Új Holnap, 2000 (45. évfolyam, január-december)

2000 / január-február - KRITIKA - Farkas László: Szabadság és börtön : Bihari Sándor: Hegyek hullámverése és Borjúláncon c. könyveiről

Külső világa, életformája nem tágas, nem mozgalmas. A városi táj természeti képei, kutyát sétáltatva, az utca és az erkély flórája, a világmindenség szemlélése az íróasztal mellől, a lillafüredi park, Szigliget, az üdülő fölötti csillagok. Többet merít emlékképeiből, gyerekkora képeiből, börtönemlékeiből. Befelé terjesztik, a lélek, a múlt, az érzelmek tágas világa felé. Gyakran és keserűen ír a világ pusztulásáról, arról, hogy „dől ránk kívül-belül a sok dallamtalan halál”. Nem maga a természetes halál, az elmúlás nyomasztja, hanem a korán, értelmetlenül jött halál, az élet romlása, torzulása. A kultúra nagypéntekje, az emberi kapcsolatok eróziója, az, hogy „elfoszlanak a közösségek. Morzsálunk, mint a kenyér.” Ami nem törvény szerint pusztul: „Elfehérednek, állva halnak meg a növények, / jár a napraforgók gyászmenete fekete fejjel.” Gyönyörű fényes sorok, vallomások állnak szemben ezzel a fekete keserűséggel. A szerelem új szavakat talál az összetartozásra, a férfi-nő kapcsolatra. „Nem hagytál engem meghalni”. „Hazahoztalak, ahogyan hazahoztál / te is az intenzív osztályról...” A simogatás helyett, a rajongás, összebújás helyett összefogódzás, az összeforrottság forró vallomása. Másfajta vallomás, szerelmes szó a himnusz az anyanyelvhez, a Lélegző szavaink. Ez is pátosztalan, szűrt szavú fohász, ünnepi ruhás, de nem cifra és nem fennkölt, hanem lehajtott fejjel mondott ima. Nem szobrot formál a nyelvnek, hanem Isten mellé ülteti, felmagasztalja. .Amíg élek, köt az édesanyámhoz, / ezért édes anyanyelvemnek mondom...” S vele nemcsak a nyelvet ünnepli, hanem — természetes metaforaként - édesanyját is megöleli. Gyakori, jellegzetes versalakzata a kis elbeszélő vers, a Szabó Lőrincre tekintő történetmondó miniatúra. Mesterét tiszteli vele, akit naplójában is többször megszólít, s egy szál forzícióval is kedveskedik neki. Éppen ő, Szabó Lőrinc s a jó barát Illyés Gyula - a tárgya egyik ilyen kisplasztikájának /Óriások játszanak/. Néha egy emlék a vers /Ami mondandó/, az élet egy pillanata /A kettéhasított jelen idő/, vagy egy szemébe maradott kegyetlen kép a börtönéletből /Kiűzetve/. S a történetről vagy meditál, vagy ránk bízza, gondolkodjunk el róla. Versmondó szavai is, miként az indulatai, csillapítottak, pátosztalanok, egyszerűek. Mint­ha Kisgyőrben a ház előtt a kispadon ülnénk, s keseregne meg lelkesedne az életről, a mairól meg a régiről. Azt hiszem, verseit nem lehet szavalni, csak elmondani, ahogyan tőle hallottam irodalmi esteken, súlyosan, tagoltan, csendesen. Közelebb vannak a köznapi beszédhez, mint a szárnyaló költői dikcióhoz. Semmi barokk burjánzás a természeti leírásokban, indulatai nem lobognak, hanem izzanak. Hasonlatai lapidárisak és maguktól értetődőek, nem kérdeznek és nem elkápráztatnak, hanem ábrázolnak. Népdal-hasonlatait a modern költészet tömör meta­forái követik: „Mint az idő sétálói, jövünk és megyünk...”, mind alázatos szolgák a közléshez. Egy-egy suta, tétova mozdulat is a természetes viselkedés jele, ahogy félszegen ellép a közhely elől: ,Arra ébredek, hogy lehányják magukat a csillagok”. Versvégei is póztalanok, nemigen kihegyezi, hanem csak abbahagyja a költeményt. Bihari Sándor sohasem titkolta, hogy nehezen ír prózát, pályája emlékezetét is nehezen tudtuk kikönyörögni tőle annak idején. Börtönhistóriáját, „Fogságom naplóját” is jóval a társadalmi változás után írta meg, a konjunktúra múltán. S belefogódzott abba a néhány versbe, amelyek forradalma és fogsága eseményeiről születtek, s közéjük írta meg a Borjúláncon című kötetet. Ötvenhat őszéről, akkori háborgó cikkéről, Szabó Lőrinc miskolci estjéről, a forradalomról, majd lefogásáról, börtönéről, peréről és internálásáról. HOLNAP

Next