Uj Idők, 1915 (21. évfolyam, 1-26. szám)
1915-05-23 / 22. szám - Balla Ignác: Egy elkésett lovag / Társadalmi, ismeretterjesztő cikkek, genreképek, leírások
Egy elkésett lovag - Lövik Károly posthumus könyve. Regényes följegyzések. Singer és Wolfner kiadása. Ára 3.5c) korona. A kiválasztottak közé tartozott, akik csak nagysokára tudják kivívni a közönség narkotizáló népszerűségét és akiknek fénye, mint kihalt bolygók sugárzása, csak az éltető tűz ellobbanásával ér el hozzánk. Nem kergette a dicsőséget, de azért mindég gyönyörű tehetsége legjavát igyekezett adni, hogy végre megnyerje magának a közömbös szíveket is. A népszerűség halvány fénnyel mosolygott csak reá hosszú, hosszú esztendőkön keresztül és nem vakította el őt sohasem: az olcsó sikerek nem tették elbizakodottá és nem rontották el, nem mételyezték meg sohasem nemes művészetét, amely nem ösmerte a vásári hatások kergetését. A legnagyobb mélységekben — az emberi lélekben — bányászott lankadatlanul drága kincsekért és mindég újabb, mindég nehezebb problémák ostorozták nyugtalan lelkét az írás művészetének fájdalmas gyönyörűségéhez. Nála igazán fájdalmas gyönyörűség volt az írás. I [eteken át gyötrődött egy-egy témájával, százszor is megforgatta agyában, megfürdette lelkében és csak akkor vetette papirosra, amikor már levált róla minden hétköznapiasság. Ekkor már könnyen ment a munka: csak le kellett írnia mindazt, amit magába szívott és amit átélt hősei helyett is. De addig, amíg a téma megérlelődött . . . ? Van Daudetnek egy elbeszélése az aranyagyvelejű emberről, aki mindennap egy darabkát tör le agyából, ezekkel az aranydarabokkal élteti családját — az emberiséget — amíg végre az utolsó aranydarabbal együtt ő is elvész. Az aranyagyvelejü ember tragikuma volt meg Lövik Károlyban. Melegfényű, sugárzó aranyakkal gazdagította ő is az irodalom kincsesházát, de ezek az aranyak véresek voltak: az ő önmarcangoló, fájdalmas művészetének vércsöppjei izzanak rajtuk. Hogy ezt azután egyesek, felületesen ítélő szemmel, a nehezen alkotó, fáradt lendületű fantáziának tulajdoníthatják, — hát ez is hozzátartozik Lövik Károly tragikumához. Voltak, akik nem értették meg életében és nem értik meg halálában sem. Voltak, akik csak gondos iparművészetnek látták az ő nemes, a magyar irodalomban talán túlzottan is lelkiismeretes és gondos művészetét, már csak azért is, mert nincsenek benne túlzások és ízléstelenségek, mert minden regénye és elbeszélése csodálatos precízséggel kiegyensúlyozott és biztos szívverésű. Pedig az iparművészet, az ötvözés, az aprólékos szócsiszolás sohasem volt Lövik Károly művészetének karakterisztikuma. Ha mondatait kiemeljük a novellák akciójából, ha szavait széjjelbontjuk, talán kissé szürkék is, nemhogy opálos tűzfényűek lennének. Ezek a mondatok nem a stílusbeli ragyogás kedvéért íródtak és önmagukban nem is sugárzók. De amikor a szó a szóba, mondat a mondatba kapcsolódik, egyszerre csodálatos vérkeringés fut végig bennük, amelyektől a máskülönben szürke és talán hideg mondatok is élni kezdenek és rajtuk az élet életerős, egészséges, meleg vére piroslik át. Költő és minden realizmusa mellett romantikus is volt Lövik Károly, de a vérszegény költők betegesen szép szóáradatai nélkül. Szerette a szavak muzsikáját — a verseket — de egyetlen mondatot sem áldozott föl érte. Ez nem is a regényíró és a novellista föladata. Ő az élet eseményeit és azokban a mozgató erőket, a titkos rugókat vizsgálta. Nem volt egyszerű mesemondó, aki csak szórakoztatni akar — ez is egyik oka talán, hogy oly későn és különösen csak most, a háborúban, amikor a szívek megnemesedtek, ragyogott reá az elismerés és a népszerűség, — de mindig magasabb célok és magasabb írói feladatok fűtötték át a lelkét. És ezek közül való az analízis is. Lövik is analizált, de bár sok van benne Flaubertből— mind a ketten szerették a vidéki Don Juanok rajzát. — Lövik Károly nem hosszadalmas lélekrajzokban boncolja az embert. Az ő analizálása modernebb, sűrűvérűbb, magyar. Nála a lélekrajz beléolvad, belészövődik az eseményekbe és az akcióban fejlődik ki, hogy annak ne toldaléka, de szerves része legyen. Mint amikor a biztos kezű festő egyetlen vonallal tudja kifejezni a karaktert, a lendületet és a mozgást. Posthumus könyve is ilyennek mutatja Lovikot. Az elkésett lovag, akinek életén és szerelmein végigkalauzol, több mint regényhős, maga az ellentétekből, örök ellentmondásokból összerakott ember. Jó és rossz, egyszerre, mint ahogy nincs csak jó vagy csak rossz ember: mindenkiben megvan a rosszhoz való hajlam mellett a jóság is. Csak a körülményeken múlik, melyik érzés lesz úrrá rajta. Egyetlen szó, egyetlen tekintet elég, hogy a rossznak bélyegzett érzések viharozzanak föl a lélekben. Ilyen ez az elkésett lovag is, cinikus és ugyanakkor rajongó, szkeptikus és fatalista, párbajhős és gyereklelkű óriás. Elkésve él a földön, az bizonyos, mert az ő életfelfogását a pruderia nem hajlandó mindenkor polgári morálnak elfogadni. Van benne valami Don Juanból és Casanovából. De még több: a szenvedő, örökké önmagával vivódó örök szerelmesből, ahogyan az erős férfi lelkébe belelopták ezt az emésztő tüzet az ősi ösztönök, nem pedig az ősi istenek. Ezért nem szerelmes, vagy érzéki kalandok füzére ez a könyv, hanem inkább regényes Studium a szerelemről és egy emberről, a férfiről, akit minden szerelme — mint sokszögletű prizmás tükör — más és más oldalról világít meg. Egyetlen ember áll az előtérben. Körülötte minden változik: tájak, emberek, szerelmek eltünedeznek mellőle. De minden eltűnő emlék egy sugarat vet erre az emberre és minden sugár csak ezt az arcot, ezt a lelket varázsolja ösmerősebbé, hogy végre önmagunkat ösmerjük föl benne. Lövik Károly nemes művészete — a kihalt bolygó fénye, amely csak későre ér el hozzánk — ragyogja be ezt a könyvet. És ez a könyv is egyik dísze a magaemelte gyönyörű síremléknek — Lövik műveinek — amelyek hirdetni fogják az ő igazi nagyságát. Balla Ignác: Önkéntes vadászok légiója Mühlbeck Károly rajza 1>54