Új Európa, 1967 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1967-04-01 / 4. szám

AUER PÁL: A francia választások után A Hazafias Népfront Országos Tanácsának el­nöksége „megállapította, hogy az országgyűlési kép­viselői jelölőgyűlések rendben zajlottak le; az or­szággyűlési képviselőjelölteket a fővárosi és megyei népfrontbizottságok javaslatainak megfelelően el­fogadta.“ Félreértések elkerülése végett, mindez nem Franciaországban történt, hanem az Úr 1967- ik esztendejében Magyarországon, ahol 333 válasz­tókerületben a jelölőgyűléseken elfogadták a hiva­talos jelöltet, 7 kerületben pedig két jelöltet állí­tottak,­­ akik természetesen mind a fennálló rend­szer lelkes támogatói. A „Magyar Nemzet“ megálla­pítja, hogy a jelölőgyűlések résztvevői “jelesre vizs­gáztak“. A választási komédia is programszerűen folyt le és a választók éppoly jelesen vizsgáztak, mint a jelölőgyűlések résztvevői. Aki az utolsó heteket Párizsban élte végig és olvasta a fent idézett magyarországi híreket, szo­morúan állapította meg, hogy hová jutottunk. Itt bezzeg — noha ezidőszerint éppen a parlamentáris demokrácia szempontjából sok a panasz, — a vá­lasztók 6 héten át nap-nap után meghallgathat­ták a televízión megjelent és a rádióműsoron sze­replő politikai vezéreket, olvashatták cikkeiket, nyi­latkozataikat, megismerhették az összes pártok programját, hallhatták az uralmon levők önérzetes beszámolóját és az ellenzéki vezérek gyakran kímé­letlenül éles bíráló szavait. A francia választónak nem volt könnyű állást foglalnia. Úgy érezte, hogy voltaképpen nem a kép­viselőjelöltek között kellett választania, hanem a gaullizmus és antigaullizmus között. De Gaulle annyira rányomta az utóbbi évek történetének lap­jaira egyéniségének, politikájának bélyegét, hogy noha ezúttal nem elnököt kellett választani, a vá­lasztók szavazatukkal mégis mellette vagy ellene foglaltak állást. Márpedig de Gaulle legendás alak. Az első világháború idején ő volt az, aki figyelmez­tette a hadvezetőséget és a kormányt, hogy a 20. században csak motorizált seregekkel lehet győzni. A második világháború alatt pedig, amikor a fran­cia hadsereg súlyos vereséget szenvedett és az or­szágot ellenséges csapatok szállták meg, elhang­zott de Gaulle ajkáról a híres mondás. ..Francia­­ország elvesztett egy csatát, de nem vesztette el a­ háborút.­ A tábornok Londonba repült és onnan irányította a belső ellenállást, valamint az Afriká­ban harcoló francia csapatokat, és részt vett az an­golok és amerikaiak oldalán hazája felszabadításá­ban. 12 évvel később pedig, noha időközben a fran­ciák szemében élő szoborrá vált, a szobor leszállt talapzatáról, hogy befejezze az algériai háborút. És be is fejezte, ha nem is úgy, ahogyan ígérte, de befejezte, s ezzel kétségtelenül újabb szolgálatot tett hazájának. A polgári és szocialista ellenzék ezzel a dicső­séges múlttal a jelent állítja szembe. Utal arra, hogy az elnök akadálya az európai országok egye­sülésének. Része volt abban, hogy az Európai Vé­delmi Közösség nem jött létre, és elgáncsolja az európai politikai közösség megvalósítását. Tiltako­zott a legóvatosabb, a legszerényebb kezdeménye­zés ellen is, amely szupernacionális jellegű, tehát a nemzeti szuverenitás bármi kis részének egy kö­zösen létrehozott, közösen irányított és ellenőrzött európai szervezetre való átruházása ellen. A Közös Piac keretében vétójogot kíván fenntartani minden tagállamnak. Megnehezíti Nagybritannia csatlako­zását a Közös Piachoz. Élesen Amerika-ellenes poli­tikát folytat, noha szövetségese az Egyesült Álla­moknak, amely két háborúban megsegítette Fran­ciaországot. Kilépett a NATO-ból és a kedvezőtlen gazdasági helyzet ellenére atombombát gyártat. De Gaulle hívei ezekkel az érvekkel szemben arra hivatkoznak, hogy az elnök Franciaország függet­lenségét akarja biztosítani az Egyesült Államokkal szemben. A polgári és szocialista ellenzék erre azt válaszolja, hogy csak az Egyesült Európa tudná az európai országok függetlenségét biztosítani és sze­rintük éppen de Gaulle nehezíti meg Európa egye­sülését. Viszont ugyanő — az ellenzék szerint —, az Uralig terjedő Európáról beszél, amely ha euró­pai politikai közösség formájában megvalósulna, orosz hegemóniát jelentene Európában. De Gaulle hívei a mai Franciaország presztízsére hivatkoznak, ellenfelei arra, hogy hazájuk elvesztette nyugati barátait. Mindig nehéz eldönteni, hogy a külpolitika mi­lyen mértékben foglalkoztatja a választókat. Bizo­nyos, hogy de Gaulle fölényes vonalvezetése, a tes­tére szabott és alakított alkotmány, amely túlságos hatalmat biztosít az Elnöknek, valamint a gazda­sági helyzet is hatással volt a választók elhatáro­zására. A francia választókról régóta mondják, hogy baloldalon van a szívük, de jobboldalon a pénztárcájuk. Ha azonban a pénzfak­asuk üres, ná­­­lamosak arra, hogy a szívükre hallgassanak. Annyi bizonyos, hogy a legendák hőse, a felszabadító há­ború nagy alakja ellen nehéz küzdeni. Az angolok a háború befejezése után elsöpörték annak a Churchillnek konzervatív pártját, akinek oroszlán­része volt a győzelemben. Úgy vélték, hogy ilyen ember kellett a háború idején, de békében a gazda­sági helyzet szanálása, a szociális intézmények fej­lesztése a fontos. Latin népeknél viszont az érzelmi momentumok is nagy szerepet játszanak. ,És ez "különösen áll az asszonyokra, márpedig a szakado­zók többsége­ nő. A nalaerzen mellett kétségkívül szerepet játszott a stabilitás jelszava és ténye is. De Gaulle hívei nem győzték hangsúlyozni, hogy míg a III. és IV. Köztársaság idején a kormány­­válságok napirenden voltak, 1958 óta a helyzet megváltozott. Erre a baloldal azt válaszolta, hogy könnyebb 20 évvel a háború után kormányozni, mint 6

Next