Uj Idők, 1895 (1. évfolyam, 29-52. szám)

1895-07-28 / 32. szám - B. S.: Jókai otthon / Társadalmi és ismeretterjesztő cikkek, genreképek, leírások

7 ° — öreg, a­ki polgári cím után is vágyakozik: a vizi­malmok felügyelője lesz azonfelül. Egy nagy szobát végképp kiárendálok és az is itt fog lakni bent, egész nap és egyedül maga szekírozhatja. — És kimenni? — Soha. Talán egyszer a panyi búcsúra. — És ha én mégis ki akarok menni! szólt az asszonyka egy kissé megindultan, egy kissé negéde­sen, a dühnek valami fajtája szorította el szívét hir­telen és az ura ölébe ült, simogatta a fejét. — Nem lehet barátom, kimenni nem lehet. Én is, a cselédség is ügyelni fog rá. Ezek a palócok, mert az angoljaim is ki­zárólag palócok, bele­akaszkodnak a ruhájába, mint a dakszli, ha tilos­ban találják, szökésben látják. A határig se me­het, hamarább vissza­hozzák. Aztán az asszony is vigyázni fog rá. — Miféle asszony? — A­kinek a kis­gyerekeit látta. — Az elődöm ? — Nem kell csúfolni, jó lélek volt. Nem kért tőlem soha semmit. Egy­szer aranypénzt adtam neki, odaajándékozta a gyöngyösi barátoknak. — Ő lesz tehát az anyaszultána! — Nem kell tréfálni! Az asszonyka nem tréfált. Könnyek kezdtek feltörni a szemeiben. Mo­solygott, de a­hogy csak tudta, megszorította az Attila nyakát. — Ne beszéljen ilye­neket, mert én megmér­gezem. Majd meglássa, hogy megmérgezem. Én ismerem a füveket. — Az nehéz lesz. Hanem én, ha látom, hogy szökni akar tőlem, le­lövöm, agyon, megfordul a levegőben, mint egy sólyom, leesik. És letesszük a családi kriptába. •— Akkor ám magát Filukám, fel... fel... mutatta a fejével, a kezével, a felakasztás csúf mí­veletét. — Nem a'! A császár nekem megkegyelmez. Minden igazi úri embernek, a­ki jó lövő, régi sarj, latifundiumai vannak, elengedi. Csak a susztereket, a mesterembert, a parasztot és az írnokokat akasztják fel. Hol volna az igazság, ha velem is úgy bánná­nak el, mint azokkal. Mi tartjuk fenn a trónt vagy harmincan, harmincöten. György gróf, Lichányi Elemér, Adolf báró és még többen öltek. Emlékez­hetik. Csak Lichányi ült egy keveset. A többi egy percet sem . . . Nekitüzesedve, komolyan beszélt. Egyszerre abbanhagyta, megölelte, magához szorította az as­­szonyt erősen. (Folyó.ss. követk.) Jókai otthon. Boldogul éli napjait Jókai a Svábhegyen. Untató már az öreg úr nagy fiatalságáról beszélni, de annyit lehetetlen elhallgatni róla mégis, hogy a mióta a hetvenet elhagyta, föl­tűnően ifjabbnak érzi ma­gát, mint a­mikor a hat­vanasakat járta. Az is igaz, hogy most rendkí­vül jó idők járnak rá: svábhegyi híres szőlői­nek ekkora és ily szép termése nem volt régen. Sok és dús fürtöket hoz­tak a tavalyi oltásai is. Finom francia körtefái csakúgy roskadoznak a gyümölcstől. Magról ne­velte fáinak árnyékában hűsölvén, boldogan és diadalmasan nézi az ál­dást. Még jobban szereti mutogatni, örüljön más is isten kegyességének és a természet jó kedvének. Hogy tu­d beszélni minden fűszáláról! Min­den cserje egyéniség és karakter, az ő szemén és előadásán által. De van­nak fái igazán, a­melyek egészen eredetiek, ilye­nek nem nőnek, csak neki. Például a pompás és erős májusfa a házá­nak ámbitusa előtt. — Ez én vagyok, gyerekek— mondta teg­nap, hogy kint jártunk nála egypáran. — Ez az én életem fája. Huszon­hat esztendővel ezelőtt, a­mikor Kovács Sebes­tyén Endre kora tavas­­szal kikergetett ide a Svábhegyre és halálos betegen feküdtem itten, hát az én fám egyszerre elkezd sindevészni, kiszárad, haldoklik. »No, gondoltam, ez én vagyok, már most nekem is végem!« Az én fám azonban mégis gon­dolt egyet: hirtelenében vagy öt új életerős gyöke­ret eresztett, kihajtott újra ... Én meg itt vagyok! Csakugyan, olyan, mint egy vén májusfa. Az emberek számon tartják róla, hogy mennyi ideje és mennyit hajtott, nyitott, illatozott. De el nem kér­gesedett azért, sudár, egyenes, vidám; az örök tavaszt jelenti, neki a kedély örök májusa jutott. * — Dolgozol-e most, bátyám? — Nem. — Semmit? Jókai otthon. Az Uj Idők számára rajzolta: PATAKY LÁSZLÓ.

Next