Új Ember, 1989 (45. évfolyam, 1/2217-53/2268. szám)

1989-04-23 / 17. (2233.) szám

Egyházközségek? Kellenek! Elmúlt számunkban a füzéri plébánia új lelkipásztori kezde­ményezéséről szóltunk (házas hétvégék), s az ezzel kapcsolatos építési munkáról, amely most a hely püspök-plébánosát különösen is érinti. Ács István beszélt a pálos lelkiségről, de látogatásunkkor előkerült az egyházközségek jelenlegi helyzetének kérdése, i gondok,­­töprengések azok­ról az alapközösségekről, amelyekben mindezidáig — és még bizo­nyára jó sokáig — helyi egyházunk élete folyt l és­­folyik, s amelyekről a jelenlegi „közéleti” sürgölődésben — valljuk be — alaposan megfe­ledkeztünk. Kár. A fáktól nem látjuk az erdőt. Pedig... Püspök úr, hogyan látja ma egy­házközségeinket ? — Úgy, hogy a papság és a hívő közösség elszakadt egymástól. Mes­terségesen elszakították, a tekin­télyüket lerombolták. Fal épült pap és hívő közé. Nem vagyunk élet­­közösségben. Ha pedig így van — márpedig így —, nem beszélhetünk közösségről. Egy világi,­­ ha nem látja: köze van a parihoz s for­dítva —, baj van. így fordulhat elő, hogy a papság ezerféle „mes­terséget” űz: méhészkedik, tyú­kfar­­mot tart stb., stb., hogy ne érezze magát fölöslegesnek. Pedig a hi­vatása nem ez. Beszélhetünk az egyházközségi élet hanyatlásáról? — Sajnos, igen. S ez még lejjebb csúszhat. Eredmények ott vannak, ahol az egyházközségen belül kis­közösségek (bibliakör, énekkar stb.) alakulnak. Ezeken a helyeken leg­alább megmozdul valami, s van remény a fejlődésre. Városokban ez jo­bban érezhető, a több lehető­ség miatt. Nem gondol arra, hogy az egy­házközségeknek végül is át kellene alakulniuk? — Nincs szükség átalakulásra. Mármint szervezetire. Példák iga­zolják: ahol jól működik az egy­házközség — azaz: tartalmas „prog­ram” szerint tevékenykedik, iga­zolja fennmaradását. És a laikusok? — Nélkülözhetetlenek. Nem azért, mert paphiányban szenvedünk, ha­nem mert az egyháznak a laiku­sok egyenrangú tagjai. Kezdettől fogva. Más kérdés, hogyan bánunk velük (?). Magyar egyházunkban hogyan? — A papok részéről nagyfokú a bizalmatlanság. Pedig — valljuk be — vannak területek, ahol a „laikus bölcsesség” előbbre való. És itt. Füzérben? — Nem hálás kérdés. Magunkról beszélni. De ha már... Nézzük az építkezést. Nem tudnám befejezni — el sem­­kezdeni! —, ha nem len­nének közvetlen — civil — munka­társaim, akik ugyanakkor képvi­selőtestületi tagok. Szélesebb spekt­rumban, szívesen jönnek segíteni sokan, s csak rajtam múlik, hogy nem adok több munkát nekik. És itt van a kisközösség, az énekkar. Korábban én foglalkoztam velük, most van egy világi karnagyom. A templom énekkara 15 éve áll fenn. Óriási erőforrása az egyházközség­nek. Valóságos szervező erő. Van egy bibliaköröm is. (Egy óra múl­va oda megyek.) A fiatalok? — Velük van a legtöbb gond. Sokszor az ismert okok miatt. De akik jönnek, nagyon aktívak. Nél­külözhetetlen éreztetni velük: mun­kájukra nagy szükség van. Ugyan­akkor tenni kell értük. Bizonyos belső dolgok megtapasztalására ve­­zetni például az elmélyülésben, ön­maguk megismerésében. A csönd­re kell tanítani őket, amikor ma­gukra figyelnek. Jómagam is pró­­báltam-próbálom — srácokkal. — Sajnos, a fiatalok jó része azt érzi: egyházunkban rájuk nem szá­mítanak ... Ács püspök (plébános) a gyakorló lelkipásztor néhány észrevételét mondta el. Folytatható a sor. Tóth Sándor Bálint Sándor Általános Iskola Tápén „Tápé a szegedi nagytájnak hagyományokban leg­gazdagabb néprajzi szigete.” A hagyomány szolgála­tában című művének kezdő sorai immár klasszi­kussá váltak, melyben Bálint Sándor a legmagasz­­tosabb szavakkal fejezi ki a Szeged melletti kis gyé­­kényes­ agrárfaluról alkotott, örökérvényű gondola­tát. A faluba 1933-ban jutott ki legelőször tápai ta­nítóképzős növendékeivel: Lele Józseffel, Ördög An­tallal és Török Antallal. Azon az őszeleji napon — Tömörkény István, Móra Ferenc, Juhász Gyula, és számos remek festő után — egyszeriben fölfedezi a néprajztudomány számára (is) Tápét. Nem csoda, hogy attól fogva — egészen tragikus haláláig — szinte hetente járt ki a gyékényfeldolgozásról, a szí­nes viseletéről, a szegedivel majdnem azonos beszé­dű, hagyományaiban — kiváltképp vallási hagyo­mányaiban — élő évszázadok óta endogám faluba. Elsősorban tápai diákjai révén ismerkedik Tápéval, s azok családja körében gyűjt. Szinte pár éven be­lül hatalmas anyagot jegyzetel, közben újabb helyi diákjai is lesznek Molnár Imre, Török József és ké­sőbb Ilia Mihály gazdafiak személyében. Bálint Sán­dor tápai kapcsolatai meghitté, családiassá váltak. Valamennyi művében kézzel fogható ez a hűséges, kitartó kapcsolat, amelyben külön jelzi az itt gyűj­tött, ma már a felszínen nem lelhető szokásokat, amelyeket eleink még akkor is éltek, amikor ugyan­azokat Bálint Sándor a bölcsőhelyén, Szeged-Alsó­városon már nem talál. 1965-ben írja meg Tápé cím­mel az első tudományos igényű összefoglalót, fa­lunkról. Szorgalmazására egy 28 tagú munkaközös­ség kezdi meg a falumonográfia anyagának gyűjté­sét, amely anyagegyüttes 1971-ben jelenik meg (szerk.: Juhász Antal). A kötet szerzői szinte kivé­tel nélkül mind felhasználják Mesterük korábbi, for­rásértékű anyagát, ő maga — érthető okokból — a Hitélet fejezetet írta meg. Buzdításának eredménye az egyik tanítványának vezetésével életre hívott tá­pai honismereti gyűjtemény, ugyancsak az ő szor­galmazására hoztam létre magam is néprajzi ma­gángyűjteményemet, amely néhány év óta hivatalos múzeumként tekinthető meg Tápén, a Vártó utcában. Bálint Sándor tápai munkássága nélkül aligha tar­tana ott, ahol tarthat ma a helyi hagyományőrzés. Az említetteken kívül a hajdani tápai Bokréta moz­galomnak is tudott igazán örülni, csakúgy, mint aho­gyan figyelemmel kísérte egy másik tanítványának, Török Józsefnek a keze alatt kiválóan működő tá­pai hagyományőrző népi együttes országos hírű mun­káját. Hittel állíthatjuk, hogy Szeged után éppen Tápét tekintette második, fogadott és nagyon sze­retett hazájának, hiszen fajtájának hagyományával éppen a tápai nép tisztes hagyománya hasonult a legjobban, ráadásul Tápé hagyományokat tisztelő népe századunk derekáig töretlenül őrizte a múlt­ból hozott jusst, hagyatékot. Ennek a mélyről faka­dó ragaszkodásnak állít emléket Tápé,­ amikor ez év május 8-án a központi általános iskola Bálint Sán­dor nevét veszi föl. Az avatás alkalmából dr. Trog­­mayer Ottó régész-kandidátus mond avató beszédet, majd rövid műsort ad a tápéi népi együttes és a szegedi egyetem Bálint Sándor néptánc-csoportja. Ugyanakkor leplezik le Szatmári Gyöngyi szobrász Bálint Sándorról készített mellszobrát, a mellé he­lyezett márványtáblával, melyen ez áll majd: Bálint Sándor néprajztudós 1894—1980. Tápé Örökös Foga­dott Fia Emlékére. ifj. Lele József Bálint Sándor Tápén fotó: mondován Domokos Sík Sándor: Szegedi klasszikusok Sík Sándor halhatatlan nyomokat hagyott a szege­di lélekben. Sugárzó egyénisége, egyetemi tanári és írói-költői működése, alkotó munkásságának java és nagyra hivatott, megrendítő emberi sorsokat átölelő, fölemelő szeretete ma is meleg fénnyel dereng a Nap­fény Városában, a Tisza partján elmélkedő zarándok lelkében. „Szegedi klasszikussá” vált maga is, ott, ahol rendjének, a piaristáknak 228 éves áldott működését szakasztotta meg egy vakon húzott tollvonás. Sík Sán­dor alakját, nemesen fénylő, okos mosolyát idézi föl most egy kiadvány-gyöngyszem, amelyet a szegedi So­mogyi-könyvtár adott ki Péter László szerkesztésében és bevezetésével. Három esszé, három sajátos olvasói élmény három szegedi klasszikus alkotói szívverését közvetíti hoz­zánk — egyben életmeleg közelségbe hozza magát a „nagy professzort” is, aki kisdiáktól a nagy költőkig és tudósokig mestere és példaképe tudott lenni nem­csak környezetének, de az utókornak is. Tömörkény István, Móra Ferenc és Juhász Gyula irodalmi-alkotói és emberi lényegét sugározzák felénk ezek az írások, egy bölcsen mosolygó lélek tükrében. A Móra sírjánál elmondott nekrológ az egyetemi elő­adásokon formálva elhangzott a Dugonics Társaság Móra-emlékülésén, s megjelent a Katolikus Szemlé­ben is. Tömörkény halálának negyedszázados évfor­dulóján rendezett ünnepséget is Sík Sándor nyitotta meg és ő alakította ezt bevezetéssé az író Három szín­játék c. kötetéhez. Juhász Gyula 1940-ben kiadott ver­sei elé is ő írt igazságot tevő előszót. Mindhárom írás tudós hűséggel és elbűvölő esszéstílusban idézi elénk a három „kicsiben nagy” szegedi klasszikust, Szeged­nek és a magyar irodalomnak ezeket a máig sem elég­gé méltatott, ismert büszkeségeit. (e­ny­v­e) __________________,_______________ Kiss Ernő (f 1971): Petőfi fája Szatmárban Hiszek Hiszek... Hinni akarom, hogy Jézus ismeretlenül jelen van szerel­meimben, álmaimban, vágyaimban, dühöngéseimben, lázadásaimban ... De elveszítettem hangja csengését, tekintete melegségét és azt a boldogságot, hogy ezt, mondjam neki: Te... Nem hallom többé azt a másik szívet, amely tegnap még lüktetett bennem, nem érzem azt a leheletet tüdőm­ben ... Ezt a Távollevőt szeretném elfelejteni, és mégis — mivel az arcok meg­nyitják újra a paradicsomot és néha valami váratlan fénytől megvilágo­sodnak — nem hagyhatom figyelmen kívül a szerelmeseket, a művésze­ket, a lázadókat, a virrasztókat, akik nem félnek az élettől és nem félnek a haláltól... azokat, akik megjárják a poklot. Szeretem azok társaságát, akik megvédik e Távollevő becsületét, Iste­nét, aki azért lett emberré, hogy az ember Isten lehessen ... -Szeretem meghívatni magamat, hogy kicsiként azok asztalához ültek, akik a föld és az ég nászát ünnepük, azok asztalához, akik számára min­den szárnyrebbenés és kik — mint az angyal a sírnál — azt hirdetik, hogy minden, a halál és a pokol is tele van élettel és napfénnyel..., akik ezt vallják hangos szóval: az egész emberiség, a világmindenség átalakul titokzatosan a Feltámadottban, minden újjá lesz ... Hiszek, mert ő hozzájuk hasonló, hiszek, mert ők Hozzá hasonlítanak ... hiszek, mert őt hisznek... Hiszek, mivel ő nem hagyott magamra telje­sen hír nélkül. r­é­ ­v Patrice Canette (Szabó Ferenc fordítása)­ ­ Könyörögjünk (Évekkel ezelőtt elkezdtük a szentmise részeinek meditatív ma­gyarázatát. Hogy sokféle kérésnek eleget tudjunk tenni, egy időre megszakítottuk ezt a sorozatot. A következő számokban folytatni szeretnénk liturgikus elmélkedéseinket.É­ len, esetleg csak önző földiessé­günk megnyilatkozása? Az Egy­­ keresztény imádságnak két fő fajtája van: a dicsőítés és a kérés. A többi imádságfajta mind ennek a kettőnek a válto­zata, így például az engesztelő imádság mindkettőhöz tartozhat, a hálaadás pedig a dicsőítés egyik formája lehet. Keresztény ember nem vitat­kozhat azon, jogos-e, helyes-e a kérő imádság. Két okból sem érdemes ilyen vitába belemenni: 1. Maga Jézus biztat m­inket a kérő imádságra, 2. az­­Egyház imádságos élete kezdet óta gya­korolja az imádságnak ezt a faj­táját. Magában a szentmisében háromszor fordul a liturgikus közösség kérésével az Atyához, Jézus Krisztus nevében, a be­vezető rész végén, felajánláskor és áldozás után (collecta, super oblata, postcommunio). A litur­gikus terminológia mindhármat „oratio” névvel illeti. Nem mindegy azonban, hogyan végezzük kérő imádságunkat és miit kérünk az Istentől. Krisztus életének és tevékenységének au­tentikus őrzője és reprezentánsa ismeri a legtárgy­ilagosabban a kérő imádság krisztusi szabá­lyait. Az Egyház kéréseit mintá­nak tekintve kell személyes ké­réseinket is az Atyához juttat­nunk. Nem azért, mert enélkül az Isten nem tudja, „mire van szükségünk”, hanem hogy tuda­tossá és gyümölcsözővé váljék életünkben az Istenre hagyatko­zás „követelménye”, az igazi val­lásosság, a „szívbeli imádás” alapföltétele. S ez csak Jézus­­ Krisztus által valósulhat meg: „Senki sem juthat az Atyához, csak énáltalam.” A másik mo­tívum, amiért szükségünk van a kérő imádságra, hogy tudatosod­jék bennünk az üdvösség érték­rendje: mi az, ami igazán fon­tos és szükséges üdvösségünk végett, és mi az, ami lényegre­ Csanád Béla ház kérő imádságainak folyamá­ban állva ez­t is megtanulhatjuk: mit kell kérnünk, sőt mit kell tennünk az üdvösségért. Ilyen formában a kérő imádság is életalakító erővé és „tevékeny­séggé” válik, s nem marad az ábrándozás vagy álmodozás lírai homályában. Nem mindenre értette Jézus ezeket a szavakat: „Bármit kér­tek az Atyától az én nevemben, megadja nektek az Atya.” (Jn 16,23.) Ezzel az ígérettel egybe­­hangzik Jézus másik mondása: „Aki kér, az kap” (Mt 7,8), s a példabeszédbeli atya története, aki a sok kérésre megenyhül szívében, s még éjszaka is föl­kel, hogy teljesítse a kérést, mert „zörgessetek és ajtót nyitnak nektek” és „kérjetek és adatik nektek” (Lk 11,10). Igen ám, de ennek ellentmondani látszik ta­pasztalatunk: Isten nem hall­gatja meg minden kérésünket. Sokszor hosszú ideig imádkozunk valamiért, amit mi szeretnénk elérni, megvalósítani, és nem történik semmi, vagy nem úgy történik a megvalósulás, ahogyan kértük. A dilemma megoldása ebben a kifejezésben rejlik:­­kér­jetek „az én nevemben”. Aki Krisztust befogadta életébe, el­fogadta őt, mint egyetlen Urát ás Mesterét, Megváltóját és Üd­vözítőjét, az tulajdonképpen rá­bízta egész életét Krisztusra. Az ilyen keresztény minden kérés­ben valójában azt akarja kérni, ami ennek a szeretetből fakadó bizalomnak a körébe belefér. Számára a nem teljesült kérés nem zúgolódásba csap át, ha­nem az értékrend iskolájává lesz, esetleg a bizalom iskolá­jává — ha még nem teljes a bizalma Krisztus iránt.

Next