Uj Idők, 1895 (1. évfolyam, 29-52. szám)
1895-07-28 / 32. szám - B. S.: Jókai otthon / Társadalmi és ismeretterjesztő cikkek, genreképek, leírások
7 ° — öreg, aki polgári cím után is vágyakozik: a vizimalmok felügyelője lesz azonfelül. Egy nagy szobát végképp kiárendálok és az is itt fog lakni bent, egész nap és egyedül maga szekírozhatja. — És kimenni? — Soha. Talán egyszer a panyi búcsúra. — És ha én mégis ki akarok menni! szólt az asszonyka egy kissé megindultan, egy kissé negédesen, a dühnek valami fajtája szorította el szívét hirtelen és az ura ölébe ült, simogatta a fejét. — Nem lehet barátom, kimenni nem lehet. Én is, a cselédség is ügyelni fog rá. Ezek a palócok, mert az angoljaim is kizárólag palócok, beleakaszkodnak a ruhájába, mint a dakszli, ha tilosban találják, szökésben látják. A határig se mehet, hamarább visszahozzák. Aztán az asszony is vigyázni fog rá. — Miféle asszony? — Akinek a kisgyerekeit látta. — Az elődöm ? — Nem kell csúfolni, jó lélek volt. Nem kért tőlem soha semmit. Egyszer aranypénzt adtam neki, odaajándékozta a gyöngyösi barátoknak. — Ő lesz tehát az anyaszultána! — Nem kell tréfálni! Az asszonyka nem tréfált. Könnyek kezdtek feltörni a szemeiben. Mosolygott, de ahogy csak tudta, megszorította az Attila nyakát. — Ne beszéljen ilyeneket, mert én megmérgezem. Majd meglássa, hogy megmérgezem. Én ismerem a füveket. — Az nehéz lesz. Hanem én, ha látom, hogy szökni akar tőlem, lelövöm, agyon, megfordul a levegőben, mint egy sólyom, leesik. És letesszük a családi kriptába. •— Akkor ám magát Filukám, fel... fel... mutatta a fejével, a kezével, a felakasztás csúf míveletét. — Nem a'! A császár nekem megkegyelmez. Minden igazi úri embernek, aki jó lövő, régi sarj, latifundiumai vannak, elengedi. Csak a susztereket, a mesterembert, a parasztot és az írnokokat akasztják fel. Hol volna az igazság, ha velem is úgy bánnának el, mint azokkal. Mi tartjuk fenn a trónt vagy harmincan, harmincöten. György gróf, Lichányi Elemér, Adolf báró és még többen öltek. Emlékezhetik. Csak Lichányi ült egy keveset. A többi egy percet sem . . . Nekitüzesedve, komolyan beszélt. Egyszerre abbanhagyta, megölelte, magához szorította az asszonyt erősen. (Folyó.ss. követk.) Jókai otthon. Boldogul éli napjait Jókai a Svábhegyen. Untató már az öreg úr nagy fiatalságáról beszélni, de annyit lehetetlen elhallgatni róla mégis, hogy a mióta a hetvenet elhagyta, föltűnően ifjabbnak érzi magát, mint amikor a hatvanasakat járta. Az is igaz, hogy most rendkívül jó idők járnak rá: svábhegyi híres szőlőinek ekkora és ily szép termése nem volt régen. Sok és dús fürtöket hoztak a tavalyi oltásai is. Finom francia körtefái csakúgy roskadoznak a gyümölcstől. Magról nevelte fáinak árnyékában hűsölvén, boldogan és diadalmasan nézi az áldást. Még jobban szereti mutogatni, örüljön más is isten kegyességének és a természet jó kedvének. Hogy tud beszélni minden fűszáláról! Minden cserje egyéniség és karakter, az ő szemén és előadásán által. De vannak fái igazán, amelyek egészen eredetiek, ilyenek nem nőnek, csak neki. Például a pompás és erős májusfa a házának ámbitusa előtt. — Ez én vagyok, gyerekek— mondta tegnap, hogy kint jártunk nála egypáran. — Ez az én életem fája. Huszonhat esztendővel ezelőtt, amikor Kovács Sebestyén Endre kora tavasszal kikergetett ide a Svábhegyre és halálos betegen feküdtem itten, hát az én fám egyszerre elkezd sindevészni, kiszárad, haldoklik. »No, gondoltam, ez én vagyok, már most nekem is végem!« Az én fám azonban mégis gondolt egyet: hirtelenében vagy öt új életerős gyökeret eresztett, kihajtott újra ... Én meg itt vagyok! Csakugyan, olyan, mint egy vén májusfa. Az emberek számon tartják róla, hogy mennyi ideje és mennyit hajtott, nyitott, illatozott. De el nem kérgesedett azért, sudár, egyenes, vidám; az örök tavaszt jelenti, neki a kedély örök májusa jutott. * — Dolgozol-e most, bátyám? — Nem. — Semmit? Jókai otthon. Az Uj Idők számára rajzolta: PATAKY LÁSZLÓ.