Holnap, 1990 (35. évfolyam, 1-4. szám)

1990 / 1. szám - ÚJ ARC - Mile Lajos: "Megyek, hűlő kráterek élén" : Ferdinandy György: Furcsa, idegen szerelem - Horpácsi Sándor: Sorsomhoz szegezve : Balla D. Károly: S. sz.

20 „MEGYEK, HŰLD KRÁTEREK ÉLÉN” (Ferdinandy György: Furcsa, ide­gen szerelem) .......a csavargás élményanyagából táplálkozik az itt közreadott válogatás” — írja a szerző kötetének fülszövegé­ben. Ebből a szempontból vizsgálva az öt nagyobb egységbe szervezett, har­mincöt írásból álló könyvet, valóban rokonítható a pikareszk, az utaztató re­gény bizonyos sajátosságaival, egészen a beat- irodalom egyik reprezentáns al­kotásáig, Kereac: Úton című könyvéig. Abaújtól, majd a Törökbálinti úttól Franciaországon keresztül a trópusi szigetvilágig kísérhetjük ezt a szomorú Gullivert, a mű főhősét, a szerző altere­­góját. Az utazó regények fiktív tájai­nak, meseszerű elemeinek megfelelőit is fellelhetjük az álom, a megidézett múlt homályosabb körvonalú, lebegő világában. Az epikai elemek alkalmazásában jelentkező formai hasonlóságok mel­lett lényegesebbek azok a sajátosságok, melyek minőségileg különböztetik meg a művet a jelzett vonulat alkotásaitól. A felvilágosodás korának utaztató regé­nyeiben — akár Swift vagy Voltaire esetében — a kalandok megjelenítése mindig valamilyen társadalomkritikai, leleplező szándékot, elméleti, erkölcsi konklúziót szolgál. Ferdinandy eseté­ben viszont nem találunk semmilyen di­daktikus célt. Az oktató jelleg hiányát nemcsak a korszellem megváltozása magyarázza, hanem elsősorban az a tény, hogy szerzőnk esetében az utazás, a csavargás nem eszköz, hanem létfor­ma, s ezen létforma minőségeinek leírá­sából, lelki, érzelmi vetületeinek megjelenítéseiből építkezik a mű. A vallomás intenzitásáig hevülő őszinte­ség, a különböző helyzetekben tetten­­érhető lelki reflexek, hangulatok érzékeltetése, az önelemző kényszer ál­landó jelenléte naplószerűvé teszik a könyvet abban az értelemben, ahogyan Kazinczy: Fogságom naplója című re­mekét, vagy akár Ottlik: Hajónapló cí­mű munkáját annak tarthatjuk. Ám a könyv egészének felépítése, szerkezeti tagoltsága, formai fegyelme azt sugallja, hogy Ferdinandy könyve regény, mégpedig lírai hangulatú énre­gény. A narrációs megoldások váltoga­tása, az idő- és térbeli csúsztatások, az apróbb, kerek elbeszélésekre alapozó felosztás mintha töredékessé tenné a művet. Ugyanis ezt az életet nem lehet egy lélegzetre, egyetlen történetben el­mesélni — a helyzet ennél sokkal tragi­­kusabb — hanem csak így, zaklatottan, töredékesen, hogy mégis így, éppen így szerveződjön hiteles egésszé. A regény legfontosabb szervezőeleme a hangula­ti egység, a „lírai én” otthontalanságá­­nak megrendítő tragédiája. A csavargás létforma ugyan, ám elsősor­ban mégis kényszer, a száműzöttség há­nyattatásainak romboló közege. A műben érzékelhető folyamat térben és időben is leírható — a Törökbálinti út­tól a szigetekig, úgy harminckét­ éves kortól ötven éves koron át az öregségig —, a töredékességben tehát megfigyel­hető a cselekményvezetés linearitása is. A mű középpontjában a megrázó veszteségek sora, a visszavonhatatlan befejezettség irányába haladó élet veszteségeinek számbavétele áll. A gyermekkor, a gyermekkori környezet, szülők, haza, szerelmek, családi élet, a gyermekek elveszítése jelentik e sors legfájdalmasabb stációit. A végleges otthontalanságból származó idegensé­­gérzet, az állandósult átmenetiség, a magány a meghatározó létélmény. Ahogy haladunk előre a regényben, és közelítünk a teljes kifosztottság állapo­tához, úgy válik egyre erősebbé a visz­­szatekintő, az összegző jelleg. A halál közelségében a múlt megidézése, a tű­nődő, szemlélődő magatartás válik meghatározóvá: „Megyek tovább, te­szem a dolgomat. Néha még megmoz­dul körülöttem a levegő, emlékfoszlányokat visz a szél. Lányom büszke kis arcát látom az égen, vagy sí­rást hallok: ül a homokban, arcát kezé­be temetve zokog. Múlnak az évek, elmosódnak a távolságok, az idő. Né­zem az életemet.” Óriási erénye a műnek, hogy mentes minden önsajnálattól, a helyzetével tö­kéletesen tisztában lévő művész szigo­rú önfeltárása, a lemondás, a rezignáció fegyelme, a szembesülés szi­gorú kényszere, a szöveg egyszerűsége, tömörsége megrendítően hitelessé te­szik az eleven emberi fájdalmat, a szá­műzött csöndes bánatát. Mintha minden világirodalmi hatá­son, hasonlóságon túl mégis a rodostói idegenségben halálra készülődő Mikes Kelemen legközelebbi rokonával talál­koztunk volna a hazáját, otthonát ve­szített „csavargó” tragikus magányában: „Innen a trópusokról hajnalban pon­tosan az Érdi útra nyílik a kilátás.” MI­LE LAJOS SZÉPIRODALOM BALLAD. KÁROLY: Sorsomhoz szegezve Úgy hozta a véletlen, hogy a szerző­vel hamarabb találkoztam személyesen, mint a kötetével. Magánügy, de jobban szeretem fordítva, mert tudom, hogy a személyes találkozások nem mindig szerencsések, olykor zavarják, máskor egyenesen cáfolják magát a versél­ményt. Elvégre a költő nem színésznő (vagy horribile dictu manöken), akit meg kell csodálnunk. (Ez Adynak sike­rült utoljára.) Nos, Balla D. Károlyban a felelős értelmiségit ismertem meg, aki vállaira vette a kárpátaljai magyarság ügyeit. Hogy jobban megértsük mit is jelent ez, érdemes elmeditálni magán a földrajzi néven. Rákóczi fejedelem „leghűségesebb jobbágyainak” a föld­jét hivatalosan Kárpáton túli terület­nek nevezik. Ez, a mi fülünknek abszurditásként hangzó fogalom csak akkor érthető, ha „odaátról” Kijevből, vagy Moszkvából nézünk Európára. Olyan ez kicsit, mint az Óperenciás ten­ger eredetije, az Ober Ems, hiszen a haj­dani németeknek (a honfoglalás idején) minden a világ végén volt, ami nekünk ideát, de nekik az Ems vagy Lajta fo­lyón túl esett. Balla D. Károllyal beszél­getve, verseit olvasva viszont meggyőződhetünk, hogy Ungvár, Mun­kács, Beregszász, Nagyszőlős, Salánk, Szlatina stb. igenis Európa része. Igaz, hogy külső pereme, a szónak nem csu­pán a földrajzi értelmében. Sorsa min­dig keserves volt, de az elmúlt hét-nyolc évtizede különösen az. A Trianon után átszabdalt határok miatt. Ma már az öregek sem emlékeznek arra, hogy haj­dan Magyarország szerves része volt Ung és Bereg (Ugocsa non coronat...), de arra igen, amiről mindmáig beszélni se volt szabad: a sztálini önkényről, a barbár népirtásról, amely éppen a ma­gyarokat sújtotta legkegyetlenebbül. Csak tavaly oldották föl azt az ostoba rendeletet, amely megtiltotta, hogy a magyarok, ruszinok, ukránok, oroszok átmehessenek egyik faluból a másikba. Szögesdrót, őrbódék vigyázták a falvak határát, s az őrök nem sokat teketóriáz­tak. Magyarnak lenni ott nem egyszerű­en másságot jelentett (száz nép él a Birodalomban), de megbélyegzettséget: „fasiszta, bűnös nép”, a mi tapasz­talatainknál is keservesebb kiszolgálta­tottságot. Mi köze mindennek a vershez, Balla D. Károly kötetéhez? Nagyon is sok! Akinek volt már a kezében pl. a Kárpáti Igaz Szó, vagy korábban kiadott verskö­tet, az tanúsíthatja, hogy ezek a szöve­gek európai szemnek csaknem olvasha­tatlanok. Tele vannak megemészthetet­len apparatcsik zsargonnal, a klapanci­­ák konganak az ürességtől. A nyelv és a HOLNAP

Next