Új Európa, 1976 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1976-11-01 / 6. szám
Mikor aztán az orosz feltápászkodott, a golyószórójával szitává lőtte a szamarat. Azt a vén, girhes zörgőcsontú szürkeszamarat. S mindezt Kántor Gyula is látta, az ablakon keresztül. S ekkor megint felordított, olyan keservesen és kegyetlenül, olyan fájdalmasan és csalódottan, hogy ordítás közben a könnyek is kibuggyantak a szeméből. Annak a gyűlölettől eltelt, vérszomjas Kántor Gyulának a szeméből. Aztán nagy nehezen leszállt a kuckóról, kibicegett, kivánszorgott a kamarába s ott megkereste azt a vasláncot, amivel a papot felakasztották s amivel őt is fel akarták akasztani, de őt a felakasztott pap közbejárására megmentette az Isten. Megkereste azt a vasláncot, a nyakába béklyózta s odament a mestergerenda alá, hogy felakassza magát. Ekkor énekszót hallott Kántor Gyula. Karácsonyi énekszót, pedig nem volt karácsony. Azoknak a gyerekeknek az énekét hallotta, akik egyszer a karácsonyt köszöntötték az ablaka alatt s akik felé vasvillát hajított az ablakon keresztül. Így hangzott az ének: Pásztorok, keljünk fel, Hamar induljunk el, Betlehem városába, Rongyos istállócskába ... És ekkor Kántor Gyula elindult. Elindult az énekszó után. Mert az énekszó távolodott. Egyre hallatszott, de egyre távolodott. És Kántor Gyula csak ment, bicegett, vánszorgott az énekszó után. A vaslánc pedig csörgött a nyakában. De Kántor Gyula nem vaslánc-csörgést hallott. Rózsafüzér csörgését hallotta. Meg gyerekhangokat, csilingelő gyerekhangokat hallott. És ekkor Kántor Gyula mosolyogni kezdett. Először mosolygott életében. És így ment, így ment, bicegve és sántítva, az énekszó után. És az énekszó zengett és csilingelt és betöltötte az egész éjszakát. Az eget, a hegyeket, a Gerecsét, a szigetet, a Dunát... És Kántor Gyula csak ment, bicegve és sántítva és mosolyogva. És senki se látta többet. Senki se — azt az oroszváró, kommunista Kántor Gyulát... FLÓRIÁN TIBOR: A „hazátlan szabadságiban élő költőnek ez a negyedik verseskötete. 1959-ben, Brüsszelben „Csak ennyi fény maradt” címmel jelent meg első kötete. Ezt követte 1967-ben, Münchenben a „Járdaszigeten” és 1967-ben az „Eszterlánc”. Az „Eszterlánc” megjelenéséig a szabad világban úgy ismerték Tollas Tibort, mint „szabadságharcosköltőt”. Az „Eszterlánc”-ban fordul el először a politikai költészettől. Mégis ebben a kötetében is még programot ad. Mint csendes, legyőzhetetlen fegyvert mutatja föl a magyar családot, mely — ha akarjuk — túléli történelmünknek ezt a válságos korszakát. A börtönévek alatt szerzett betegsége arra kényszeríti, hogy évente 1—2 hónapot töltsön a Starnbergi tó partján fekvő kórházban. Itt a kényszerű magányban és csendben az ablakán betekintő 2 nyírfával beszélget és rádöbben arra, hogy a hajsza évei nem hagytak időt az önmagával és a transzcendens világgal való találkozásra. Itt írja meg az „Irgalmas fák” c. kötetét. Amíg „a betonbőrű pusztaságon”, a városban élt csak „néhány zöld szigetet” látott, de itt egyszerre fölfedezi a fák oltalmazó és életet adó jelentőségét. Meglátja az egyedüli menedéket, a természetet, ahova az önmagát pusztító civilizáció elől menekülni lehet. De a fák fölszakítják a honvágy sebét is. Gondolatban visszajár a Bán patak partjára „a fűzfák zöld sűrűjébe”. A barcai nyár emlékei térnek vissza és a Szeles tető oldaláról idevillan a lányok fehér inge. Szülőfalujának „felhőkarcolói”-t, a jegenyéket kéri, hogy jöjjenek érte és halottan is hazavigyék. A „Három húsvéti kívánságában pedig anyjára emlékezik és azt szeretné, hogy a végső órán vele lehessen és a sír helyett keblének vánkosára hajthassa fejét. A visszanyert békesség és az önkínzás változatai, mint fény és árnyék követik egymást közelében. „Frissen húzott nyugalom rajtam / hűvös paplanként elterül / így döbbenek magamra lassan: / éltem, de élhetetlenül.” Az elszaladt évek után néz és önmagát vádolva kérdezi: „Mért nem álltál meg így, mint most, korábban? / Mért nem hallgattál több tücsökzenét?” A robbanó ifjúság, a tavasz és a nyár után most őszi fákat lát és fájdalommal veszi észre, hogy „a sűrű erdő egyre ritkul / kidől körötted sok barát. / A fűrészfogú évek éle / lassan a gyökeredbe vág.” Egyik legszebb versében örök társának, Majának vallja: „köröttem tűnő arcok árnya, elsüllyed mind a messzeségbe, csak te maradsz magányom társa, hétköznapjaim menedéke.” Fölmerül bennünk a kérdés: vajon Tollas Tibor, a „szabadságharcos-költő” végleg megcsendesedett és befelé fordult — mint ahogy néhány kritikusa írta —, vagy az „Irgalmas fák” csak egy átmeneti korszakot jelentenek? Néhány jel — szerintem — az utóbbi felé mutat. Hiába vette körül nappal a fák őszi csendje, álmában a hársak most is „ágas karjaikra veszik” és visszaviszik „a börtön udvarába azokhoz, akik új ki menekülés a fákhoz — Tollas Tibor: Irgalmas fák, versek, Nemzetőr, München, 1975 — 25