben néhány régi stílbútor, értékes, 200—250 éves könyvek és ötvöstárgyak vannak. Ugyanitt tárolják a ki nem állított textíliákat: miseruhákat, palástokat, stb. A másik terem a tulajdonképpeni kincstár. A török háborúk pusztításai miatt a legrégebbi műtárgy 1524-ből való. A 12 tárló kortörténeti sorrendben mutatja be a körülbelül 450 évet átfogó anyagot: kelyheket, cibóriumokat, monstranciákat, ereklyetarlókat, mellkereszteket, gyűrűket, pásztorbotokat. Ezenkívül a tárlókban 20 textilművészeti tárgyat is bemutatnak, melyek királyi, érseki, püspöki és kanonoki ajándékokból származnak. A berendezés tervezését és a műtárgyak tisztítását, elhelyezését Szederkényi Györgyné muzeológus végezte. A Heves megyei Tanácsot Tatai István egyházügyi titkár képviselte. A kincstár megtekintése után Kocsis Sándor, az egri Városi Tanács vb. elnökhelyettese köszönte meg a műtárgyak nyilvánossá tételét, ami nagyban hozzájárul Eger kulturális értékeinek gyarapításához. (M. K.) Az olaszok A „Doxa” olasz közvélemény-kutató intézet hozta nyilvánosságra az alábbi adatokat az olaszok vallásosságáról. Arra a kérdésre, hogy a megnevezett személyek közül ki a legkedvesebb, 64 százalék Jézus mellett döntött. Jézus mellett nyilatkozott a férfiak 54, a nők 74 százaléka. Arra a kérdésre, hogy miért Jézust helyezi az első helyre, 38 százalékazt felelte, hogy „mert hiszek benne”, 16 százalék szerint „ő Isten, akihez imádkozunk,” 11 százalék úgy fejezte ki magát, hogy „ő Isten fia”, 7 százalék szerint „mert ő teremtet minket’,’, 6 százalék: „mert megváltott, minket”, ugyancsak 6 százalék aztmondta, hogy „titokzatos, komplex személyisége” miatt. 4 százalék emberinek, jónak és alázatosnak tartja, 3 százalék áldozata és szenvedése miatt dönt mellette, egy száza vallásossága lék pedig azért, mert „mindig modern marad”. Négy százalék egyéb válaszokat adott, további négy százalék pedig nem válaszolt. Jézus Istenfiúságát 77 százalék fogadta el, de a gyakorló katolikusok esetében 93 százalék volt ez az arány. Ugyanígy Mária szűzi anyaságát 58, US 81 százalék fogadta el. A pokol létében 47 százalék, ill. a gyakorló katolikusok 67 százaléka hisz. Dél-Itáliában több ember vallja magát vallásosnak, mint Közép-Olaszországban, de meglepő módon a Milánó—Torino—Genua iparvidéken majdnem ugyanolyan arányú a vallásosság, mint délen. Délen 53 százalék vallásosnak mondja magát. Az iparosodott északon 57 százalél£_valja magát hívőnek, Közép -I Iásiában viszont csak 10 százalék., / . *■ Ár 1f XXXII. 1 Vízkeresztre ismerjük fel, kedveseim, a Krisztus imádására jött napkeleti bölcsekben a mi meghívásunk és hitünk kezdetét, és ünnepeljük ujjongó lélekkel boldog reménységünk hajnalát. Ettől kezdve lépünk be örökös örökségünkbe, ettől kezdve láttatják velünk Krisztust az Írás titkos szavai, s az igazság felragyogott minden nemzet számára. Tiszteljük hát a napot, amelyen kinyilvánította magát üdvösségünk szerzője. Akit a bölcsek kisdedként imádtak a jászolyban, mi Mindenhatóként imádjuk az égben. Amint ők kincstárukból mélyértelmű ajándékokat ajánlottak fel az Úrnak, mi is adjunk Istenhez méltó ajándékokat lelkünk kincsesházából. Bár ugyan minden jónak ő az tisztogatója, keresi mégis a mi igyekvésünk ajándékát. Hisz nem az alvók lesznek Isten országa részesei, hanem azok, akik virrasztanak és Isten megbízatásaiban dolgoznak, így azáltal, hogy nem tesszük ajándékait hatástalanokká, méltókká teszünk ígéreteire. Ezért kérlek benneteket, tartózkodjatok minden rossz cselekedettől, kövessétek a tiszta és igaz utat. Nagy Szent Leó A hét liturgiája JÉZUS KRISZTUSBAN MEGJELENT EMBERSZERETŐ ISTENÜNK FELÜLMÚLHATATLAN JÓSÁGA. MINDENKIT MEGHÍVOTT ORSZÁGÁBA, AMELY A SZERETET ÉS A BÉKE KÖZÖSSÉGE. Január 4. Karácsony utáni 2. vasárnap. VÍZKERESZT, EPIFÁNIA FŐÜNNEPE. (Folignói Angéla: Titusz.) Igeliturgia: I. Isten népe fölött felragyog az Úr dicsősége. (Izajás 60. 1—6.) — II. Nemcsak az ószövetségi választott nép, hanem a pogányok is meghívást kaptak Isten országába. (Ef 3, 2—3a. 5—6.) — Evangé Lium^A napkeleti be*tliák az összes nemzetek képviselői, elő, jönnek Jézushoz, hogy imádják őt. (Mt 2. 1—12.) — Fehér, saját mise, Dicsőség, Hitvallás, vízkereszti prefáció. — Énekrend: 43. — OK 20 vagy HD 408—410. — 44. — 23. 30. — 36. Január 5. Hétfő. (Simon, Deli, Emília.) Köznapi mise, vízkereszti prefáció. Január 6. Kedd. (Gáspár, Menyhért, Boldizsár.) Január 7. Szerda. (Attila, Lucián, Nikétás.) Január 8. Csütörtök. (Szeverin, Szörény, Tas, Erhard.) Január 9. Péntek. (Marcell, Juliánusz, Hont.) Január 10. Szombat. (Vilmos, Agatan, Melánia.) Január 11. Vasárnap. URUNK MEGKERESZTELKEDÉSÉNEK ÜNNEPE. Igeliturgia: I. Izajás 42. 1—4. 6—7. — II. Ap- Csel 10. 34—38. — Evangélium: Mk 1, 6—11. Mit kérjek? Walter Nigg könyvében olvastuk: „Sok kereszténynek vannak gondjai az imával. Georges Bernanos, aki »mint egy anyóka«, naponta imádkozta a rózsafüzért és nem tudott este lefeküdni anélkül, hogy a Completóriumot ne mondta volna el, egyszer így nyilatkozott: »Nem tudom, mit kérjek. Nem merek kérni»’’. Reinhold Schneider írta: „Kell imádkozni, ha nem is tudunk. Jól tudok imádkozni másokért: papokért, kutatókért, államférfiakért, népekért, a teremtményekért, a világért, főleg a betegekért és a halottakért. Igényem van rá. Magamért nem tudok imádkozni". Szent Pál írta a rómaiaknak: „Gyöngeségünkben segítségünkre siet a Lélek, mert még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkoznunk. A Lélek azonban maga jár közben értünk, szavakba nem önthető sóhajtozásokkal” (8, 26). Ha ez így volt az apostolnál, akkor nagyon is érthető a mai ember problémája az imádsággal. Tegyük hozzá, milyen jó, hogy ha valakinek az a problémája, hogy önmagáért nem tud jól imádkozni, mert a másokért való könyörgés foglalja le imádságos gondolatait, így máris megélte a szeretetet imaéletében...