Holnap, 1991 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 6. szám - MINDENES - Aniszi Kálmán: A szabadság az anyanyelv szabadságával kezdődik

HOLNAP MINDENES gyárul beszél. Mondjuk szlovákul szaporán beszél és gyorsan beszél, nem értem meg úgy szlovákul, mint magyarul. Meg szok­tam aztán nézni a híreket, az időjárást, a lóversenyeket ha van­nak. A lóverseny végett nem csak hogy a televízióban, de addig, míg fiatal vólam, hát a Hortobágyon vótak lóversenyek, el szok­tam menni. Vannak itt ilyen cimborák, társak, akik lovas gazdák vótunk... Kedveltem is a lovat valamikor. Még ma is, ha elmegy mellettem egy lovasfogat, én hiába a lóval fogok menni, vagy akárhogy, én még visszanézek a lovasfogat után mindig. Én na­gyon kedveltem a lovat. Valamikor igen is nagy lócsiszár rólam, fiatalkoromba. Rádiót hallgatok, de az igazat megmondva, most, hogy éjjeliőr vagyok, hát van egy kis rádió nekem, aztal leviszem oszt oda a JRD-be (efsz-be)este, a táskába, s ott hallga­tom. Televízort is nézek. Többnyire ebbe a kis tranzisztor rádió­ba elég gyengén lehet a magyarokat megfogni. Színházba itten Hajdicsán vótam annak idején. 38-ig itten, még 38 után is meg vót engedve a jog. Nagy Feri bácsi tanított itt az idevalósiknak. Nem tudom megmondani a címét, mit játszot­tak. A háború után csak szlovák színdarab vót, én magam is játszottam. Szlovák fiúk, szlovák lányok, egy szlovák tanító vót itten, ő tanította. A front után túl nem vót kivétel, hogy ez görög­katolikus, ez református, ez szlovák vagy magyar. Mikor Bodzásújlakon szüntették meg a magyar iskolát, in­nét nálunkról nem vótak csak hárman. Nem is, három lány meg két fiú vót. (Itt a feleségével hosszan tanakodnak, találgatják, kik is voltak tulajdonképpen az utolsó gyerekek, akik magyar isko­lába jártak.) Kevesen vótak, azaz szüntették meg ott az iskolát. Oda jártak imregiek, szümyegiek, garanyiak és hardicsiak a ma­gyar iskolába. Sok imregi, szümnyegi adták a szlovák iskolába. Az imregi gyerekek, akik nem mentek el a szlovák iskolába, Vaján­­ba jártak. A szümyegiek még azok előtt mind szlovákba adták. Odahaza vót szlovák iskola, már régen, annak idején azok a gyerekek estek el elsőben, a szürnyegiek. Akkor kevés vót a lét­szám mán, így megszüntették a magyar iskolát mán égiszen ne­künk.” Mikor a miénk ment iskolába, az első, fiú, hát még annyi iskolás vót Hardicsáról, de Szürnyegről is! — veti közbe az asszony. Majd férje folytatja: „Ezek mind jártak Bodzásújlak­­ra. Nálunk is kezdett szűnni a létszám, mentek többen mán a szlovák iskolába. Szülők vótak, hogy összenősültek, már a front után inned-onnad, mán hiába hogy az apa magyar is vót, az anya szlovákul tanította a gyereket, mán adta szlovák iskolába. Men­tek szlovák iskolába, mire odakerültünk, mán kevés vót itt is a létszám. Megszűnt a magyar iskola, először itten Hardicsán, de már a mi gyerekeink akkor nagyobbak vótak, ők már jártak Bo­dzásújlakra. De viszont megszüntették a szümyegiek, úgyhogy onnan egy gyerek sem vót mán magyar iskolába. Kévés vót a létszám annyi gyerekhez, nem adtak mán észt tan­í­tót. Kévés vót, megszüntették az iskolát. Az imregiek elmentek Vajánba, nekik jobb összeköttetés vót onnan, mer a busz Imregrűl gyött közvet­lenül, ami ment Kapos-Vaján közt, a kerösztöződéshez. Ők jár­tak Vajánba a magyar iskolába, a miénknek mán nem vót mit tenni, mint átíratni szlovák iskolába, mer itt a környéken nem vót. Most mán akkor onnat kigyüttek a szlovák iskolából, oszt ezek a gyerekek két évet, hármat jártak szlovákba. Most kellet menni tovább iskolába. Magyar iskolába mán megint probléma lett vóna neki, mert itt mán a szlovákot tanul­ta mond­juk két évet, némelyik hármat is, akkor menjen vissza a magyarba... Mán ak­kor a gyerek maga gondolkozott, hogy most menjek a szlovákba vagy menjek a magyarba? Node jártak aztán szlovák iskolába. Persze akik tanonciskolába mentek, azok már csak szlovákba mehetett. Az idősebb fiam (itt téved, a lányáról van szó - G.L.) elment Rozsnyóra, akkor mikor az egészségügyire, de őneki ak­kor már mindegy vót, vagy szlovák vagy magyar. Úgyhogy az egyik tagozaton sokan vótak, a másikon kevesebb, hát a tanítók megkérdezték őket, hogy aki bírja a nyelvet, hát menjen utal, hogy egyenlően legyenek mind a két osztályba. Hát ő azt mond­ta, hogy neki mindegy, amelyikbe kell,­­ abba megy. Fiatalabbik lányom a Kassán magyar gimnáziumba járt, de m­ikor elvégezte, akkor a Teslából elment iskolába Bratislavába, ott nem vót már csak szlovákba.” „Most, hogy vót a találkozója, hát mondta, hogy csak szé­gyellni kelletten, mer az osztálytársak mind magyarokhoz men­tek férjhez, csak egy elment Németbe, hát annak a gyereke németül beszélt, meg az övé szlovákul. Hát azt mondta, hogy szinte látta, hogy olyan nem szívesen néztek rá — szólt közbe a feleség., A férje szlovák—folytatja a férj —, Terebesen laknak, ott csak szlovákul beszélnek, hát az idősebbik lányka (az unoka - G.L.) az jobban fogódzkodik. A fiatalabbnak nehezebben megy, a nehezebben is fogja fel. Az idősebbik (?) nincsen olyan, amit az nem tud, megmondjuk neki, vagy kérünk tőle, hogy hozd el ezt vagy azzat,­­ mindent felfog, és megmondja, hogy van. Míg magyar iskolába jártak, igen sokan érettségiztek. Néhá­­nyan főiskolát is végzett (?). Aztán már senki nem bolygatta. Annyira kevesen vótunk mán, hogy be kellett ismernünk, hogy annyi kevesre nekünk nem adnak tanítót.” Meghát nem is igen azon vótak itt az előkelők se (azaz elöljárók - G.L.), hogy legyen — veti közbe újból az asszony. A SZABADSÁG: AZ ANYANYELV SZABAD­SÁGÁVAL KEZDŐDIK Péntek János a Kolozsvári Egyetem Magyar Nyelv és Iroda­lom Tanszékének tanszékvezető tanára. 1941-ben született a kalotaszegi Körösfőn. Nagyváradon érettségizet. Éppen abban az évben került a kolozsvári egyetem magyar szakára hallgató­nak, amikor az egyesítéssel gyakorlatilag megszűnt a Bolyai Tu­dományegyetem. Ekkor 1958-at írtak. Az egyetem elvégzése után a nyelvészeti tanszék akkori vezetője, Márton Gyula pro­fesszor nevezte ki gyakornoknak saját tanszékére. A tanszéken is, akárcsak a szakmában — saját szavai szerint — a magyar nyelv és a magyar népi kultúra mindenese. Több mint másfél évtizede általános nyelvészetet és etnológiát tanít. Nyelvjárás­kutatóként és néprajzgyűjtőként indult. Könyvben dolgozta fel a kalotaszegi varrottasok népi terminológiáját. Tanulmányozta a romániai magyar nyelvjárások román kölcsönszavait. Amikor a munka elkészült, román részről azt a kifogást emelték, hogy a nagyszámú román kölcsönszóval a nyelvi asszimiláció veszélye­ire akarja felhívni a figyelmet. Magyar részről úgy értékelték, hogy tudatosan eltúlozza — munkatársaival együtt — a román nyelvi hatás mértékét és jelentőségét. A hetvenes évek elejétől etnobotanikai kutatásokat végzett Szabó Attilával, és a közös munkálkodásból több könyv és tanulmány született. 1988-ban nyelvészeti kézikönyve jelent meg Teremtő nyelv címmel. Tan­könyvíró: Erdélyben a magyar nyelv legjobb ismerője, tudós professzora, akinek nemcsak publikációi vannak, hanem — erre joggal büszke — tanítványai is. 1990 őszén a Kolozsvári Egye­temen beszélgettünk. — A nyelvtudóstól kérdezem: lehet-e beteg egy közösség nyelve? — Nyelvünk olyan, mint egy égési sebekkel borított eleven test. Míg sebei hegednek, nagyon óvatosan kell bánnunk vele. Az a szemlélet, amely a nyelvet élő szervezetnek tekinti, múlt szá­zadi eredetű. Századunkban is felbukkant ez a biológista szem­lélet. Most azonban az a szenzációs tudományos felfedezés áll mögötte, hogy az életet átörökítő genetikai kód analóg felépíté­­sű a kultúrát átörökítő verbális kóddal. Nincs akadálya sem új nyelvek kialakulásának, sem az individualizációnak. Magában a nyelvi rendszerben nem tudunk olyan belső tényezőről, amely a nyelv pusztulását idézné elő. Nem lehet azt mondani, hogy a 43

Next