Új Ember, 1994 (50. évfolyam, 1/2371-52/2422. szám)
1994-01-02 / 1. (2371.) szám
A szeretet nyelvét mindenki érti A Bárka közösség ünnepe 4. oldal Örök tanítás — a ma emberének Gyulay Endre püspök az új enciklikáról 7. oldal Fohász a békéért Tudósítás a néhai Jugoszláviából 9. oldal A magyar hívek nem igénylik... Beszélgetés a nagyszombati érsekkel 9. oldal Mártír papok Erdélyben Beke György írása 10. oldal a » Boldog új évet! Napok óta egy dallam motoszkál a fülemben, a szöveg töredéke is felsejlik tudatomban: „Újesztendő, vígságszerző...”, de elhessegetem, hiszen szomorkásan, a közös gyász terhétől nyomasztva lépünk be ebbe az újesztendőbe. Kétség és aggodalom motoszkál bennünk, s ezek a tétova érzések nemcsak személyes sorsunk bizonytalanságai miatt kelnek szívünkben. Kollektív érzés ez, a nép érzülete. Suttogva kérjük magunktól, s hangosabban egymástól: hogyan tovább? Mi is olyanok vagyunk, mint akikről Lukács tudósít evangéliumában: várjuk Jeruzsálemünk megváltását, s nyugtalankodva, kétségek között hányódva reménykedünk abban, hogy beteljesedik az írás, és a borongós égbolton meglátjuk végre a jelét. Elgondolkodom, mit is akart mondani nekünk az evangélista Anna prófétaasszony példájával. Amikor Jézust a templomba vitték, „ő is odajött abban az órában, magasztalta Istent és beszélt róla..." Jézus eljött közénk is. Karácsonykor belépett történelmünkbe és jelenlétével megszentelte e világot. Nem úgy kellene tennünk nekünk is, mint e kis jelenet hősének? Nem kellene-e gyászunk friss megrendülésében még határozottabban magasztalnunk Istent? Nem úgy kellene-e megszerveznünk ezt az új évet, hogy róla beszéljünk? Nem úgy kellene-e élnünk, hogy akkor is róla beszéljünk, akkor is őt magasztaljuk, amikor nem szólunk, hanem csendesen és eltökélten dolgozunk? Nem hajtana-e hasznot a nemzetnek, ha dolgos hétköznapjainkat áthatná az Istenközpontúság, az a tudat, hogy itt van, jelen van, figyel és segít? Minden új év egyik ismétlődő szertartása, amint kicseréljük naptárainkat. Szemétre vetjük a régit, zsebre vágjuk, az asztalra tesszük , vagy a falra akasztjuk a vadonatújat, amelyben nincsenek még bejegyzések, s majdani napjai készségesen várakoznak, az idő futását sejtetve. Farkasszemet nézünk az 1994- es évvel. Némelyik asztali naptárról klasszikus szépségű képek tekintenek ránk. A másikon művészi fotókat látunk, a harmadikon sajnos mind ismerősebb gyógyszerek neveit silabizálhatjuk. Popsztárok. Sportolók. Városok... Nagyanyám döbbenetesen takarékos asszony volt. Sohasem telt neki díszes naptárra. A legegyszerűbbet használta. Nem tette tartóba, csak le, az asztalára, ahol tarka összevisszaságban sorakoztak nélkülözhetetlen holmijai. S mert mindent nélkülözhetetlennek érzett, egyre rémisztőbb halmok árulkodtak spórolási szenvedélyéről. A naptárát azért lapozgatta. Hétről hétre új oldalra hajtott, követte az idő múlását. S legfelülre, öreges, táncoló betűivel odaírt egyegy mondatot valamelyik imádságból: „Add, Uram, hogy jó legyek!” .....Segíts meg, hogy szeretni tudjam az embereket!”.....Boldogságos Szűz, járj közbe érettünk, szeretett Fiadnál!". Nagymamának nem voltak programjai, régesrég nyugdíjas volt már. Legfeljebb annyit jegyzett még be szerdára vagy csütörtökre: „Szárszó”. Kedden összepakolta üres kosarait. Az utazás napján hajnalban kelt. Egyedül kiballagott Kelenföldre, felszállt a vonatra. A kosarak voltak nála, egy barna bőrtáska — gondolom a dédanyjától örökölte — és a naptár, 52 lap és ugyanennyi imádság. Tavasz végén leköltözött. Őrizte az almafákat. Amikor piroslani kezdtek a gyümölcsök, maga szedte le őket. Berakta a kosaraiba, el-Ci,'Litt a postája, C-keinek'és az unokáinak, mert az alma mindennél egészségesebb. Hajnalban kelt, az öregek nehezen alusznak. Fájdalmasan sóhajtozott. Fájt a lába, szaggatott a dereka. Ült az ágya szélén, azon merengett, hogyan ossza be a kis nyugdíját. Közben kézbe vette a naptárát és elmormolta a heti idézetet: „Add, Uram, hogy jó legyek!”... Harcias természet volt. Ha megmérgelődött, zengett az utca. De minden reggel azért fohászkodott, hogy jó legyen. S amikor emlékezetem vásznán megjelennek ezek a réges-régi kosarak, és érezni vélem a szárszói almák csodálatos illatát, a nagymama szellemalakja szelíden, békességesen jelenik meg előttem, mert jó akart lenni és jót cselekedett. Néhanapján szomorúan nézegetem a naptáramat. Szép, díszes asztali naptár. Telistele bejegyzésekkel, elvégzendő feladatokkal. Én már nem írom a hét kezdetére: „Segíts meg, hogy szeretni tudjam az embereket!" Pedig mi más volna annak a hétnek, s a következőnek a lényege? Fontos, hogy megírjam a napi penzumot? Hogy elroholjak erre vagy arra az értekezletre? Hogy méltósággal, szokásomtól eltérő módon zakóban és nyakkendővel feszítsek? Bizony-bizony, mindez nem ér annyit, mint a nagymama egyetlen idézetének megélése. Kosztolányi élete végén döbbent rá, hogy egy nagy, ismeretlen úr vendége volt itt a földön. Mi ismerjük az Urat, mennyei Atyánkat. Mégis gyakran úgy viselkedünk, mintha mi is vendégek volnánk, s nem vendéglátók, akiknek az a küldetése, hogy hirdessék érkezését, s mindent előkészítsenek fogadására. Az új naptár kezdetén piros betűkkel áll az évszám: 1994. Alatta figyelemfelhívó betűkkel: Boldog új esztendőt! Aztán következnek a hetek, szépen egymás után. Nyilván akkor telnek boldogságban, ha mindegyik élén ott áll a megvalósítandó program: legyek jó, éljek szeretetben, szeressem Istent és embertársaimat. Ennek jegyében kívánok minden kedves olvasómnak boldog új esztendőt. Rónay László : A családban születik a béke A Szentatya újévi üzenete Mégsem szabad kétségbe esnünk. Tudjuk, hogy a béke mindazonáltal megvalósulhat, hiszen bele van írva Isten eredeti tervébe. Isten az embert harmóniára és békére alkotta, s ennek alapját Ő maga rakta le a „képére" teremtett ember természetébe. Istennek ez a képmása nemcsak az egyénben valósul meg, hanem abban az egyedülálló személyes közösségben is, amelyet egy férfi és egy nő alkot: annyira eggyé lesznek a szeretetben, hogy „egy testté" válnak (Gén 2,24). „Isten megteremtette az embert, saját képmására, azten képmására, férfinak és irfnek terentette őket." (Gén 1,27). Ezt a személyekből egybeforrt közösséget az Úr azzal a feladattal bízta meg, hogy az életet továbbadja és annak gondját viselje a család megteremtése által. A családnak tehát különös módon kell hozzájárulnia a teremtés folytatásához, s így gondoskodnia az emberiség jövőjéről. A kezdeti harmóniát széttörte a bűn, Isten eredeti terve azonban továbbra is érvényes. A család ezért mindig a társadalom valódi alapja marad, mint „annak természetes és alapvető magja", ahogyan az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata megállapítja. A család oly nagy mértékben hozzájárulhat a béke megőrzéséhez és megteremtéséhez, hogy a Család Nemzetközi Éve alkalmából a Béke Világnapjának üzenetében arról a szoros kapcsolatról kívánok elmélkedni, amely a család és a béke között áll fenn. Bízom abban, hogy a Család Éve hasznos alkalmat kínál mindazoknak, akik az igazi béke megteremtésére törekszenek — egyházak, vallási szervezetek, társulatok, kormányok, nemzetközi intézmények —, hogy közösen keressék, miképp lehet segíteni a családot abban, hogy elláthassa pótolhatatlan feladatát a béke építésében. A család, az élet és a szeretet közössége A család alapvető és pótolhatatlan nevelő közösség, ezért a legalkalmasabb arra, hogy továbbadja azokat a kulturális és vallási értékeket, amelyek az emberi személyt önmaga megvalósításában segítik. A család a társadalom jövőjét hordozza magában, ha a szereteten alapul, és nyitott az élet ajándékára. Egészen különleges feladata az, hogy hatékonyan elősegítse a békés jövőt. Ezt elsősorban a házastársak kölcsönös szeretetével érheti el. A házasság természetes értelme az, hogy a házastársak teljes és feltétlen életközösséget alkossanak — a keresztény házasoknak pedig a szentségi kegyelem által kiváltképp ez a hivatásuk. Ez úgy válik teljessé, ha a szülők nevelői hivatásukat is teljesítik, hiszen kötelességük, hogy gyermekeiket az emberi személy méltóságának és a béke értékének tiszteletére neveljék. Ezeket az értékeket nem annyira „oktatni" kell, hanem „tanúságot” téve róluk a családi körben kell megvalósítani őket: itt tudják megélni azt az odaadó szeretetet, amely képes a másikat másságában elfogadni, miközben elfogadja annak szükségleteit és igényeit, s részesíti saját javaiból. A családi erények, amelyek az élet mélységes tiszteletén és az ember méltóságán alapulnak, s a megértésben, a türelemben, egymás bátorításában s a kölcsönös megbocsátásban válnak gyakorlattá, lehetővé teszik a családi közösség számára, hogy átélje a béke elsődleges és alapvető tapasztalatát. A szereteten alapuló kapcsolatok és a tevékeny, kölcsönös szolidaritás nélkül az ember „önmagának is felfoghatatlan lény marad: élete értelmetlen, ha a szeretet nem nyilatkozik meg számára, ... ha azt nem tapasztalja meg és nem teszi magáévá" — amint a Redemptor hominis enciklika írja. Ez a szeretet semmiképpen sem múló érzelem, hanem intenzív, állandó erkölcsi erő, amely önmaga feláldozása árán is a másik javát keresi. Az igazi szeretet emellett az igazságossággal párosul, amely a béke nélkülözhetetlen feltétele. Mindenkihez odafordul, aki szükséget szenved: a családtalan emberekhez, a gondoskodást és szeretetet nélkülöző gyermekekhez, a magányosokhoz és a társadalom peremére szorultakhoz. A család — még akkor is, ha tökéletlenül éli meg ezt a szeretetet —, nagylelkűen megnyílik a társadalom felé, s a békés jövőnek legfontosabb közvetítőjévé válik. A béke civilizációja nem jöhet létre a szeretet nélkül. A család: a hiányzó béke áldozata A család eredetileg békére hivatott. Sajnos azonban nem ritkán feszültség és erőszakosság hatja át, vagy pedig védtelen áldozatává lesz a mai társadalmat jellemző számtalan erőszakos cselekmény valamelyikének. Akadnak feszültségek a családon belüli kapcsolatokban is. Ennek oka gyakran az, hogy igen nehéz harmonikus családi életet élni olyan körülmények között, ahol a munka távol tartja egymástól a házastársakat, vagy pedig a munkanélküliség, illetve az attól való félelem miatt rájuk nehezedik a megélhetés nyomasztó gondja vagy a bizonytalan jövő miatti szorongás. Nem hiányoznak azok a kísértések sem, amelyek a hedonizmus és a fogyasztói szemlélet magatartásformáiból származnak, s a családtagokat arra ösztönzik, hogy inkább egyéni vágyaik kielégítését keressék, mint a figyelmes és harmonikus közösségi életet. A szülők közötti veszekedések, a gyermekáldás elutasítása, a kiskorúak elhanyagolása vagy jogaik eltiprása jelzik azt a szomorú tényt, hogy a családi béke komoly veszélybe került, s bizonyára nem állítható (Folytatás a 2. oldalon.) A világ békére vágyik, rettenetesen igényli a békét. Mégis tovább szedi ártatlan áldozatait a háború, a viszálykodás, az elhatalmasodó erőszak, a társadalmi bizonytalanság, a terjedő szegénység. Mindez megosztja az egyéneket és a népeket. A béke olykor valóban elérhetetlen célkitűzésnek látszik! E közönybe dermedt, gyűlölettől mérgezett légkörben hogyan remélhetjük a béke korszakának eljöttét, amelyet csak a szolidaritás és a szeretet hozhat létre.