Új Európa, 1967 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1967-04-01 / 4. szám
AUER PÁL: A francia választások után A Hazafias Népfront Országos Tanácsának elnöksége „megállapította, hogy az országgyűlési képviselői jelölőgyűlések rendben zajlottak le; az országgyűlési képviselőjelölteket a fővárosi és megyei népfrontbizottságok javaslatainak megfelelően elfogadta.“ Félreértések elkerülése végett, mindez nem Franciaországban történt, hanem az Úr 1967- ik esztendejében Magyarországon, ahol 333 választókerületben a jelölőgyűléseken elfogadták a hivatalos jelöltet, 7 kerületben pedig két jelöltet állítottak, akik természetesen mind a fennálló rendszer lelkes támogatói. A „Magyar Nemzet“ megállapítja, hogy a jelölőgyűlések résztvevői “jelesre vizsgáztak“. A választási komédia is programszerűen folyt le és a választók éppoly jelesen vizsgáztak, mint a jelölőgyűlések résztvevői. Aki az utolsó heteket Párizsban élte végig és olvasta a fent idézett magyarországi híreket, szomorúan állapította meg, hogy hová jutottunk. Itt bezzeg — noha ezidőszerint éppen a parlamentáris demokrácia szempontjából sok a panasz, — a választók 6 héten át nap-nap után meghallgathatták a televízión megjelent és a rádióműsoron szereplő politikai vezéreket, olvashatták cikkeiket, nyilatkozataikat, megismerhették az összes pártok programját, hallhatták az uralmon levők önérzetes beszámolóját és az ellenzéki vezérek gyakran kíméletlenül éles bíráló szavait. A francia választónak nem volt könnyű állást foglalnia. Úgy érezte, hogy voltaképpen nem a képviselőjelöltek között kellett választania, hanem a gaullizmus és antigaullizmus között. De Gaulle annyira rányomta az utóbbi évek történetének lapjaira egyéniségének, politikájának bélyegét, hogy noha ezúttal nem elnököt kellett választani, a választók szavazatukkal mégis mellette vagy ellene foglaltak állást. Márpedig de Gaulle legendás alak. Az első világháború idején ő volt az, aki figyelmeztette a hadvezetőséget és a kormányt, hogy a 20. században csak motorizált seregekkel lehet győzni. A második világháború alatt pedig, amikor a francia hadsereg súlyos vereséget szenvedett és az országot ellenséges csapatok szállták meg, elhangzott de Gaulle ajkáról a híres mondás. ..Franciaország elvesztett egy csatát, de nem vesztette el a háborút. A tábornok Londonba repült és onnan irányította a belső ellenállást, valamint az Afrikában harcoló francia csapatokat, és részt vett az angolok és amerikaiak oldalán hazája felszabadításában. 12 évvel később pedig, noha időközben a franciák szemében élő szoborrá vált, a szobor leszállt talapzatáról, hogy befejezze az algériai háborút. És be is fejezte, ha nem is úgy, ahogyan ígérte, de befejezte, s ezzel kétségtelenül újabb szolgálatot tett hazájának. A polgári és szocialista ellenzék ezzel a dicsőséges múlttal a jelent állítja szembe. Utal arra, hogy az elnök akadálya az európai országok egyesülésének. Része volt abban, hogy az Európai Védelmi Közösség nem jött létre, és elgáncsolja az európai politikai közösség megvalósítását. Tiltakozott a legóvatosabb, a legszerényebb kezdeményezés ellen is, amely szupernacionális jellegű, tehát a nemzeti szuverenitás bármi kis részének egy közösen létrehozott, közösen irányított és ellenőrzött európai szervezetre való átruházása ellen. A Közös Piac keretében vétójogot kíván fenntartani minden tagállamnak. Megnehezíti Nagybritannia csatlakozását a Közös Piachoz. Élesen Amerika-ellenes politikát folytat, noha szövetségese az Egyesült Államoknak, amely két háborúban megsegítette Franciaországot. Kilépett a NATO-ból és a kedvezőtlen gazdasági helyzet ellenére atombombát gyártat. De Gaulle hívei ezekkel az érvekkel szemben arra hivatkoznak, hogy az elnök Franciaország függetlenségét akarja biztosítani az Egyesült Államokkal szemben. A polgári és szocialista ellenzék erre azt válaszolja, hogy csak az Egyesült Európa tudná az európai országok függetlenségét biztosítani és szerintük éppen de Gaulle nehezíti meg Európa egyesülését. Viszont ugyanő — az ellenzék szerint —, az Uralig terjedő Európáról beszél, amely ha európai politikai közösség formájában megvalósulna, orosz hegemóniát jelentene Európában. De Gaulle hívei a mai Franciaország presztízsére hivatkoznak, ellenfelei arra, hogy hazájuk elvesztette nyugati barátait. Mindig nehéz eldönteni, hogy a külpolitika milyen mértékben foglalkoztatja a választókat. Bizonyos, hogy de Gaulle fölényes vonalvezetése, a testére szabott és alakított alkotmány, amely túlságos hatalmat biztosít az Elnöknek, valamint a gazdasági helyzet is hatással volt a választók elhatározására. A francia választókról régóta mondják, hogy baloldalon van a szívük, de jobboldalon a pénztárcájuk. Ha azonban a pénzfakasuk üres, nálamosak arra, hogy a szívükre hallgassanak. Annyi bizonyos, hogy a legendák hőse, a felszabadító háború nagy alakja ellen nehéz küzdeni. Az angolok a háború befejezése után elsöpörték annak a Churchillnek konzervatív pártját, akinek oroszlánrésze volt a győzelemben. Úgy vélték, hogy ilyen ember kellett a háború idején, de békében a gazdasági helyzet szanálása, a szociális intézmények fejlesztése a fontos. Latin népeknél viszont az érzelmi momentumok is nagy szerepet játszanak. ,És ez "különösen áll az asszonyokra, márpedig a szakadozók többsége nő. A nalaerzen mellett kétségkívül szerepet játszott a stabilitás jelszava és ténye is. De Gaulle hívei nem győzték hangsúlyozni, hogy míg a III. és IV. Köztársaság idején a kormányválságok napirenden voltak, 1958 óta a helyzet megváltozott. Erre a baloldal azt válaszolta, hogy könnyebb 20 évvel a háború után kormányozni, mint 6