Uj Idők, 1898 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1898-04-10 / 15. szám - K.: Húsvét falun / Társadalmi ismeretterjesztő cikkek, genreképek, leírások

— 333 — szabású elbeszélés, a többi csupa rövid lélekzetű, de bájos apróság. Ilyenek: Az ősi férjek, A feltámadás, Ragyi uram fajtája. Sok humor van a Patt című­ben. Ennek hős­nője a kis Kató, egy nagyon kacér bakfis, aki Gyulus és Jani nevű játszótársaival flir­te­ ás mindenikkel elhiteti, hogy övé a szí­vecskéje, meg hogy csak ő kapott a Kató szőke hajfürteiből emlékbe. Mikor kiderül a turpisság, Gyulus és Jani elhatározza, hogy döntsön a sors. Nem vívnak párbajt, hanem egy játszma sakkra bízzák, hogy ki legyen a győztes a szerelem háborújában. Katóék­nál estély van, a két levente ott játsza el a döntő partit és mialatt mindenféle furfanggal küzdenek egymás ellen, Katát megkéri egy harmadik levente, aki még az este el is gyűrűzi a kis hamist. Gyulus és Jani, amikor ezt megtudják, annyira megzavarodnak, hogy elvesztik a játék fonalát és a játszma köz­tük eldöntetlen marad. A díszes kötet Singer és Wolfner kiadásában jelent meg. Diák-Otthon: Az alma mater, a tudo­mányos egyetem egy jó anya, aki nem éri be azzal, hogy fiainak lelkébe a tudomány szerete­tét csepegteti, hanem néha megteszi azt is, hogy világi szükségleteikről gondoskodik. Sokan nagyon is rászorulnak erre az anyai gon­doskodásra, mert mikor elindultak a tudo­mány magasra vivő ösvényén, nem vittek magukkal egyéb úti kíszletet lelkük nemes vágyánál. Azzal pedig nem lehet ruházkodni, könyveket beszerezni, de különösen nem lehet jóllakni. Szerencsére találkoznak nemes gondol­kozású emberek, akik visszaemlékeznek a saját egyetemi életük küzdelmes nyomoru­ságára és megterítik a mensa academicát, a diákasztalt. Ez afféle varázsasztal, ahol a szegénysorsú diákember mindennap meg­találja a maga meleg leveskéjét, a puha kenyerét és tán egy kis sültet is. Azok a jó lelkű emberek nagy társadalmi akciót kez­denek, hogy az asztalt mindennap meg lehes­sen teríteni. Szép asszonyok fölügyelnek a főztére, gazdag bankár­ok belenyúlnak a pén­zes tárcába és kivesznek belőle ropogós bankókat, hogy az asztalra mindig kerüljön enni­való. Az a bohémvilág, ami írókból is művé­szekből alakul, sem marad el a többi mögött. Asztalt nem teríthet, pénzt nem adhat, de tollából, ecsetjéből kipattannak okos és szép mondások, csinos képek támadnak, amiket letesz a diák­asztalra csemegének. A cseme­gének vevője akad és a befolyó pénzből pár hétre jóllakik az éhező diákság. Ilyen gondolatokkal és rajzokkal díszes füzet jelent meg a múlt héten. Vagy nyolcvan író és ugyanannyi művész hordta össze apró adományát, egy íróember , Hevesi József ös­­szeállította, két derék nyomda féláron meg­csinálta és elkészült a Diák-Otthon. Egy forintjával vesztegetik és aki megveszi, az két egyetemi hallgatónak biztosította egy napra való ebédjét. Vegyék meg, szépen kérjük önöket, ve­gyék meg! MŰVÉSZET. Új köntösben. Az Uj Idők mai címlapjáról. nem Titkos örömmel vártuk, mikor készül­el Rupert Bunny képének kliséi, hogy azokkal kinyomassuk az Uj Idők legújabb borítékját. Annyira kíváncsiak voltunk, mint fest reprodukcióban a csodaszép eredeti festmény, hogy ami­kor megjött a sok klisé, amivel külön­külön nyomják az egyes színeket, szinte ki se várhattuk, míg a nagy gép kiadja magából az első színes lapot. Még úgy nedvesiben széjjelkapkod­tuk az egyes lapokat. A nehéz munka, amely annyi fáradságot adott a klisér­nek és gépmesternek, fényesen sikerült. Pompázó színekben ragyogott Bunny legszebb kompozíciója s a művész maga is gyönyörűséggel világhírű nézné művének e sok ezerszeres megsokasodá­sát, ha most Párisból hirtelenül itt teremne. S akkor emlékezetünkbe jutott a leg­szebb címlapnak kalandos története. Mert biz valóságos története van ennek a fényes képnek, amely mától fogva új köntöse lesz az Uj Időknek. A történet visszamegyen Indiáig. Ne tessék ezt mesének venni, mert szóról­szóra úgy vagyon. Indiában egy kiváló magyar író a fájdalom, korán elhunyt Justh Zsigmond megismerkedett egy fiatal skót vadás­szal, aki puskája mellett festőszekrényt is vitt a vállán. A fiatal vadász a világ egyik leg­zseniálisabb művésze volt: Rupert Bunny. Összebarátkoztak, jó cimborák lettek, együtt kószáltak és együtt tereferéltek művészetről és szép asszonyokról. Akkora lett köztük a barátság, hogy amikor búcsúzni kellett, a skót megígérte a ma­gyarnak, hogy majd meglátogatja. Egy nyári napon poros parasztszekér állott meg Justh Zsigmond alföldi por­tája előtt. Hozott egy fiatal angliust, aki nyakába ugrott a házigazdának s csak annyit szólt: Megjöttem. — Nini Rupert! Isten hozott! Vissza­jöttél Indiából? — Most az egyszer Ausztráliából — szólt­am az. — Meglátogattam az apámat. Aztán ott ragadt jó ideig, a nagy művész s festögette az Alföld csodás hangulatait, míglen ismét fogta sátorfáját s hazament Párisba. Justh Zsigmondnál a beszélgetés során szóba került a magyar művészet is,amelyet a finom ízlésű és rendkívül képzett házi­gazda ismertetett meg a vendégével. Azóta jó idő telt el, a szegény Justh elköltözött jobb hazába, Bunny pedig szorgalmasan küldte csodaszép képeit a budapesti tárlatokra, ahol azok való­sággal lázba ejtették a kritikát. Párisban folytatta Justh hátramaradt barátaival a jó viszonyt s nagyon meg­szerette őket. Náluk látta az Uj Időket s e lapokból figyelemmel kisérte a magyar művészetet. Egyszer aztán lapozgatás közben fölkiáltott Bunny : — No, csinálok én is majd valamit, ha egyebet nem, valami színes ruhát az újságotoknak. Egy napon a párisi postával nagy, gondosan becsomagolt papírcső érkezett. Amikor kibontottuk, előttünk feküdt egy végtelenül előkelő vonásokkal megraj­zolt, finom, leheletszerű színekkel festett akvarell. Rupert Bunny szavát állta : megküldte az Uj Idők címképét. Egyszeribe öröm fogta el a körül­állókat, mert ehhez hasonló finom cím­lapot még a legnagyobb szabású külföldi lapokon sem láttunk. Kézről-kézre járt, míglen sietve elküldtük a klisékészítő műintézetbe. Most pedig ide fektetjük, olvasóink asztalára ezt a gyönyörű képet. És előre is tudjuk, hogy olyan élvezetet szerzünk vele előfizetőinknek, mint amilyent lát­tára mi s a fővárosi műbarátok mindnyá­jan éreztünk. Egy zseniális művésznek egyik leg­finomabb alkotása az. A gavallér ösztöndíja. Páratlan pél­dája esett tavaly a nemes műpártolá­snak : egy gazdag úr nagylelkű alapítványt tett, amelynek évi 4200 frtot kitevő kamatjait tehetséges festőknek szánta ösztöndíjul. Ki ez a nemes mecénás? Nem tudjuk, mert ő maga nem akarja, hogy a világ megtudja nevét. A stipendium azonban szépen kiosz­tásra kerül ez idén is. Most írta ki a Képző­művészeti Tanács az erre szóló pályázatot, amelyen részt vehet az iskolai képzésen túl levő minden fiatal magyar festőművész, aki tanulmányait a külföldön akarja folytatni. Ajánljuk ezt a nemes példát gazdag főuraink figyelmébe. Nemzeti Színház Ohnet és Müsset új, de korántsem javított kiadásban : ez volna a legrövidebb kritika arról a két darabról, amely múlt pénteken került először színre a Nemzeti Színházban. Míg azonban Abonyi Árpád darabja bizonyos előkelő írói tulaj­donsággal dicsekedhetik, az Egy estély egé­szen dilettáns­ munka és föl sem érhető kö­zönséges észjárással, hogy miért kellett azt az ország első műintézetében színre hozni. Ennek az egyfölvonásosnak különben sem a egészen kifogástalan az előélete : pályázott szegedi Dugonics-társaság díjára, ahol nagyon rossz bizonyítványt adtak neki. Ilyen útlevéllel jutott el a Nemzeti­­ Színházhoz, ahol megkísérelték a szegedi kritika felül­bírálását. De a kísérlet rosszul ütött ki, mert a közönség épp oly rosszul fogadta, mint a kritika. Abonyi darabjának szép sikere lett w

Next