Új Ember, 1978 (34. évfolyam, 1/1643-53/1695. szám)

1978-01-01 / 1. (1643.) szám

51&16W •X. 7 Lelki mérleg Kinek adjuk ezt az évet, amelyet elhagytunk? Odaad­hatjuk még valakinek? Vagy egyszerűen úgy érezzük, hogy elmúlt és nincs többé? Amiért már nincs birtokunkban el­határozásaink lehetősége, azért nem lett semmivé. Ellenkező­leg. Ha keresztény szemmel tekintünk vissza rá, — Isten akaratát szemlélve —, ha an­nak ismerjük meg magunkat, amik vagyunk, az örökkévaló­ság lelki teremtményeiként, be kell látnunk, hogy az elmúlt év megnyert, megtartott, el nem törölhető, maradandó év volt. Átélt éveink a mi éle­tünk ma is. Vajon az előttünk várakozó évek a mieink lesz­nek-e? Isten tudja csak, mi nem. A múlt a miénk csupán. Mi, keresztények nyugodtan remélhetjük és kívánhatjuk: Isten ajándékozzon nekünk hosszú életet, hogy általa az övé a miénk is lehessen, s bár mulandónak tűnik, mara­dandó legyen. Hálával búcsúzzunk el a ré­gi évtől, hogy olyanná váljék, amilyennek lennie kell: Isten kegyelmi ajándékának. S ha valóban úgy fogadjuk ezeket, ahogy az ő szeretete adta, (ezt még mindig megtehetjük), ak­kor napjaink áldottak, a ke­gyelemnek és az üdvösségnek napjai voltak. ,, , _ . 1 Karl Rahner (Pápay Klára fordítása) A hét liturgiás és Isten vigasztaló és túláradó Jó­ságából az ember — hite szerint — olyan kinccsel dicsekedhet, hogy Mária valóban anyja, Krisz­tus a testvére, Isten az Atyja. (Martin Luther) Január 1. Vasárnap. Karácsony nyolcada. SZŰZ MÁRIA, ISTEN ANYJA ÜNNEPE: Béke-világnap­ja. — Igeliturgia: I: Isten min­den jóval megáldja választott né­pét. (Szám 8.3.22—27.) — II: Isten elküldte Szent Fiát, aki édesanyá­tól született. (Gál 4, 4—7.) — Evangélium: Az , isteni Gyermek, születése után a nyolcadik napon, a Jézus nevet kapta. (Lk 2, 16— 21.) — Főünnep, fehér, saját mi­se, Dicsőség, Hitvallás, a prefáció Szűz Máriáról. — Énekrend: 34 Vagy 35. — OK 18 vagy HD 404— 407 vagy 433—437. — 34, 35/köv. — 18, 29. — 41. Január 2. Hétfő. (Ábel, Makár, Odiló, Vászoly.) —­­ Jn 2, 22— 28.; Jn 1, 19—28. Január 3. Kedd. (Genovéva, Gyöngyvér, Benjámin.) — 1 Jn 2, 29 — 3, 6.; Jn 1, 29—34. Január 4. Szerda. (Folignói Szent Angéla, Titusz.) — 1 Jn 3, 7—10.; Jn 1, 35—42. Január 5. Csütörtök. (Simon, Deli, Emília, Amáta.) — 1 Jn 3, 11—21.; Jn 1, 43—51. Január 6. Péntek. (Gáspár, Menyhért, Boldizsár.) Első pén­tek. — 1 Jn 5, 5—6. 8—13.; Mk 1, 6b—11. Január 7. Szombat. (Hiláriusz, Vidor, Bódog, Félix.) — 1 Jn 5, 14—21.; Jn 2, 1—12. — Első szom­bat. Január 8. Vasárnap. VÍZKE­­RESZT (EPIFÁNIA) ÜNNEPE. (Fehér.) Igeliturgia: I: Iz 60, 1— 6. — II. Ef 3, 2—3a. 5—6. — Evan­gélium: Mt 2, 1—12. — Énekrend: 43. — OK 20 vagy HO 408—410. — 44. — 30, 29. — 36. Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket Mitől remélem ennek az esz­tendőnek a boldogságát, örömét? A véletlen szerencsére bízom jö­­vőm alakulását, vagy magam szeretném formálni Isten segítsé­gével? Gondolok-e arra, hogy jö­­vöm szépsége, boldogsága jórészt a békén múlik? A lelkemben béke van? Békében élek Isten­nel, elfogadom őt örömmel, sze­retettel? Békében élek embertár­saimmal, családtagjaimmal, mun­katársaimmal? Szeretem a bé­két? A békességszerzők közé tar­tozom? Tudok a békéért áldoza­tot hozni? Felelősnek érzem ma­gam a békéért? Imádkozom a békéért? XXXIV. 1. Az emberiségnek felajánlott ajándék VI. Pál pápa üzenete a béke-világnapra Tizenegy éve már, hogy VI. Pál pápa kezdeményezésére az esztendő első napját a béke gon­dolatának szenteli a világegyház. Idén 1977. december 8-án írta alá a Szentatya az 1978. január 1-i békevilágnapra szóló üzene­tét, amit december 20-án délben ismertetett az újságírókkal P. Roberto Tucci, a Vatikáni Rádió igazgatója a Szentszék sajtópalo­tájában. A pápa békeüzenetének elején emlékeztet arra, hogy a béke nem csupán­­ eszményi valóság, nem terméketlen és elérhetetlen utó­pia, nem a közömbösség állapo­ta, hanem az embereknek fel­ajánlott ajándék, amely minden ember részéről tevékeny közre­működést követel. Dinamikus va­lóságnak kell lennie, mindennapi kenyérnek, amely a föld gyümöl­cse és az isteni gondviselés aján­déka. Mozgásban levő egyensú­lyához állandó lelki energiára és tevékenységre van szükség. A pápa arra szólítja fel tehát az 1978-as év küszöbén a társadalmi élet felelőseit, a politikusokat, gondolkodókat, újságírókat, taní­tókat, a művészet és az imádság mestereit, a fegyverkereskedelem felelőseit, hogy becsületesen gon­dolkozzanak el a világbékéről. Ezután a pápa a béke ügyének pozitív fejlődését jelző tényekre utal. Arra, hogy a béke eszméje egyre nagyobb megbecsülésnek örvend az emberiség tudatában. Mindenfelé a békéről gondolkoz­nak, azt tervezik, ünnepük és akarják megvédeni. Helsinki ezt tanítja. Ezt a reménységet erősí­ti meg az a tény, hogy az ENSZ közgyűlésének különleges ülése a közeljövőben a leszerelés problémájával foglalkozik. De a béke alázatos munkásainak szá­mos erőfeszítése is erről tanúsko­dik. Ma már senki sem meri azt az elvet védeni, hogy az emberek közötti gyilkos háború a jólétet szolgálja és dicsőségére válik va­lakinek. Még a jogos nemzeti ér­dekek védelmének esetében is a fegyverfogáshoz való kétségbe­esett folyamodás ma eszteleneb­ből gyilkos és romboló, mint va­laha. Egy esetleges, felmérhetet­len következményekkel járó vi­lágégéssel számolva a Szentatya erőteljesen hirdeti a modern há­ború abszurditását és a béke ab­szolút szükségességét. Ez a béke nem a fegyverek, ama pokoli hadászati lehető­ségekkel rendelkező fegyve­rek túlsúlyán, vagy bizonyos politikai rendszerek erőszak­­struktúráin alapul, hanem az igazságosság és a szabadság türelmes, ésszerű és szolidáris módszerén. A békeüzenet központi része az erőszak különböző megnyilat­kozásaival foglalkozik. A privát­nak nevezhető erőszakkal, akár a szenvedélyek, akár az értelmi meggondolások táplálják, továb­bá a leszámolást célzó, rendsze­resített erőszakkal és a teljes vagy a részleges háborúval. A privát erőszakot a pápa szerint bűnözésnek lehet mondani. Ez az erkölcsi tudat hanyatlásából szár­mazik. Gyakorlati megnyilvánu­lása a titkos bűnözés. A rendsze­resített erőszak a gyűlölet, a ha­rag és az ellenségeskedés gyalá­zatos formáihoz folyamodik. Ez az erőszak veszélyezteti a társa­dalmi együttélést és lezülleszti a közösséget. A csoportok cinkos­ságával megszervezett erőszak olyan bűnszövetkezet, amely az elítélendő megtorlás szellemétől vezetve embertelen terrorcselek­ményekhez folyamodik. Az erő­szak nem erő — hangsúlyozza a pápa. Társadalomellenes, forrada­lomhoz vezet, a forradalom pedig a szabadság elvesztéséhez. Az üzenet itt emlékeztet Krisztus szavaira: Aki kardot emel, kard által vész el. A központi részben a Szentatya úgy beszél a hábo­rúról, mint az erőszak egyik jel­legzetes megnyilvánulásáról. Kí­vánatos lenne, hogy az embere­ket ne csak a félelem tartsa visz­­sza a háborútól, hanem az éssze­rű megfontolás, így nem annyira az esetleges konfliktusok erő­egyensúlyát mérlegelik, hanem belátják a háború teljes esztelen­­ségét, következésképpen az egyre inkább egymástól függő, szolidá­ris népek közötti kapcsolatok egyre emberibbek és barátibbak lesznek. Ha realisták vagyunk, nem hunyhatunk szemet a ma is tapasztalható részleges háborúk szomorú valósága felett. Még nem győztünk a háború ellen folytatott háborúban. És amikor igent mondunk a békének, ez ma még inkább óhaj, semmint való­ság. Mert oly sok földrajzi vagy politikai helyzetben még nem si­került igazságos és békés megol­dást találni. Még nincs kizárva jövő konfliktusok lehetősége. Minthogy a béke és az élet vé­delme szorosan összefonódik, minden, az emberi élet ellen irá­nyuló merénylet a béke ellen van. A pápa külön kitér az abor­tusz problémájára. Az emberi élet szent a fo­gantatás első pillanatától fog­va, tehát védeni kell. A Szent­atya, mint a vallás szolgája, sürgető felhívással fordul az orvosokhoz, hogy védjék meg az emberi életet. Utal a „ne ölj!” isteni törvényre, amely természetfölötti tekintéllyel oltalmazza az emberi élet ki­mondhatatlan csodáját. Kö­nyörögve kéri az anyákat és minden illetékes hatóságot, hogy kerüljék el a szándékos abortuszt és orvosolják ezt a bajt. Végül a békeüzenet utolsó ré­szében a pápa a gyermekekhez fordul, akik a legsebezhetőbbek az erőszakkal szemben, de akik a jobb jövő reménységei. Krisz­tus, a béke hercege nevében szól hozzájuk, mert meg van győződ­ve arról, hogy Krisztus békéje képessé teszi őket arra, hogy küzdjenek az igazságosságért és a szeretetért. A pápa óvja a fia­talokat a veszekedéstől, gyűlöl­ködéstől, bosszúállástól. A test­véri együttérzésre és egyetértés­re buzdítja őket, mert ebből fa­kad a béke. A fiataloknak hoz­zá kell szokniuk ahhoz, hogy mindenkit szeressenek. Igyekez­zenek jobb, becsületesebb, szoli­­dárisabb közösséget teremteni. Ha emberek és nem farkasok akarnak lenni, szívleljék meg Jé­zus szavait: Új parancsot adok nektek: szeressétek egymást! Ar­ról ismerik meg az emberek, hogy tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást. Ez emberi és keresztény igazságunk jele: sze­retni egymást. A pápa békeüze­nete ezekkel a szavakkal zárul: „Fiatalok, üdvözlünk valameny­­nyiőtöket és megáldunk bennete­ket! A kor parancsa ez: Ellene mondani az erőszaknak — igent mondani a békére!” Az ünnep öröme Az ünnep (egyik) jellemző vo­nása — J. Pieper szavaival — „összhang a világgal". Az ün­nep feltűnő sajátságát tükrözi az öröm, ahhoz pedig, „hogy vala­minek is örülhessünk, mindent kell helyeselnünk” — mondja Lietzschére hivatkozva. A világ egyetemes helyesléséből fakad az ünnep, annak kifejezéseként, hogy minden, ami van, jó, és hogy lenni jó. Az ünnep olyan kivételes idő, amikor az egész életnek örülünk azért, mert örü­lünk egy szakaszának. Ha alkalom adódik az örömre, ha nagyszerű­nek, elragadónak, szépnek ér­zünk valamit, örülünk egy korty víznek, a műszer pontos műkö­désének, gyönyörködünk az őszi táj színeiben, meglepi szívünket egy szerető gesztus varázsa; ha csakugyan örömmel tölt el vala­mi, akkor mindig túlemelkedünk a kézzelfogható és megnevezhe­tő valóságon. Az öröm beleegye­zés az egész valóságba ... Valamilyen alkalomból szok­tunk ünnepelni, mert ember szü­letett a földre, házasságot kötött egy nő meg egy férfi. Vagy azért, mert megemlékezünk valamiről; vagy azért, mert remélünk vala­mit. Kezdet és vég, elmúlás és születés, élet és halál ad okot az ünnepre. Az ünnep nem felüle­tes optimizmusból fakad, nem a meglevők kényelmes és gyáva helyesléséből. Nem tekint el a világ borzalmaitól, de szemébe néz az értelmetlen szörnyűsé­geknek. A világ helyeslése, azaz az ünnep lényege olyan, hogy erre a vértanúk is hajlandók. A kereszténység vértanúinak az a megkülönböztető jegyük, hogy egyetlen zokszó sem hagyja el ajkukat, egyetlen hanggal sem vádolják a teremtő Istent A vértanú a tagadhatatlan rossz ellenére mindent „nagyon jónak” mond, megpróbáltatásai ellenére is örül, s amennyire rajta múlik, ünnepel... A vértanúról nem ír le okvetle­nül, hogy a szenvedések ellenére hozzájárul a világhoz, s a tánc, a dal, a nevetés sem tükrözi egyér­telműen az örömet és az ünnepet. Az „édes élet” vigasztalanul pro­fán, kétségbeejtően közönséges le­­alacsonyodás. Az elkeseredés mö­gött meghúzódhat a többé-kevésbé erőltetett életigenlés. Szisziphosz harsány nevetése mögött, „aki ta­gadja az isteneket és hengeríti a követ” (A. Camus). (Részlet Szenv­ay András: Radó Polikárp Emlékkönyv c. műből) H. n­­ yvtára .ro: 2 Ft Katolikus hetilap 1978. január 1. (1643.) Isten boldogsága Amilyen a reggeled, olyan lesz egész napod! — tartja egy régi mondás. Az emberi élet­nek azt az ősi tapasztalatát fe­jezi ki ez a szólásmondás, hogy a jó kezdés első lépései indítják el az embert a jó vég­zés útján. Néhány emberöltő­vel ezelőtt még­ tele volt az év­kezdő nap a különböző babonás, szerencsét és sikereket, jó ter­mést és bőséget varázsló szo­kásokkal. A mai ember azon­ban már egyre kevésbé ha­gyatkozik a varázslatokkal aligha befolyásolható, rejtel­mes és kiszámíthatatlan jöven­dő eshetőségeire. Kevesebbet bízik a „sors kegyeiben” — többet önmagában. Igyekszik megragadni jövendőjének ala­kítását, bár azt is tudja, hogy még így sem lehet sorsának teljhatalmú ura. Az Istenben hivő ember — aki keresztvetéssel kezdi a na­pot és Jézus nevével az új esz­tendőt — szintén jól tudja, hogy saját közreműködése nél­kül aligha jut előbbre sorsá­nak alakításában. Az élet min­dennapi gyakorlatában igyek­szik megteremteni a „segíts magadon — Isten is úgy segít” elvének összhangját. Áldást kér Istentől, jól tudva, hogy a megáldott kéz csak akkor hoz áldást másokra és a világra, ha az a kéz nem tétlen, hanem te­vékenykedik, osztja is az ál­dást. Ilyen megáldott kezű és a munkában, az emberi össze­fogásban, a magunk és mások sorsának alakításában áldást osztó hivő embereknek a mun­kálkodása benne van azokban az eredményekben, amelyek egy letűnt esztendő számveté­sében egy ország előrehaladá­sát jelzik. Mi kellene ahhoz, hogy a hi­vő embereknek ez a részesedé­se még jobban benne legyen és még jobban észrevehető le­gyen a közös eredményekben? Mitől lehet még több áldást osztó a vallásos emberek keze az országban? A kérdésre feleletet keresve jutott eszembe annak az egy­szerű falusi embernek a szava, aki néhány éve, újév napján, velem együtt lépett be a temp­lomba. Megállt a szenteltvíz­­tartónál, keresztet vetett és így szólt: Boldog újévet, Jézusom! Ugyan kiben lelhetné Isten a maga boldogságát, ha nem az emberben, kezének alkotásá­ban? Nincs előbbrevaló dol­gunk ebben az új esztendőben sem, mint Isten boldogságát keresni magunkban és közös alkotásainkban. Önmagunk és hazánk boldogulásában. Magyar Ferenc

Next