Uj Idők, 1906 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1906-01-01 / 1. szám - Lovik Károly: A kertelő agár / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
északi szél, amely az ökörfark-kórót gyorsabban pörgetné az avaron. A folytatást megírni nehéz: a lovak nem tudták az agarakat követni s hamarosan meg voltak verve, így tehát nem lehetett megállapítani, mint folyt le a nevezetes erőpróba. Csak a második nap derült ki az eredmény: az agarak után kutató lovászok a szomszéd megyében egy apró pocsolyánál holtan találták meg a három versenyzőt. A tót még átmászott a vizén s a túlsó parton ölte meg a szélhűdés, Tigrist a pocsolyában érte utól az enyészet, Szotnya egy hosszal mögötte a parton feküdt, megmerevedve. De térjünk vissza az ágotai gyöpre: az agárverseny ezalatt már megkezdődött. Gyöpre magyar! indul már a bíró meg a két első agár! Az urak fölkapnak lovaikra, amelyeknek kiálló bordáin meglátszik, hogy az agarászó idény meglehetősen előrehaladt, míg a hölgyek könnyű homokfutón követik a zöldkabátos bírót, aki olyan komolysággal figyelt az előtte pórázon vezetett két agárra, mintha Attila és Aetius harcában kellene döntenie. A kényelmes bácskai urak cifra bundáikban a dombra vonulnak föl s messziről csak annyit lehet látni, hogy hébe-hóba valamit az ábrázatukhoz emelnek. Úgy hiszem, egyszer a látócsövet, máskor a csutorát. Az első pár agár csakhamar nyulat ugratott föl s a bíró elkiáltotta magát: — Hajrá! A pecérek eleresztették a kravátlikat s az agarak mellkasukkal a földet súrolva repültek a megijedt süldő után. Néhány pillanat, s már repült a bunda szőre s nem kellett egy Miatyánkot elmondani, az egyik agár, amely úgy dolgozott a fogaival, mint a suszter az árral, már beszámolt a nyúllal. — Fölmaradt a Tigris, — hirdette ki az eredményt a bíró. A Tigris boldog tulajdonosa leugrott a lováról és ölbe kapta ebét, helyreiparkodva rázni, ahogy szokás, az agár beleit, míg viszont a másik pályázó tulajdonosa , egy pókhasú, káplárbajuszú kurtanemes dühösen mutatott a pusztaságba, ahol a nyájak körül nyilván komondorok lézengtek és így szólt a rája bambán bámészkodó agárhoz: — Adja besze! Eredj a társaidhoz, a, a kutyákhoz ! A kutyákhoz! Egy agárnak ezt mondani! Annyi ez, mint a telivérről leszedni a nyerget és hámot akasztani a helyébe, avagy az oroszlánnak azt kiáltani oda: „Macska vagy, menj egerészni!" Mert a kutya és agár közt annyi a különbség, mint farkas és öleb között: egy család, de két szélsőség. A kutya az a kuvasz, amely csirkeólakat őriz, drótostótokra ugat és sonkacsontot lop, de az agár, az s]mortsman, aki a széllel versenyez, akinek nevét billikomba vésik, s aki gazdájának örökké emlékezetes babért, dicsőséget szerez. Mielőtt a társaság az újabb pár agárral nekiindult volna az avarnak, a község irányában könnyű kocsi jelent meg. Két ménkő nagy trapper húzta az alkalmatosságot, amelynek minden porcikáján ott ragyogott a kék a pirossal. Ez tehát Balsai-fogat, mert az az ő színük. Kék és piros volt a szerszám pillangódísze, a kocsitakaró, a kerekek, a kocsisok bundája, sőt az ifiúr kravátlija, meg mellénye. A Balsaiak, mint látszik, megbecsülték az adományozó levelet: ha lehetett volna, még kék és piros lovakat is fognak a hám mellé. Nézzük meg a furcsa fogatot meg úri gazdáját közelebbről. Maga az ifiúr, Balsai Náci, voltaképp már öreg legény volt, sürít hajjal és fakó bajusszal, de azért biz' ifiúr maradt ő, mert nem házasodott meg, a nagyságos úr, az édesapja pedig még élt. Ő majd csak akkor lesz nagyságos úr, ha az öreg bevonul a balsai kriptáig. Az ifiúr az éjjel kissé elszórakozott, s miután lakótársa egy agár volt, amely álmában is vadászott s egy bivalynagyságú nyulat fogván meg, pokolian üvöltött, a jeles agarász igen keveset aludt. Csak reggel felé szundikált el kissé, s így pár perccel megkésett. Mit se tesz ez, az összevetésnél agara úgyis magasszámú párba került, s hogy mit csinálnak a többi kuvaszok, az Balsai uramat nem igen érdekelte. Ő neki csak egy ellenfél létezett: a Bárándiak agara. (No, az agár és nem kuvasz, — koncedálta nagy nehezen az ifjúr.) De a többi, az bliktri, rattler, dakszli meg pudli. A Bárándiaknak mégis van valamelyes fogalmuk a dologról, ámbár hát nagyon is jó lábon állanak a bírókkal meg miegymás, ami a Balsaiaknak természetesen derogál. Az úrfi csöndesen hajtotta a nagy muszkákat és közbe-közbe egy pillantást vetett a kocsikra, amelynek főhelyén egy ásítozó agár foglalt helyet, míg vele szemlén, ahogy szubordináció szerint illik, egy lovász ült és időközönként rövidebb-hosszabb beszédeket intézett a fekete bajnokhoz, amelyben fölhívta figyelmét ősére, a jeles Fidibuszra, remélte, hogy ő is majd csak „elnyeli, meg kiteszi" a nyulat (vagyis játszadozik vele), ahogy ilyen híres „keresztbe vágó" agárhoz illik, és hogy úgy elbánik azzal a Bárándi-féle inzselléreskedő kutyával, ahogy Pontius Pilátussal. Az agár csöndesen tudomásul vette mindezt s még az utolsó, kissé sajátságos hasonlat sem hozta ki sodrából. A kék és piros homokfutó mögött vagy száz lépéssel egy másik alkotmány döcögött, egy Ádám és Éva idejéből való irtózatos nagy hombár, amelyet két szürke lovacska csak nehezen vonszolt a homokos úton. Ez a kocsi is Balsaiakat hozott: az ifiúr édesapját, Kázmért, meg édesanyját, nemkülönben húgát, Klárikát, aki csodák-csodájára huszonkét évvel később született az ifiúrnál. A családfőt szállító furcsa kocsi hogy egy-két szóval megemlékezzem róla, megérdemelt. Az alkalmatosság, legyünk igazságosak, nem volt olyan régi, amilyennek látszik. Nem is Gyarmat lovag, Bátor Opos híres bajtársa, a család alapítója, hanem Balsai Ábrahám készíttette annak idején, amikor az ónodi országgyűlésre ment: a hintó tehát még messze van a kétszáz esztendős jubileumtól. Ábrahám az ónodi gyűléskor már törődött ember volt, s nyeregben csak úgy tudott maradni, ha a hevederhez szíjazták. Miután azonban Ónod messzire feküdt Balsától és a más kárán mulató, gaz lovászok gyakran megpörkölték a nyereghez kapcsolódó szíjakat, úgy, hogy a bőrszíj-szerkezet elszakadt és Ábrahám az első zökkenésnél lepottyant a nyeregből, az ükapa inkább szekeret építtetett, amelynek belseje akkora volt, hogy meg lehetett benne ágyazni is, teríteni is, sőt kuruc jókedvében Balsai Ábrahám még a kállai kettőst is eljárhatta a mozgó szájában. Amikor az öreg úr meghalt, a kocsit a fia örökölte, de az is csak fehér fővel használta, szintúgy a következők, nemkülönben Kázmér nagyságos úr, aki mikor kikopott a nyeregből, ilyenformán látogatott el a szomszédos agarászatokra. A hintó hajdan fekete volt, de idővel egérszürke lett, amely színre az évtizedeken át kiáltott eső sötét sávokat húzott, amiért is az ifjúság a szekeret zebrának csúfolta. Régi módi szerint nem volt rajta lépcső, nehogy, pusztákon járva, a szegény legények felugorjanak rá és pisztolyt szegezhessenek a csöndes utas mellének; a befelé épített hágcsó tehát csak akkor ereszkedett le, ha az ajtót kinyitották. A kocsi vastag, fekete szíjakon lógott, — a rugókat ugyanis csak az ónodi országgyűlés után fedezték föl, — ablaka egy sorban három volt, de a kis lyukak oly magasan feküdtek, hogy