Uj Idők, 1915 (21. évfolyam, 1-26. szám)

1915-05-23 / 22. szám - Balla Ignác: Egy elkésett lovag / Társadalmi, ismeretterjesztő cikkek, genreképek, leírások

Egy elkésett lovag - Lövik Károly posthumus könyve. Regényes föl­jegyzések. Singer és Wolfner kiadása. Ára 3.5c) korona. A kiválasztottak közé tartozott, akik csak nagy­sokára tudják kivívni a közönség narkotizáló népszerű­ségét és akiknek fénye, mint kihalt bolygók sugárzása, csak az éltető tűz ellobbanásával ér el hozzánk. Nem kergette a dicsőséget, de azért mindég gyönyörű tehet­sége legjavát igyekezett adni, hogy végre megnyerje magának a közömbös szíveket is. A népszerűség hal­vány fénnyel mosolygott csak reá hosszú, hosszú esz­tendőkön keresztül és nem vakította el őt sohasem: az olcsó sikerek nem tették elbizakodottá és nem ron­tották el, nem mételyezték meg sohasem nemes művé­szetét, amely nem ösmerte a vásári hatások kergetését. A legnagyobb mélységekben — az emberi lélekben — bányászott lankadatlanul drága kincsekért és mindég újabb, mindég nehezebb problémák ostorozták nyug­talan lelkét az írás művészetének fájdalmas gyönyö­rűségéhez. Nála igazán fájdalmas gyönyörűség volt az írás. I [eteken át gyötrődött egy-egy témájával, százszor is megforgatta agyában, megfürdette lelkében és csak akkor vetette papirosra, amikor már levált róla minden hétköznapiasság. Ekkor már könnyen ment a munka: csak le kellett írnia mindazt, amit magába szívott és amit átélt hősei helyett is. De addig, amíg a téma meg­érlelődött . . . ? Van Daudetnek egy elbeszélése az aranyagyvelejű emberről, aki mindennap egy darab­kát tör le agyából, ezekkel az aranydarabokkal élteti családját — az emberiséget — amíg végre az utolsó aranydarabbal együtt ő is elvész. Az aranyagyvelejü ember tragikuma volt meg Lövik Károlyban. Melegfényű, sugárzó aranyakkal gazdagította ő is az irodalom kincsesházát, de ezek az aranyak véresek voltak: az ő önmarcangoló, fájdalmas művészetének vércsöppjei izzanak rajtuk. Hogy ezt azután egyesek, felületesen ítélő szemmel, a nehezen alkotó, fáradt lendületű fantáziának tulajdoníthatják, — hát ez is hozzátartozik Lövik Károly tragikumához. Voltak, akik nem értették meg életében és nem értik meg halálában sem. Voltak, akik csak gondos iparmű­vészetnek látták az ő nemes, a magyar irodalomban ta­lán túlzottan is lelkiismeretes és gondos művészetét, már csak azért is, mert nincsenek benne túlzások és ízléstelenségek, mert minden regénye és elbeszélése csodálatos precízséggel kiegyensúlyozott és biztos szív­verésű. Pedig az iparművészet, az ötvözés, az aprólékos szócsiszolás sohasem volt Lövik Károly művészetének karakterisztikuma. Ha mondatait kiemeljük a novellák akciójából, ha szavait széjjelbontjuk, talán kissé szür­kék is, nemhogy opálos tűzfényűek lennének. Ezek a mondatok nem a stílusbeli ragyogás kedvéért íródtak és önmagukban nem is sugárzók. De amikor a szó a szóba, mondat a mondatba kapcsolódik, egyszerre cso­dálatos vérkeringés fut végig bennük, amelyektől a máskülönben szürke és talán hideg mondatok is élni kezdenek és rajtuk az élet életerős, egészséges, meleg vére piroslik át. Költő és minden realizmusa mellett romantikus is volt Lövik Károly, de a vérszegény költők betegesen szép szóáradatai nélkül. Szerette a szavak muzsikáját — a verseket — de egyetlen mondatot sem áldozott föl érte. Ez nem is a regényíró és a novellista föladata. Ő az élet eseményeit és azokban a mozgató erőket, a titkos rugókat vizsgálta. Nem volt egyszerű mese­mondó, aki csak szórakoztatni akar — ez is egyik oka talán, hogy oly későn és különösen csak most, a há­borúban, amikor a szívek megnemesedtek, ragyogott reá az elismerés és a népszerűség, — de mindig maga­sabb célok és magasabb írói feladatok fűtötték át a lel­két. És ezek közül való az analízis is. Lövik is analizált, de bár sok van benne Flaubert­ből­­—­ mind a ketten szerették a vidéki Don Juanok rajzát. — Lövik Károly nem hosszadalmas lélekraj­zokban boncolja az embert. Az ő analizálása moder­nebb, sűrűvérűbb, magyar. Nála a lélekrajz beléolvad, belészövődik az eseményekbe és az akcióban fejlődik ki, hogy annak ne toldaléka, de szerves része legyen. Mint amikor a biztos kezű festő egyetlen vonallal tudja ki­fejezni a karaktert, a lendületet és a mozgást. Posthumus könyve is ilyennek mutatja Lovikot. Az elkésett lovag, akinek életén és szerelmein végig­­kalauzol, több mint regényhős, maga az ellentétekből, örök ellentmondásokból összerakott ember. Jó és rossz, egyszerre, mint ahogy nincs csak jó vagy csak rossz ember: mindenkiben megvan a rosszhoz való hajlam mellett a jóság is. Csak a körülményeken múlik, melyik érzés lesz úrrá rajta. Egyetlen szó, egyetlen tekintet elég, hogy a rossznak bélyegzett érzések viharozzanak föl a lélekben. Ilyen ez az elkésett lovag is, cinikus és ugyanakkor rajongó, szkeptikus és fatalista, párbajhős és gyereklelkű óriás. Elkésve él a földön, az bizonyos, mert az ő életfelfogását a pru­deria nem hajlandó min­denkor polgári morálnak elfogadni. Van benne valami Don Juanból és Casanovából. De még több: a szenvedő, örökké önmagával vivódó örök szerelmesből, ahogyan az erős férfi lelkébe belelopták ezt az emésztő tüzet az ősi ösztönök, nem pedig az ősi istenek. Ezért nem sze­relmes, vagy érzéki kalandok füzére ez a könyv, ha­nem inkább regényes Studium a szerelemről és egy emberről, a férfiről, akit minden szerelm­e — mint sok­szögletű prizmás tükör — más és más oldalról világít meg. Egyetlen ember áll az előtérben. Körülötte min­den változik: tájak, emberek, szerelmek eltünedeznek mellőle. De minden eltűnő emlék egy sugarat vet erre az emberre és minden sugár csak ezt az arcot, ezt a lel­ket varázsolja ösmerősebbé, hogy végre önmagunkat ösmerjük föl benne. Lövik Károly nemes művészete — a kihalt bolygó fénye, amely csak későre ér el hozzánk — ragyogja be ezt a könyvet. És ez a könyv is egyik dísze a maga­emelte gyönyörű síremléknek — Lövik műveinek — amelyek hirdetni fogják az ő igazi nagyságát. Bal­la Ignác: Önkéntes vadászok légiója Mühlbeck Károly rajza 1>54

Next