Új Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1980-10-01 / 5. szám - Kovács Lajos: Két gyerekkönyvről (kritika)
Két gyermekkönyvről Nemere István: Műkincsrablók a kisbolygón (Móra, 1979) Kádár Péter: Csupacsel (Móra, 1979) Mit várok a mai íróktól? A mai íróktól csillagászati és űrrepülésről szóló könyveket várok... (P. M. tanuló pályázatából, Kincskereső 1978. december). Sci-fi nálunk — úgy tűnik, — nincs is. Illetve rövid nekifutások és hosszú, szelíd hallgatások jellemzik ifjúságunk fantival való „közművelését.” Nehéz és hálátlan műfaj: könnyen buktat, mindig kísért a nevetségesség veszélye. Persze az sem árt, ha az író ért a dolgokhoz, mielőtt könyvet ír a jövőről! Az igényeknek azonban nincsenek kellően felkészült kiszolgálói. Kevesen vállalják, hogy időben átlépve a huszadik századot, perspektívát adjanak a jövő emberének. A gyermekirodalomban pedig ez szabály! Nemere István jól ismeri mindezt. Könyve nem handabandázik hatjegyű kódjelekkel, meghökkentő fizikai tételeket sem talál ki, sőt (uram bocsá’) egy percig sem hagy bennünket kétségben afelől, hogy nosztalgiát érez a Föld iránt. Aki gyerek ezt a könyvet kezébe veszi, az szeretni fogja a jövőt, ahol nem fantasztikus fenevadak öldösik halomra egymást szörnyűséges találékonysággal. (Nemere valószínűleg még azt is sejti, hogy a jövő gyermekét is az unalom fogja a kalandok felé taszítani.) Hősei ujjongani tudnak a földi természet láttán, nem idegen tőlük a művészet sem (műkincseket mentenek meg véletlen akciójuk során!), s nem válnak sarlatán technokratákká. A technika csak annyira nő köréjük, hogy ne nőjön a fejükre. Hadd idézzem egy gyermekolvasó véleményét, akinél kompetensebb én magam sem lehetek. A jövő sem lesz könnyű, de jó lenne benne élni! A kalandok nem jönnek házhoz. Szervezni kell őket. (Részlet Kádár Péter Csupacsel című könyvéből) Az egész kötet a fenti idézet tagadása. Mai gyerekekről ír Kádár Péter regényében. A mai gyerek most kezdi átélni azt, amit az esztéták a felnőtt irodalomban elidegenedés címszó alatt tárgyalnak évtizedek óta. Riasztó jelenség, de gyerekekről lévén szó, én inkább unalmat, eljátéktalanodást, lakótelepesedést mondanék, bár nem túlságosan tudományos kategóriák. Az ifjúságnak minderről írni nagy felelősség. Jó romantikához juttatni ezeket az olvasókat csak a legérzékenyebb tollú írónak sikerül. S mert a mai gyerek szomjazza a humort, sokan visszaélnek igényével, amikor jópofáskodással vezetik félre a gyanútlan olvasót. A humoros gyerekírás olyan, mint Kádár Péteré: nem arról győzködik, milyen rossz felnőttnek lenni, hanem arról mesél sok humorral, milyen nehéz a gyereknek manapság megmaradnia annak, ami: játékos, csetlő-botló, fantáziadús „indiánnak”. Manapság már minden gyerekkönyv hősei ugyanarról panaszkodnak: velem soha nem történik semmi... De minden jó könyv arról győz meg, hogy éppen velük történnek meg a leggyermekibb kalandok. Kádár kitűnően ismeri a gyermekeket, de alighanem önmagára emlékezik vissza a legélénkebben, amikor róluk ír. A Gönyűn és Győrben játszódó történetekben ez a személyesség adja meg könyvének hitelét. A nagy nyári álmot — mert a gyermek eszével tervezi — meg tudja menteni az unalomtól. A bandázásnak ma is megvan a tere, a gyermek számára a legvonzóbb foglalatosság, mert szervezhető, s mert mégis spontán kalandokkal teli öröm. Kádár gyerekhősei (olvasói is) önmaguk tükörképén nevetnek, s nem egy torz. 2