Holnap, 1990 (35. évfolyam, 1-4. szám)
1990 / 1. szám - ÚJ ARC - Mile Lajos: "Megyek, hűlő kráterek élén" : Ferdinandy György: Furcsa, idegen szerelem - Horpácsi Sándor: Sorsomhoz szegezve : Balla D. Károly: S. sz.
20 „MEGYEK, HŰLD KRÁTEREK ÉLÉN” (Ferdinandy György: Furcsa, idegen szerelem) .......a csavargás élményanyagából táplálkozik az itt közreadott válogatás” — írja a szerző kötetének fülszövegében. Ebből a szempontból vizsgálva az öt nagyobb egységbe szervezett, harmincöt írásból álló könyvet, valóban rokonítható a pikareszk, az utaztató regény bizonyos sajátosságaival, egészen a beat- irodalom egyik reprezentáns alkotásáig, Kereac: Úton című könyvéig. Abaújtól, majd a Törökbálinti úttól Franciaországon keresztül a trópusi szigetvilágig kísérhetjük ezt a szomorú Gullivert, a mű főhősét, a szerző alteregóját. Az utazó regények fiktív tájainak, meseszerű elemeinek megfelelőit is fellelhetjük az álom, a megidézett múlt homályosabb körvonalú, lebegő világában. Az epikai elemek alkalmazásában jelentkező formai hasonlóságok mellett lényegesebbek azok a sajátosságok, melyek minőségileg különböztetik meg a művet a jelzett vonulat alkotásaitól. A felvilágosodás korának utaztató regényeiben — akár Swift vagy Voltaire esetében — a kalandok megjelenítése mindig valamilyen társadalomkritikai, leleplező szándékot, elméleti, erkölcsi konklúziót szolgál. Ferdinandy esetében viszont nem találunk semmilyen didaktikus célt. Az oktató jelleg hiányát nemcsak a korszellem megváltozása magyarázza, hanem elsősorban az a tény, hogy szerzőnk esetében az utazás, a csavargás nem eszköz, hanem létforma, s ezen létforma minőségeinek leírásából, lelki, érzelmi vetületeinek megjelenítéseiből építkezik a mű. A vallomás intenzitásáig hevülő őszinteség, a különböző helyzetekben tettenérhető lelki reflexek, hangulatok érzékeltetése, az önelemző kényszer állandó jelenléte naplószerűvé teszik a könyvet abban az értelemben, ahogyan Kazinczy: Fogságom naplója című remekét, vagy akár Ottlik: Hajónapló című munkáját annak tarthatjuk. Ám a könyv egészének felépítése, szerkezeti tagoltsága, formai fegyelme azt sugallja, hogy Ferdinandy könyve regény, mégpedig lírai hangulatú énregény. A narrációs megoldások váltogatása, az idő- és térbeli csúsztatások, az apróbb, kerek elbeszélésekre alapozó felosztás mintha töredékessé tenné a művet. Ugyanis ezt az életet nem lehet egy lélegzetre, egyetlen történetben elmesélni — a helyzet ennél sokkal tragikusabb — hanem csak így, zaklatottan, töredékesen, hogy mégis így, éppen így szerveződjön hiteles egésszé. A regény legfontosabb szervezőeleme a hangulati egység, a „lírai én” otthontalanságának megrendítő tragédiája. A csavargás létforma ugyan, ám elsősorban mégis kényszer, a száműzöttség hányattatásainak romboló közege. A műben érzékelhető folyamat térben és időben is leírható — a Törökbálinti úttól a szigetekig, úgy harminckét éves kortól ötven éves koron át az öregségig —, a töredékességben tehát megfigyelhető a cselekményvezetés linearitása is. A mű középpontjában a megrázó veszteségek sora, a visszavonhatatlan befejezettség irányába haladó élet veszteségeinek számbavétele áll. A gyermekkor, a gyermekkori környezet, szülők, haza, szerelmek, családi élet, a gyermekek elveszítése jelentik e sors legfájdalmasabb stációit. A végleges otthontalanságból származó idegenségérzet, az állandósult átmenetiség, a magány a meghatározó létélmény. Ahogy haladunk előre a regényben, és közelítünk a teljes kifosztottság állapotához, úgy válik egyre erősebbé a viszszatekintő, az összegző jelleg. A halál közelségében a múlt megidézése, a tűnődő, szemlélődő magatartás válik meghatározóvá: „Megyek tovább, teszem a dolgomat. Néha még megmozdul körülöttem a levegő, emlékfoszlányokat visz a szél. Lányom büszke kis arcát látom az égen, vagy sírást hallok: ül a homokban, arcát kezébe temetve zokog. Múlnak az évek, elmosódnak a távolságok, az idő. Nézem az életemet.” Óriási erénye a műnek, hogy mentes minden önsajnálattól, a helyzetével tökéletesen tisztában lévő művész szigorú önfeltárása, a lemondás, a rezignáció fegyelme, a szembesülés szigorú kényszere, a szöveg egyszerűsége, tömörsége megrendítően hitelessé teszik az eleven emberi fájdalmat, a száműzött csöndes bánatát. Mintha minden világirodalmi hatáson, hasonlóságon túl mégis a rodostói idegenségben halálra készülődő Mikes Kelemen legközelebbi rokonával találkoztunk volna a hazáját, otthonát veszített „csavargó” tragikus magányában: „Innen a trópusokról hajnalban pontosan az Érdi útra nyílik a kilátás.” MILE LAJOS SZÉPIRODALOM BALLAD. KÁROLY: Sorsomhoz szegezve Úgy hozta a véletlen, hogy a szerzővel hamarabb találkoztam személyesen, mint a kötetével. Magánügy, de jobban szeretem fordítva, mert tudom, hogy a személyes találkozások nem mindig szerencsések, olykor zavarják, máskor egyenesen cáfolják magát a versélményt. Elvégre a költő nem színésznő (vagy horribile dictu manöken), akit meg kell csodálnunk. (Ez Adynak sikerült utoljára.) Nos, Balla D. Károlyban a felelős értelmiségit ismertem meg, aki vállaira vette a kárpátaljai magyarság ügyeit. Hogy jobban megértsük mit is jelent ez, érdemes elmeditálni magán a földrajzi néven. Rákóczi fejedelem „leghűségesebb jobbágyainak” a földjét hivatalosan Kárpáton túli területnek nevezik. Ez, a mi fülünknek abszurditásként hangzó fogalom csak akkor érthető, ha „odaátról” Kijevből, vagy Moszkvából nézünk Európára. Olyan ez kicsit, mint az Óperenciás tenger eredetije, az Ober Ems, hiszen a hajdani németeknek (a honfoglalás idején) minden a világ végén volt, ami nekünk ideát, de nekik az Ems vagy Lajta folyón túl esett. Balla D. Károllyal beszélgetve, verseit olvasva viszont meggyőződhetünk, hogy Ungvár, Munkács, Beregszász, Nagyszőlős, Salánk, Szlatina stb. igenis Európa része. Igaz, hogy külső pereme, a szónak nem csupán a földrajzi értelmében. Sorsa mindig keserves volt, de az elmúlt hét-nyolc évtizede különösen az. A Trianon után átszabdalt határok miatt. Ma már az öregek sem emlékeznek arra, hogy hajdan Magyarország szerves része volt Ung és Bereg (Ugocsa non coronat...), de arra igen, amiről mindmáig beszélni se volt szabad: a sztálini önkényről, a barbár népirtásról, amely éppen a magyarokat sújtotta legkegyetlenebbül. Csak tavaly oldották föl azt az ostoba rendeletet, amely megtiltotta, hogy a magyarok, ruszinok, ukránok, oroszok átmehessenek egyik faluból a másikba. Szögesdrót, őrbódék vigyázták a falvak határát, s az őrök nem sokat teketóriáztak. Magyarnak lenni ott nem egyszerűen másságot jelentett (száz nép él a Birodalomban), de megbélyegzettséget: „fasiszta, bűnös nép”, a mi tapasztalatainknál is keservesebb kiszolgáltatottságot. Mi köze mindennek a vershez, Balla D. Károly kötetéhez? Nagyon is sok! Akinek volt már a kezében pl. a Kárpáti Igaz Szó, vagy korábban kiadott verskötet, az tanúsíthatja, hogy ezek a szövegek európai szemnek csaknem olvashatatlanok. Tele vannak megemészthetetlen apparatcsik zsargonnal, a klapanciák konganak az ürességtől. A nyelv és a HOLNAP