Új Ember, 1976 (32. évfolyam, 1/1539-52/1590. szám)

1976-01-04 / 1. (1539.) szám

Ára: 2 Ft LESZEDJÜK A KARÁCSONYFÁT Elmúltak az ünnepek, elil­lant jó szaga a fenyőnek, hul­latja már tűleveleit, gyertyái is csonkig égtek. Még egyszer meggyújtjük a piciny lángoló­kat s ahogyan sorra kihunynak, egyszerre valami elborul ben­nünk. A szentestétől mostaná­ig a Gyermek ártatlan tekinte­te ragyogta be napjainkat. Be­lenéztünk ebbe a csillogó szempárba, akárcsak a fiatal szülők teszik első gyermekük világrajöttekor. Lesik minden mozdulatát. Mikor jelenik meg ajkán az első gügyögés, az első mosoly, kimondatlan szavakat olvasnak le a piciny szájról és határtalanul boldogok. Azután jönnek a hétközna­pok. Nem hagyja őket éjjel sem nyugton a kisbaba. Állan­dóan csak sír. Ahogy nőttön nő, úgy telik be a régi mondás: kis gyerek kis baj, nagy gyerek még nagyobb. Szüntelen bele­szól az életükbe. Így ez az ártatlan és kezdet­ben csak mosolygó betlehemi Gyermek is. Elkezd nőni ben­nünk s ahogy növekszik — ha engedjük, hogy növekedjék — egyre élesebben tud belesírni éjszakáinkba. Nem elégszik meg az ünnepi dédelgetéssel, odaszegődik mellénk a hétköz­napokon is és — bizony — sok­szor igen kellemetlen dolgokat mond nekünk. Állandóan ránk néz és figyel. Beleszól dönté­seinkbe. Már-már úgy látjuk, hogy teljesen elveszítjük sza­badságunkat, önállóságunkat. Egészen szokatlan dolgokra sarkall. Például, hogy kivétel nélkül szeressük felebarátain­kat. Amikor olyan jól meglen­nénk már azzal, hogy „csak­” Istent szeressük, mivel az könnyebb is, meg aztán úgy is „megoldható”, hogy vasárnap kiöntjük eléje szeretetünket a templomban, ossza be magá­nak az egész hétre. Oda szeret­nénk ezt a Gyermeket is bezár­ni, a templomba, ne járjon ál­landóan a nyomunkba. Olyan kellemetlen, hogy mindenről tud, mindent lát, semmit sem tudunk előle eltitkolni s ha mégis úgy érezzük, hogy egy­­szer-egyszer mégis sikerült el­terelni magunkról figyelmét, hamarosan kiderül, hogy még­is tetten ért és keservesen sír szívünk sötétjében. Szeretnénk már megszabadulni tőle és el­húzódni valami polgári nyuga­lomba, megmenekülni attól, hogy a világ szemében osto­bákká váljunk, hiszen az ő társaságától semmiféle polgári hasznot, se rangot, se gazdag­ságot nem várhatunk. Állan­dóan csak azt halljuk Tőle: oszd meg, amid van azzal, aki­nek nincs ! Kiáll az életünk he­gyeire és onnan is olyan nyolc boldogságot kiált felénk, ami­­ban sehol sem találjuk azt az „igazi ötös találatot”. De mindez még hagyj­án, ha­nem folyton ő is arra serkent, hogy dolgozz, dolgozz becsüle­tesen, dolgozz ne csak a magad hasznára, légy te kovász, légy a só, világíts másoknak is, majd teljesen felháborító pél­dabeszédet mond a későn jövő szőlőmunkásokról és ugyan­annyi bért ígér azoknak is, mint akik korán kezdtek. És soha nincs megállás, meg­nyugvás, szakadatlan csak azt feleli — bármit kérdezünk tőle — jöjj és kövess! De hová Uram? Hiszen már elmúltak az ünnepek, leszedtük a kará­csonyfát. Húsvét meg hol van még! Hát ezeken a hétközna­pokon is Veled járjak? — Hétköznapjaid is ünne­pekké válnak, ha én fogom a kezed! — mf — Befejeződött a Szentév A katolikus egyház 1975-ös Szentéve december 24-én, szentestén ért véget. VI. Pál pá­pa december 24-én 23 óra 30 perckor ünnepi szertartás ke­retében a Szent Péter bazili­ka előcsarnokába vonult, és bezárta a Szent kaput, mely pontosan egy évig volt nyit­va. Az ünnepséget — akár­csak a Szent kapu megnyitását — számos televíziós állomás egyenesben közvetítette. A Szentév ünnepélyes befe­jezése, illetve a Szent kapu be­zárása nagy számú zarándo­kot vonzott Rómába. VI. Pál pápa az éjféli misét a Szent kapu bezárása után a Szent Péter téren mutatta be. Reggel az első karácsonyi szentmisét a Szentatya 10 óra 45 perckor a Szent Péter ba­zilikában celebrálta. Pontosan­­12 órakor a Szent Péter szé­kesegyház loggiájáról mondta el karácsonyi üzenetét és adta Urbi et Orbi áldását. (M. K.) Jean Remond és a Mission de France Franciaországban is csökken a rendszeresen templomba já­rók száma. 1952-ben még a katolikusok 37 százaléka min­den vasárnap volt misén, 1971- ben 22 százalék, most pedig 16 százalék. Bár további 26 szá­zalék ,­időről időre” megy mi­sére, 51 százalék azonban már csak esküvők, keresztelők al­kalmából lép be a templomba. Úgy látszik, hogy még nem járt eredménnyel a francia egyház komoly erőfeszítése ar­ra, hogy közelebb kerüljön a korproblémákhoz, a nép éle­téhez. A fenti közvéleményku­tatási eredmények persze nemcsak a püspököket készte­tik önvizsgálatra. Ők ezt már régen megtették. 34 évvel ez­előtt Suhard bíboros alapította meg a Mission de France in­tézményét, mert felismerte, hogy Franciaország missziós terület. A francia misszió az­óta is a­rra törekszik, hogy fő­leg a st munkásság és egyház kö­zött meredő válaszfalat pró­bálja áttörni. A Mission de France eddigi elnöke Marty bíboros, párizsi érsek volt. E minőségben lett segédpüspöke nemrég az 53 éves Jean Remond, aki már negyedszázada a Mission ak­tív tagja. Átélte a munkáspa­­pok nagy válságát, amikor a Ridgway amerikai NATO-tá­­bornok elleni tüntetésekben való részvételük miatt a Va­tikán átmenetileg betiltotta a mozgalmat. Csak a 60-as évek­ben kezdték újra óvatosan a mozgalmat, Jean Remond asz­talosként dolgozott ekkor Reimsben, majd Toulouse­­ban. Két év óta egészségi okokból íróasztalnál működik computer előkészítőként. A Mission de France 325 papjá­ból 137 gyári munkás, 47 al­kalmazott, 41 technikus, 22 üzemi vezető állásban van. Van ezen kívül 750 papja a Mission­ Guvriere-nek is, akik az egyházmegyei papság sorai­ból támogatják őket a mun­­káspasztorációban. Jean Remond életmódjában semmiféle változást nem je­lentett püspökké szentelése. Földalattival jár munkahelyé­re. A munkáspapok ma is vallják, hogy részt kell vál­lalniuk az osztályharcban is. Sokan közülük a CGT balol­dali szakszervezet tagjai vagy más szakszervezetekben vesz­nek részt, de sem szakszerve­zeti, sem pártfunkciót nem vállalnak­. Jézus és István • Irta: Kelemen Vendel Furcsa egymás mellett ez a két ünnep: karácsony és Szent István, az első vértanú ünnepe. Bölcső és koporsó. Nem kuta­tom, miért került egymás mel­lé ez a kettő, a karácsony idil­likus, szívet-lelket édes érzel­mekkel eltöltő ünnepe mellé ez a véres, halált felidéző ünnep. Nagyon könnyű a karácsony hangulatába beleélni magun­kat és szeretni a Gyermeket, az égszeműt, a szánalmat kel­tően didergőt, a kivetettet. Könnyű megszeretni az oly sok festőt megihlető édesanyát, akinek egész lényét a szüzesség bája, hamvassága lengi kö­rül ... Szent István ünnepe fi­gyelmeztet, hogy a keresztény­ség nem hangulat, nem édes érzések áradása, hanem a sze­retet készsége önmaga átadá­sára, feláldozására apránként vagy egyszerre (mint Szent István), kitől hogyan kívánja Isten. Karácsony édessége mel­lé kell ez az izzadságos, véres, keserű kontraszt, mert érzel­meink, hangulataink hatására könnyen elhitetjük magunkkal, hogy szeretjük a Szeretetek A halálban kiteljesedő szeretet — és minden igazi szeretet ar­ra tör, hogy az önfeláldozás­ban, a halálban kiteljesedjék — alkalmas arra, hogy ál­munkból felébresszen. Rádöb­bent, hogy nem elég a jászol mellé állni, hanem el kell kí­sérni Jézust a Golgotára, vele együtt kell járni az önfeláldo­zás útját. Szent István azt­ mutatja meg, miért született Jézus: azért, hogy példát és erőt ad­jon mind­annyiunknak az Atya mindenekfelett való szereteté­­re. István nem námagat hív­eset­, hanem Jézust. Benne Jé­zus hal meg újból. Jézus uj Adam: lel­turetet, mint örök­lési anyagot, a keresztség által belénk plantálja és enne­k kö­vetkeztében szivünkben is ott van a képesség, hogy egészen az Atyának szenteljük magun­kat. Ilyen értelemben is igaz­ság, amit Szent János ír, hogy nemcsak a nevünk „Isten fia", hanem valóban azo­k is va­gyunk, így nem lehet szá­munkra természetes más élet­forma, mint az, amire az aján­dékba kapott isteni élet termé­szete szerint tör. Isten az ön­magát ajándékozó, sőt tékozló szeretet és ha valóban befo­gadjuk életét, bennünk is ezt akarja megvalósítani. Azt, amit egy kis módosítással szép éne­künk fejez ki: „Add, hogy kik most buzgón áldunk, veled ál­dozattá váljunk.” Ez az önfeláldozó élet nem egészen idegen tőlünk. Gyak­ran hangzott már el: annyira szeretem, hogy meg­ is tudnék halni érte; ha száz életem vol­na, mind odaadnám. Ez per­sze általában puszta szólam, amelytől az hatódik meg leg­jobban, aki mondja. Jézus ese­tében ez valóság lett. Feláldoz­ta életét és ezt akk­ora szabad­sággal és szeretettel tette, hogy bennünket is képessé tud tenni arra, hogy életstílusát magun­kévá tegyük. Igen, az egész életstílus azo­nosulásáról van szó. Jézus ha­lálát az halhatja, aki életét is éli. Érdemes összegeznünk a Szentírás adatait, melyek pár­huzamot vonnak Jézus és Ist­ván egyénisége, életstílusa kö­zött Jézusról mondja az evan­gélium, hogy szav­aiial azért volt nagy nalása a tömegre, mert úgy beszél, mint akinek hatalma van. Istvánról is azt olvassuk, hogy nem tudtak el­lenállni a szavaiból áradó böl­csességnek. Ellenfeleinek ra­vaszkodásával szemban a böl­csességet adó Lélek erejére tá­maszkodott. Amint Jézusnak sem volt hadserege vagy pénze mások támogatásának megvá­sárlására, pusztán az igazság erejére hagyatkozott, míg el­lenfelei hamis tanúkat bérel­tek fel, szövetkeztek a hata­lom birtokosaival, ugyanúgy kellett Istvánnak is az igazság erejében bízva, felvennie a har­cot a hazugsággal, gyűlölettel, erőszakkal. Meglepő a hasonló­ság a kettőjük ellen felhozott vádak között. István ellen is hangoztatják azt a vádat, hogy káromolta Mózest, sőt az Is­tent, beszélt a szent hely és a törvény ellen. Azt is vallották egyesek, hogy István kijelen­tette: a názáreti Jézus le fogja rombolni a templomot, érvé­nyen kívül helyezi Mózes tör­vényét. István a gyűlöletre sze­retettel válaszolt és így teljes­sé tette fölényét ellenfeleivel szemben: nemcsak az igazság fölénye volt birtokában a ha­zugsággal szem­ben, hanem a szereteté is a gyűlölettel szem­ben. Külön is figyelmet érdemel Lukácsnak az a megjegyzése, hogy azok, akik a szinedrium­­ban ültek, nem tudták levenni szemüket Istvánról: olyannak látták arcát, mint egy angya­lét. Ez a mondat felidézi Mó­zes alakját, akinek arca Isten dicsőségének fényében ragyo­gott, amikor lejött a Sinai hegyről, ahol Istennel társal­gód, és a zsidóitat ez a látvány megigézte, félelemmel töltötte el és kérték, hogy takarja el arcát..Jézus arca is olyan ra­gyogó lett a Tábor hegyén, hogy az apostolok nem nézhet­ték­ Mózes arcán is, Jézus ar­cán is az általuk szemlélt Is­ten fénye tükröződött vissza. Istvánnak angyaléhoz hasonló arca annak jele volt, hogy lát­ja Isten dicsőségét, amint mondja is Lukács. Amint Jézus ellenségeiért imádkozott és mentegette őket Atyja előtt, így tett István is. Mindkettő azért tudta ezt ten­ni, mert nem azokat nézte, akik szenvedését és halálét okozták, hanem Istent. Igaz, Jézusról ezt kifejezetten nem említi a Szentírás, de kétség mégsem fér hozzá. Fra Ange­lico a festészet nyelvén el is mondta: megfestette az ostoro­zás jelentet és a képen Jézus szemét átlátszó kendő takarja. A kendőm át látni lehet Jézus szemét, mellyel az égbe, Aty­jára tekint. István tehát elmondhatta Pál apostollal, hogy élek ugyan, de már nem én élek, hanem Krisztus él bennem. Sőt meg is toldhatta: meghalok ugyan, de nem én halok meg, hanem Krisztus hal meg bennem. Angelus Silesius írta egyik párversében, hogy semmi hasz­nunk sincs abból, hogy Jézus Betlehemben megszületett, ha nem születik meg szívünkben is. Jó helyen van tehát Szent István ünnepe. Karácsony el­mondja, mennyire szerette az embert az Isten. Szent István megtanít arra, hogyan kell sze­retnie az embernek Istent. Minthető az egri Bazilika kincstára ,­ 15-én nyitotta meg­­....... József egri érsek az eg­ri Bazilika kincstárát. Méltat­­ta a gyűjtemény anyagának nyilvánossá tételét, majd átad­ta a szót Mészáros Lajos érse­ki helynöknek, a Bazilika plé­bánosának, aki ismertette a kincstár anyagát, és rövid tör­téneti áttekintést adott. Az első teremben néhány ré­gi stílbútor, értékes, 200—250 éves könyvek és ötvöstárgyak vannak. Ugyanitt tárolják a ki nem állított textíliákat: mi­seruhákat, palástokat, stb. A másik terem a tulajdon­képpeni kincstár. A török há­borúk pusztításai miatt a leg­régebbi műtárgy 1524-ből va­ló. A 12 tárló kortörténeti sor­rendben mutatja be a körülbe­lül 450 évet átfogó anyagot: kelyheket, cibóriumokat, monstranciákat, ereklyetarló­kat, mellkereszteket, gyűrűket, pásztorbotokat. Ezenkívül a tárlókban 20 textilművészeti tárgyat is bemutatnak, melyek királyi, érseki, püspöki és ka­­nonoki ajándékokból származ­nak. A berendezés tervezését és a műtárgyak tisztítását, elhelye­zését Szederkényi Györgyné muzeológus végezte. A Heves megyei Tanácsot Tatai István egyházügyi titkár képviselte. A kincstár megtekintése után Kocsis Sándor, az egri Váro­si Tanács vb. elnökhelyettese köszönte meg a műtárgyak nyilvánossá tételét, ami nagy­ban hozzájárul Eger kulturá­lis értékeinek gyarapításához. (M. K.) Az olaszok A „Doxa” olasz közvéle­mény-kutató intézet hozta nyilvánosságra az alábbi ada­tokat az olaszok vallásosságá­ról. Arra a kérdésre, hogy a megnevezett személyek közül ki a legkedvesebb, 64 százalék Jézus mellett döntött. Jézus mellett nyilatkozott a férfiak 54, a nők 74 százaléka. Arra a kérdésre, hogy miért Jézust helyezi az első helyre, 38 százalék­­azt felelte, hogy „mert hiszek benne”, 16 száza­lék szerint „ő Isten, akihez imádkozunk,” 11 százalék úgy fejezte ki magát, hogy „ő Isten fia”, 7 százalék szerint „mert ő teremtet minket’,’, 6 százalék: „mert megváltott, minket”, ugyancsak 6 százalék azt­­mondta, hogy „titokzatos, komplex személyisége” miatt. 4 százalék emberinek, jónak és alázatosnak tartja, 3 száza­lék áldozata és szenvedése miatt dönt mellette, egy száza­ vallásossága lék pedig azért, mert „min­dig modern marad”. Négy szá­zalék egyéb válaszokat adott, további négy százalék pedig nem válaszolt. Jézus Istenfiúságát 77 száza­lék fogadta el, de a gyakorló katolikusok esetében 93 száza­lék volt ez az arány. Ugyan­így Mária szűzi anyaságát 58, US 81 százalék fogadta el. A pokol létében 47 százalék, ill. a gyakorló katolikusok 67 szá­zaléka hisz. Dél-Itáliában több ember vallja magát vallásosnak, mint Közép-Olaszországban, de meglepő módon a Milánó—To­­rino—Genua iparvidéken majdnem ugyanolyan arányú a vallásosság, mint délen. Dé­len 53 százalék vallásosnak mondja magát. Az iparosodott északon 57 százalél£_valja ma­gát hí­vőnek, Közép -I Iás­iába­n viszont csak 10 százalék., /­ . *■ Ár 1f XXXII. 1 Vízkeresztre ismerjük fel, kedveseim, a Krisztus imádására jött napkeleti bölcsekben a mi meghívásunk és hitünk kez­detét, és ünnepeljük ujjongó lélekkel boldog reménysé­günk hajnalát. Ettől kezdve lépünk be örökös öröksé­günkbe, ettől kezdve láttat­ják velünk Krisztust az Írás titkos szavai, s az igaz­ság felragyogott minden nemzet számára. Tiszteljük hát a napot, amelyen kinyil­vánította magát üdvössé­günk szerzője. Akit a böl­csek kisdedként imádtak a jászolyban, mi Mindenható­ként imádjuk az égben. Amint ők kincstárukból mélyértelmű ajándékokat ajánlottak fel az Úrnak, mi is adjunk Istenhez méltó ajándékokat lelkünk kin­csesházából. Bár ugyan minden jónak ő az tisztoga­tója, keresi mégis a mi igyekvésünk ajándékát. Hisz nem az alvók lesznek Isten országa részesei, hanem azok, akik virrasztanak és Isten megbízatásaiban dol­goznak, így azáltal, hogy nem tesszük ajándékait ha­tástalanokká, méltókká te­szünk ígéreteire. Ezért kér­lek benneteket, tartózkodja­tok minden rossz cseleke­dettől, kövessétek a tiszta és igaz utat. Nagy Szent Leó A hét liturgiája JÉZUS KRISZTUSBAN MEG­JELENT EMBERSZERETŐ ISTENÜNK FELÜLMÚLHA­TATLAN JÓSÁGA. MINDEN­KIT MEGHÍVOTT ORSZÁ­GÁBA, AMELY A SZERETET ÉS A BÉKE KÖZÖSSÉGE. Január 4. Karácsony utáni 2. vasárnap. VÍZKERESZT, EPIFÁNIA FŐÜNNEPE. (Fo­­lignói Angéla: Titusz.) Igeli­turgia: I. Isten népe fölött fel­ragyog az Úr dicsősége. (Iza­­jás 60. 1—6.) — II. Nemcsak az ószövetségi választott nép, hanem a pogányok is meghí­vást kaptak Isten országába. (Ef 3, 2—3a. 5—6.) — Evangé­ Lium^A napkeleti be*tliák az összes nemzetek képviselői, elő, jönnek Jézushoz, hogy imád­ják őt. (Mt 2. 1—12.) — Fehér, saját mise, Dicsőség, Hitvallás, vízkereszti prefáció. — Ének­rend: 43. — OK 20 vagy HD 408—410. — 44. — 23. 30. — 36. Január 5. Hétfő. (Simon, De­li, Emília.) Köznapi mise, víz­kereszti prefáció. Január 6. Kedd. (Gáspár, Menyhért, Boldizsár.) Január 7. Szerda. (Attila, Lucián, Nikétás.) Január 8. Csütörtök. (Szeve­­rin, Szörény, Tas, Erhard.) Január 9. Péntek. (Marcell, Juliánusz, Hont.) Január 10. Szombat. (Vil­mos, Agatan, Melánia.) Január 11. Vasárnap. URUNK MEGKERESZTELKEDÉSÉ­­NEK ÜNNEPE. Igeliturgia: I. Izajás 42. 1—4. 6—7. — II. Ap- Csel 10. 34—38. — Evangélium: Mk 1, 6­—11. Mit kérjek? Walter Nigg könyvében ol­vastuk: „Sok kereszténynek vannak gondjai az imával. Georges Bernanos, aki »mint egy anyóka«, naponta imád­kozta a rózsafüzért és nem tudott este lefeküdni anélkül, hogy a Comple­tóriumot ne mondta volna el, egyszer így nyilatkozott: »Nem tudom, mit kérjek. Nem merek kér­ni»’’. Reinhold Schneider írta: „Kell imádkozni, ha nem is tudunk. Jól tudok imádkozni másokért: papokért, kutató­kért, államférfiakért, népekért, a teremtményekért, a világért, főleg a betegekért és a halot­takért. Igényem van rá. Ma­gamért nem tudok imádkoz­ni". Szent Pál írta a rómaiak­nak: „Gyöngeségünkben segít­ségünkre siet a Lélek, mert még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkoznunk. A Lélek azonban maga jár köz­ben értünk, szavakba nem önt­hető sóhajtozásokkal” (8, 26). Ha ez így volt az apostolnál, akkor nagyon is érthető a mai ember problémája az imád­sággal. Tegyük hozzá, milyen jó, hogy ha valakinek az a problémája, hogy önmagáért nem tud jól imádkozni, mert a másokért való könyörgés foglalja le imádságos gondo­latait, így máris megélte a szeretetet imaéletében...

Next