Új Európa, 1967 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1967-08-01 / 8-9. szám
a tekintélynélküli világba, ahol a rakoncátlanok számára van pálca és fenyítés, — de tekintély nincs. ” Moroni „Szabó“ma „szociális művészeknek klasszifikálnák. De nem az... A művész a renaissance perspektívájában a „szociálisat“ nem társadalmi vonatkozásban fogta fel, hanem az emberben, aki új rangot kapott a társadalomban. Ez a szabó Moroni képén olyan nyugodtan előkelő — kezében az ollóval, mellyel épen köntöst készül szabni valamelyik feudális kuncsaftja számára — mint csak az lehet, akinek biztos talaj van a lába alatt, tudja helyét és rangját a társadalomban, nem kínozzák kisebbségi komplexusok. A középkor hierarchiájának vége felé csak uralkodó hercegek állongtak ilyen gőgös nyugalommal a képeken, — kezükben a jogarral, — mint a renaissance teljében Moroni képén a szabó, kezében az ollóval. „Béketervem ...mindenkinek van egy vagy kettő, az enyém így megy) , az Északatlanti Védelmi Szövetséget feloszlatják. A Varsói Szövetség is feloszlik. Amerika és a Szovjet visszavonják az európai térségből minden hadi készültségüket, de egyforma földrajzi távolságba. Tehát: Amerika teljes katonai készültsége visszavonul 8.000 kilométer távolba, az Egyesült Államok területére, az Atlanti Óceán keleti partjai mögé. És a Szovjet teljes, Európában állomásozó korszerű készültsége — a repülőterek és a rakétakilövő telepek— visszavonul ugyancsak 8.000 kilométer távolba, az Ural mögé. (A francia terv, amely „az Atlanti óceántól az Uralig“ akar Európát, eltávolítja az európai térségből az amerikaiakat, de meghagyja a történelmi Európa határain a szovjet korszerű katonai berendezéseit, így nincs egyensúly, mert a francia, német, olasz haderő nem tudja kitölteni az amerikai kivonulást követő vákuumot.) Amikor a két korszerűen ütőképes nagyhatalom katonai nyomása alól felszabadult Európa, a kontinens nagy és kis népei nemzeti hadseregeket tartanak, amelyek nem veszélyeztetik a Szovjet biztonságát. És szabad választásokon eldöntik, milyen társadalmi és gazdasági rendszerben kívánnak élni ? ... Azt hiszem, ez szép terv ... kár, hogy a kutya sem ugatja meg. ” „Keresztkérdés(Vázlat, befejezés:) HANG, KÖZÉPRŐL: Éh! Éh! Láma sabaktáni! ... HANG BALRÓL: (zihál, nyög) Ez is... eh... Ez is a bandában volt ? ... HANG JOBBRÓL: (zihál, nyög) Á, fenét. Zsidó. Politikai. (Égzengés. Villámcsapás. Finis.) Az öregség egyik meglepetése: az öreg ember hirtelen megérti, hogy hosszú életében soha egyetlen önálló gondolata, eredeti ötlete nem volt. Mindaz, amiről azt hitte, ő látta meg először, ő illesztette be az észleletet a tapasztalás rendszerébe ő ér'"' ’ először az új összefüggéseket, — aztán minden ötlet, villanás, gondolatfoszlány, amely sajátosan „személyes“-nek és ,,eredetidnek rémlett, már másnak is eszébe jutott és más is kifejezte. Ez a tudatosság az öregség. A vád a pesszimizmus, a nyugati, „polgári“ szellemiség pesszimista... A vád, amit a keleti propagandisták szajkólnak: a nyugati regények, filmek és színdarabok anarchikus céltalansága, a mániásdepressziós pesszimizmus. Alkotó szellemű emberek, akik a kommunista-konformista rendszer kényszerzubbonyában sínylődnek, rezignáltan állapítják meg, hogy Nyugaton vannak tehetségek, de nagy művek nincsenek. Nehéz ellentmondani, de valószínű, hogy a Nyugat és Kelet szellemi fejlődésének ritmusa nem párhuzamos, ahogy a társadalmi, gazdasági fejlődés ritmusa is másféle. Nyugaton, a technikai forradalomnak ebben a fázisában, a fejlődés túlhaladta a tömegélet eddig ismert átlagos színvonalának normáját. Talán ez is oka, hogy a művész úgy érzi: elkövetkezett az idő, amikor a realitáson túl az irreálisnak is formát lehet adni. Madrid. Bikaviadal. A rikító és romantikus mészárszék egyetlen „spanyol“ pillanata: a „dominio“. Ez a pillanat, amikor a matador, szúrás előtt, megszerzi a „hatalmat“ a bika felett. Az áldozat megtorpan és várja a döfést, mert elkövetkezett a dominio .. . Ez a titok, az életben is, a manézsben is. Mi a „dominio“ ? ... Állati delejesség ? ... Bizonyos, hogy van ilyesmi. A szúrás már csak ráadás. A másik pillanat: a székálló-pojác, a toreádor, leszúrja a bikát. A fekete, zömök, arányosan izmos állat mellső lábaira roskad. Ebben a pillanatban a daliás, festői mészároslegény, a matador — kezében a véres tőrrel, — lassan közeledik a halálba roskadó állat felé és szabad kezével — áldó, csittító mozdulattal ■— bíztatja, hogy essen térdre. Ebben is van valami „spanyol“: az, hogy udvariasan kell ölni. És alázatosan kell meghalni. Avila. Szent Teréz levelében, amelyet Don Francisco de Salcedonak írt, amikor beajánlott egy tehetséges fiatal szerzetest, bizonyos Keresztes Szent Jánost — a különös mondat: „moi, qui me sois parfois fachée avec lui“ ... (így adja vissza a francia fordítás.) Aki ezt írta, már megélte a renaissance-t: tud a testről, az érzékekről, és tudja, hogy „haragudni“ valakire annyi, mint érzésekkel közeledni valaki felé . .. szóval, „az“. (A vilában felvillan egy mondat emléke: „Nem él senki a világon, akire úgy tudnék haragudni, mint reád ... Csak nem sokáig“.) Feneion: „Lettre á Louis XIV“. (Svájci kiadás, az eredeti teljes faksimiléjével.) Ez a megrendítő írás nem jutott el a címzetthez — a Napkirályhoz — megrekedt valahol Madame Maintenon jezsuitái és az orleansi herceg kezén. Az érdekelteknek minden okuk megvolt reá, hogy elsikkasszák a levelet a király elől. Kevés ilyen példa van, amikor valaki egy autokrata szemébe mondja mindazt, amit az érsek ebben a levélben a Napkirálynak odakiált.