Uj Idők, 1910 (16. évfolyam, 1-26. szám)
1910-03-06 / 10. szám - Mikszáth Kálmán: A fahuszár, meg a lova, meg a ló sípja / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
csiról s barackot nyomván az ismerős gyerekek fejebúbjára, vagy a fülüket meghuzogatván, kitörő örömmel vette, hogy ilyen messzire életbe jöttek. — Ilm, hát itt vagytok? Egész idáig jöttetek? Ergum bergum vaskalap, Szepi bácsi megharap. Ugye már szidtatok, hogy elkéstem? De hát nagyon jól elbeszélgettünk a sörházban. Aztán bajom volt a zsidóval, nem akarta a gyapjú árát lefizetni, hogy azt mondja, nedves helyen tartottam a zsákokat, azért nyomott a gyapjú annyit. Megvertem az imposztort, ezért aztán a bíróság elé idéztek, szóval baj volt gyerekek, nem volt pénzem, nem vehettem nektek semmit. Alamuszi módon végigpillantott az elszomorodott kis arcokon s édes puha szíve egyszerre megolvadt, nem tudta őket sokáig kínozni, elnevette magát: — Ej no Csak az volna szép, hogy Szepi bácsi üres kézzel jöjjön haza! Inkább elbujdostam volna az óperenciás tengeren túl. No még csak az kéne. Nopsza, Mátyás, ugorj, Mátyás, nyisd föl a kocsi-ládát! A kocsis annyit se mondott, hogy ,,Szezám nyílj meg'', hanem csak fölkelt kissé, valami karikát megfogott és az első ülés szétnyílt, mert voltaképpen egy pokróccal letakart láda volt, tele mindenféle kinccsel. Amit az emberi agy kitalálhat és amit az évszak gyönyörűséget nyújthat. Onnan szedte ki Szepi bácsi májusban a vérpiros cseresznyéket s akasztgatta a gyerekek füleire, télen aranyszínű narancsok kerültek ki a mélységből, gránátszínű berkenyék, csodálatos ízű szent János-kenyerek, fügék és datolyák. Innen húzogatta ki a mézeskalácsból formált kis szekereket, bádogkardot, kis ásót és gereblyét, leányoknak apró tepsiket és tányérokat, de ki tudná azt elsorolni. Peszerényen túl rendes körülmények közt föl sem ült már többé hazáig a kocsijára, mert az egész vonalon közelegtek eleibe új és új gyerekcsapatok, akiknek ki kell osztani a vásárfiát. Csöndesen, megelégedetten lépegetett hát a kocsija mellett, ekképpen folytatva társalgást a kocsin maradt rendes útitársával, a Góliáthtermet is Kalmár Jánossal, aki váltig csúfolta emiatt mindenféle szárazdajkának, pesztonkának. —• Hallgass, te hóhér, — szidta össze Divényi, — mert igazán az vagy te, János. Senkinek se hánytorgatom föl a mesterségét és mikor az ökröt leütöd a taglóval, föl se veszem, mert én is keményszívű kutya vagyok (hiszen honvéd voltam, te, János), de mikor azokat az ártatlan bárányokat öldösöd, akkor nem szeretnék a bőrödben lenni. Azért hát hallgass, János, ne bánts engem, János, mikor a gyerekeket kiszolgálom, mert olyan ez, mint az isteni tisztelet, János. A robusztus mészáros nagyokat kacagott a szavain. Pedig ő igazán lelkiismeretesen szolgálta ki a kedvenc gyerekeit s ha valamelyik nem ment el, hogy őt az országút mentén várja, azért se neheztelt, maga kopogtatott be a házakhoz s átadta az apróságoknak a hozott ajándékokat, melyek a szülők rangja szerint nagyobbak vagy kisebbek voltak értékben-Nekem is meghozta hétről-hétre szorgalmasan. Még most is emlékszem az apróságaira. Az első farmszáromat ő vette, az első sarkantyút is tőle kaptam, meg az első ostort. Sokszor vett az ölébe, beszélgetett velem, simogatta a fejemet, hátba ütögetett, kikérdezte, mit tudok, mit tanulok s az édesanyámnak gyakran mondta: — Majd meglássa, húgom asszony, hogy szolgabíró lesz ebből a gyerekből. Édesanyám szíve örömében repesett ilyenkor mintha valami rendkívüli divinációt látna e megjegyzésben, elkezdte firtatni, hogy miből gondolja ezt? Mert hiszen nem jól tanul a fiúcska. Sehogyse akarja az öreg betűket se megismerni. — Hm. Hogy miből gondolom, hágomasszony?... hogy miből gondolom ? — ötölt-hatolt Szepi bácsi. — Iát a szemeiben van valami szolgabírói csillámlás. Isten úgyse, van valami. Szóval különösen szeretett és kényeztetett Szepi bácsi, aminek sok jelét adta. Az igaz, hogy én is szerettem, csakhogy én nem sok jelét adtam.Mindössze egyszer kellett meggratulálnom egy évben, József-napkor. Egy bibircsókos öreg kántor, névszerint Tuschnag Endre tanított ekkor a betűvetésre. Nagy ostobaságnak találtam, hogy amit az ember elmondhat egy szempillanat alatt, azt egy óráig odaszegezgesse a papirosra. Csodálkoztam, hogy mitől jó ez? De ezeken a névnapokon csakugyan jó volt. Mert az öreg Tuschnay komponált egy kis versikét, aztán lerajzolt egy árkus papirosra egy óriási szivet, ki is festette pirosra; a piros szívbe be kellett írni a verset és elküldeni Szepi bácsinak. Azaz hogy Tuschnay beírta ceruzával s én csak átsétálgattam sajátkezüleg a tintás tollammal az ő ceruzás vonalain. De hogy így is nagyon tönkretettem őket és kivettem a formájukból (mert szép írása volt Tuschnagnak), mutatta a Szepi bácsi kritikája, aki meghálálta a legközelebbi hétfőn a gratulációt és így szólt: — Tanulj meg írni, öcskös! A későbbi években azután teljesen a magam betűivel írtam a gratulációkat, de Szepi bácsi akkor még jobban kifogásolta: Mikszáth szülőháza Szklabonyán A régi kúria Horpácson, Mikszáth birtokán 20* 231