Új Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1982-10-01 / 5. szám - Naszvadi Gábor: Egy liter bor (elbeszélés)
tréfálni, élcelődni, s mások is hiába próbálják megnevettetni. A nagynénje sohasem nevet. Van egy bizonyos fajta mosolya, de ezt csak nekik, a gyerekeknek tartogatja. S az a különös, hogy ez a mosoly sem kelt jó érzést, hanem inkább szomorkás lesz tőle az ember, talán azért, mert a nagynéni szemében, valahol egészen mélyen sajnálkozásszerű szomorúság lappang még ilyenkor is. A nagynéni nem fogadta el az anyja tüsténkedő, kissé zavart kínálását, nem ült velük asztalhoz. „Nem azért jöttem, szívem.” A fiú nem is csodálkozott, hogy a nagynénje nem kapott étvágyat a már régóta unt zöldséglevesre. Lekváros tésztát azért ehetett volna. De nem, azt sem kért. „Az öcsém születésnapja. Tudod, úgy gondoltuk. . . persze az öcsém csak este tér meg a határból, fáradtan. .. de azért, ha ilyen idők járnak is, úgy gondoltuk. . . este átjönnénk.” A fiú föl nem foghatta, hogy mi köze van az időjárásnak az apja születésnapjához. Egyébként is jó idő volt, nem ronthat el semmit. Száz ágra sütött a nap, a meleg egyenesen bágyasztott, de estére igazán kellemes lesz. Az meg már igazán érthetetlen volt, hogy az anyja könnyeket törölt ki a szeme sarkából a nagynénje szavai után. Már megint! Az anyja egyáltalán sokat sír. Vajon miért? Sohasem látta, hogy mielőtt elered a könnye, valami bántódása esett volna. No, néha előfordul, hogy ő is elbőgi magát, de akkor alapos oka van rá. Mint például két hete. Célba lőtt. Tyúkokra. Az egyik lövés igazán remek volt. A tyúk lába szinte a levegőben állt meg, párszor ide-oda billegett, majd a földre esett. A szárnyával és a lábával a semmibe csapkodott. A vége az lett, hogy le kellett vágni — hétköznap! Az apja este aztán elővette. Kiment vele az ól mögé, útközben egy jókora vesszőt vett magához. Nagy verés volt. Persze hogy olyankor bőg az ember! De csak úgy, ok nélkül? Ezért néha szeretett volna már felnőtt lenni. Szerette volna megtudni, hogy miért jönnek azok a könnyek maguktól. Most nem jutott semmire a dologgal. Gyorsan bepakolta hát a lekváros tésztát, aztán ki az udvarra, majd csak előkerül valaki rajta kívül is. Az öregasszony... Hát, ha öregasszony, azt csak saját magának köszönheti, vagyis az öltözékének, hiszen ötvenéves sincs, de sötét barhentruhát hord s ráadásul fekete fejkendőt, melyet úgy köt meg, hogy előbb a homlokát pólyálja bele, majd kétoldalt a halántékánál hátrafelé futó ráncot vet rajta, melyet a feje búbján keresztránccal zár le, s a kendő szárait erősen meghúzva, az álla alatt köti meg a csücsköket. A kendő miatt csak a homlokától lefelé látszik az arca. A bőre sárgás, alig éri a nap, és a ráncok rajta, a haj vonásokat lágyító koronája nélkül, élesen válnak ki, főleg a szúrós, fekete szeme körül s a szája fölött, ahol enyhe íveléssel az orrtöve felé futnak. Azért nincs tökéletesen szőrzet híján az arca, dús szemöldöke van, mely csaknem egyenesen mered előre, s az orra alatt a pihénél vastagabb szőrszálak ütköznek ki. .. Az öregasszony az ól felől jön az üres csávásvödrökkel, a déli adagot most öntötte a disznók elé. A ház udvar felőli végénél föllépdel a három lépcsőn a tornácra, berakja a csávásvödröket a kamrába. Az udvarba megy a diófa alá, ott lehajol a szárnyasok cserépitatójáért. Az edény még az árnyékban is átlangyult a hőségtől, s a víz bizonyára megposhadt benne. A gémeskútban megmeríti