Uj Idők, 1915 (21. évfolyam, 27-52. szám)
1915-06-27 / 27. szám - Gábor Andor: Egy untauglih noteszából / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
1 XXI. évfolyam Uj Idők Szépirodalmi, művészeti és társadalmi képes hetilap Előfizetési ára Előfizetési ára Félévre 10 korona Szerkeszti Herczeg Ferenc Negyedévre 5 korona 1915 június 17 27. szám Egy untauglik noteszából Regény Irta GÁBOR ANDOR I. 1914 július 16. Végre, végre, kitört a háború! Nem foglalkozom ugyan sem belpolitikával, sem külpolitikával, a háborút mégis helyeslem. Igazán kellett valami nagy dolognak történnie, hogy a világot kirázza tespedtségéből. Mert a világ tagadhatatlanul tespedt volt. Nálunk a Bankban például a praktikánsok már nem szívesen kezelték a köplikönyvet. Állandóan a kávéházon járt az eszük s a hivatalos órák alatt is folyton abbahagyták a munkát, egyrészt, hogy sületlen vicceket meséljenek el, másrészt, hogy megbeszéljék a tegnapi kávéházi eseményeiket. Ha bementem közéjük, lekapták a fejüket és úgy tettek, mintha dolgoznának, pedig nem dolgoztak, némelyiknek a keze alól néha két teljes napig ki nem jött semmi munka. Ezeknek a fiúknak is szükségül volt a háborúra. És a társadalomnak is. Geiringerék hallatlan életet éltek. Ne is beszéljünk róla. Őszintén szólva magam is úgy éreztem már, hogy elsürüsödik a vérem, ellustulok és olyasmivé válok, amit iskolai tanulmányaim szerint szibaritának lehet nevezni. S mert itt a háború, és mert fölpezsdült az életem és szent meggyőződésem, hogy, a háborús forgatagba vetvén magamat, igenis nagy dolgokat fogok művelni, egészen nagy dolgokat, valószínűleg hőstetteket is, az utókor számára, mely meg fogja becsülni feljegyzéseimet, ideírom életrajzi adataimat: 1886-ban születtem, a somogymegyei Babócsa községben, melyet sokan Babocsának írnak és ejtenek, rövid ó-val, igen helytelenül. Ez a Babócsa, mely a Rinya partján fekszik, a hős Zrinyi Miklós és a költő Zrínyi Miklós a mi működéséről nevezetes, valamint arról, hogy én ott születtem. Erről ma még kevesen tudnak, de a háború után, biztos vagyok benne, nagyon sokan és igen gyakran fogják emlegetni a somogymegyei Babócsa községet, mely a régi oklevelekben céhával fordul elő (Babócha), azt hiszem azonban ennek semmi jelentősége nincs. Az elemi iskolát Babócsán végeztem, s különösebb feljegyezni valóm ebből az időből nincs. Csak arra emlékszem élesen, hogy tanítónk egy nyullábbal szokta letörölni a fekete táblát s aki rosszul viselte magát, azt, a dobogóról, ugyanevvel a nyullábbal nagyszerűen el tudta találni. A nyullábat azután fel kellett venni és visszavinni az ő asztalához. Ezt már akkor is impraktikusnak ítéltem. Hogy a megbüntetett, nyullábbal orron dobott egyén, a tanítónak még szolgálatot is teljesítsen a nyulláb visszavitelével, ezt megalázónak véltem. Későbbi olvasmányaimból láttam, hogy bizonyos ausztráliai bennszülötteknek egy különös fegyvere, a bumeráng, a babócsai tanító céljaira sokkal alkalmasabb lett volna, mert az utazók azt mondják erről a bumerángról, — ámbár én elképzelni még ma sem tudom, hogyan lehetséges — hogy nemcsak odavágódik az ellenséghez, ha tulajdonosa eldobja, hanem vissza is röpül. A nyullábnak is ilyennek kellett volna lennie. Ez a kritikám azért lehet ilyen elfogulatlan a nyullábról, mert én magam, mint jó tanuló, sohasem kerültem érintkezésbe vele. Egész iskolai pályámon mindig jó tanuló voltam, miután az első nehézséget sikerült legyőznöm. Az első nehézség talán érdekelni fogja a pedagógusokat — nagy férfiak gyermekkori adalékaiból mindig a legtöbbet tanulhatja a nevelés művészete —, tehát röviden ismertetni fogom. Az első nehézség mingjárt az iskolázás második napján jelentkezett s valószínűleg az akkori oktatás rossz metódusa következtében. Az i betűt tanultuk először s másodszor az r-et, amit rö betűnek mondottunk. A betűk alakját könnyedén megjegyeztem magamnak, (azóta is igen tanulékony, nyiltfejű ember vagyok, ezt szerénytelenség nélkül elmondhatom) s kitűnően tudtam, hogy melyik az i, melyik az r. De mikor a két betű összeolvasásáról lett szó, nálam ez volt az eredmény: — I—rö. Ez még nem lett volna baj, ezt a nyullábas tanító még elfogadta. A másik szó azonban a r már sokkal furcsábban hangzott, így: — Rö—i. S mert az r betűt, valószínűleg az akkori oktatás rossz metódusa következtében rö betűnek tanultam, sehogy sem tudtam a két betű összerakását máskép megoldani. Csak így: — Rö—Í. Mindaddig nem tudtam, anyai jóakarat és házitanítói segédlet ellenére, míg édesapám be nem jött a szobába és egy csendes, de csípős pofonnal el nem térített attól a logikus ténytől, hogy rö--i—röi. 1