Új Hang, 1956 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1956 / 6. szám - Zelk Zoltán: A bánat jogáért
ZELK ZOLTÁN I. Ha fölkel egyszer szívemben a hold, nem lesz más csillagom ... Féléve már, hogy szüntelen e két sort mormolom. Ez tölti színig álmaim, csordultig tudatom, ez lett imám, lélekzetem, ételem, italom. Lehet, hogy betelt volna már? hogy máglyámat rakom? hogy eztán holdam parazsán ég el minden dalom? s állok nagy szelek útjain, elkárhozott malom, mely egyre zúgja, őrölt hangja se hallhatón. Ha fölkél egyszer szívemben a hold, nem lesz más csillagom . . . II. Élt köztetek egy ember, virrasztva éjt-napot, sorsának ablakából a fölkelő napot, mindig a hajnali leste — egy múlt — öregedett, mígnem az ő szívében végképen este lett. Azóta úgy bolyong már, hol ő jár, és van, és, feje fölött a hold száll, ha hajnal van,, ha dél, úgy járja nappaloknak zsivajgó piacát, amerre ő megy, hordja, feje fölött nagy holddal viszi az éjszakát. III. Megszokja már a sötétet, megszokja a szem s látható lesz, ami nemrég még csak sejtelem. Itt a példa: illat volt, most kilenc szikra száll: ez a kilenc tegnap gyulladt piros rózsaszál. A BÁNAT JOGÁÉRT Más példának vedd az úton úszó árnyakat: volt esztendeid vizén ring egy-egy lányalak . .. De ez játék. Ha már fölkelt holdad, éjszakád, földig rontva nappalaid rossz vályogfalát, udvarán a pusztaságnak bűneidre vesd a bánat röntgensugarát. IV. Dehát mi volt az én vétkem, én igen nagy vétkem? Felnőtt voltam s felnőttek közt gyermekszívvel éltem. Dehát mi volt az én vétkem, én igen nagy vétkem? Szakadékok fölött jártam céraszál reményen. S aki vétkeimért vétkes, az hirdeti vétkem? Lelke rajta! Ki bocsájt meg magamnak, ha én nem. Megbocsájtok. Földig húzza ágam az alázat. Szivemből száll égre, s vissza — süt rám a bocsánat — Árad a zöld, koranyár van s vagyok, aki holdsugárban térdig avarban jár őszi tájat. V. Kiket új harcra ingerelnek a még be sem hegedt sebek: kívánok győzelmes csatákat — de én már nem megyek. Halálaimból újrakelni ha még tudok, csak úgy tudok, ha soha többé ... romjaimból új várat nem rakok. Megállok én már egy fűszálon, elhalok egy falevelén, rigók álmába takaródzom — Verem, verem, farkasverem, az volt amennyi napom, évem, hát értsd meg, ha már nem adom, ha foggal és körömmel védem utolsó jogom, bánatom! Mert fölkelt immár szívemben a hold én végső csillagom. 38 —