Uj Idők, 1921 (27. évfolyam, 1-24. szám)

1921-09-15 / 18. szám - Kádár Lehel: A csodakabát / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

Uj Idők Szépirodalmi, művészeti és társadalmi képes hetilap Előfizetési ára Előfizetési ára negyedévre 60 K Szerkeszti Herczeg Ferenc félévre 120 K XXVII. évfolyam szeptember 15 18. szám Hiszek egy Istenben, hiszek egy Hazában, Hiszek egy isteni örök Igazságban, Hiszek Magyarország feltámadássában. Amen. ISO A csodakabát Regény írta KÁDÁR LEHEL 6 folytatás Aztán meg Azali Í Anna otthon sem volt. Aznap reggel utazott el, lehet, hogy azt a virágüzenetet be­lopta valaki. Ravaszak ezek az asszonyok! A névtelen virág olyan, mint a spanyolfal, mindenki megbújhat mögötte. Elfér az árnyékában Zseni, a szobalány éppen úgy, mint az aranyhajú Azali Anna. Nem muszáj, titkot keresni minden bokrétában, csak kevés virág­szál tud v­olna mesét. Csak az. a furcsa, á­modár szerűi este ne lett volna, csak, el ne jött volna Azali Anna! De kihajítaná ezt a virágot, csak úgy porzanék tőle a föld. Néha-néha már hozzányúlt, hogy meg­cselekedje, de gyakran visszarántotta a kezét. Mert mintha megszólalt volna valamelyik sarokban Azali Anna hangja: — Akit én szeretek, annak ibolyát küldök. A kőművesek hamar készen lettek az Azali házzal.­­Nem csodás, hiszen csak tisztogatni kellett. Azt, amit a megvastagodott koponyájú Azaliak rá­mázoltatának a régi házra, mely megfrissült, meg­újhodott. Olyan volt a többi polgárház mellett, mint az ugrásra lapuló párducmacska. Kőizmai és heve­derei megfeszültek, még Ströbinger úr is kénytelen volt kijelenteni, hogy ilyen házat ma már nem tudnak építeni. Amikor megvolt, előkerült megint Azali kis­asszony. Kifizette a mestert, de amikor elbocsátotta, jónak látta megjegyezni: — Aztán ne beszéljen kérem. Nem szeretném, ha pletykálni kezdenének. Ströbinger úr mindezt hűségesen megfogadta. Nem lett volna érdekében való neki sem régi dolgo­kat feltámasztani. De most már maga is elhitte azokat a régi históriákat, melyeket már kezdenek efelejteni. Az Azaliék meg a Serjéniék furcsa cimboraságát, az éjszakába kigördülő titkos szekereket. Nagy dol­gokat főztek azok valamikor. A borospince teli volt fegyverrel. Szétrebbenő honvédkatonák rejtették el oda, várván egy messzi üzenetre. De elmúltak azok az idők, elmúltak a honvédek. Az is elmúlt, akinek üzenni kellett volna, elcsendesedtek, akik az üzenetre várta­k. A legendák fakó szirmából elhullott egy-egy levél, már nem beszél senki a titkos ki­járókról, melyek valamikor elmúlt gyermekkorunkban annyira izgatták képzeletünk. Lassan elmúlik minden, ami volt, be­csapódik a múlt szárnyas ajtaja. A szunnyadó kis­városok a jelen betűit kezdik tanulni, a mesék per­nyéjét elfújja a szél. Egy csomó mese vész el nyom­talanul, egy bokrétára való legenda hervad el. Pedig de szépek voltak, de kedvesek, fis olyan jól esett hinni, merengeni, hallgatni, álmodozni, a vén gimnázium lép­csőjén keresni Pelbárt barát lépése nyomát.. . A mohos városháza nem tud már mesét, nem hisszük, hogy odalent a nagy pincéb­en a falhoz csontvázak vannak láncolva, nem hallgatjuk a téli szél zúgását a vén házak között. Hitek és mesék fúlnak bele a ködbe, titkos dolgok emléke elfakul. Csak néha-néha emlegetik, félig nevetve, félig csúfolódva, hitetlenkedve, mintha soha sem lett­ volna élet egészen azok alatt a mesék alatt. Azan kisasszony elhelyezkedett megint a házban. A régi helyükre kerültek az almáriumok, a faragott­müvü székek, a régi sarokba került a zongora. Megint megszólaltak éjszaka azok a csodálatos dalok, melyek mintha zokogásból szövődtek volna. És az emberek megint titokzatos dolgokat meséltek a betévedő ide­genekről, kiknek vérét veszi az a vámpír. Azari Anna kettős életet élt. Nappal hideg volt, zárkózott és csendes. Alig beszélt valamit. A cselé­dek rettegtek hűvös szavától, mely rövid és paran­csoló volt, mint egy-egy korbácsütés. Amikor más ember aludni tért, ő felöltözött selyemruhába, elzárta az ajtót és meggyújtotta a karos gyertyatartóban lángokat. Aztán odaült a zongorához és játszani kez­­­dett. A bánatos dalok szárnyra kaptak és kiszállot­tak az utcára. Mire odaértek, olyanok voltak, mint a zokogás. Valakit sirattak, aki elment és aki nem jön vissza többé. Aztán kizárta asztala titkos fiókjait a kisasszony és papirost vett elő. Rózsaszínűét (akkori időben ilyet pettyentettek teli a szerelmesek) és elkezdett írni. Sűrű gyöngybetűk gömbölyödtek egymás mellé és amikor megvolt vele, borítékba zárta. Qt nagy pecsé­tet forrasztott a sarkára, aztán a megírt levelet be­zárta egy rejtett fiókba. Esztendők óta, napról-napra ott ült esténkint a lobogó gyertyaláng alatt és írta a levelet, mely nem fog elmenni soha, melyet nem fog elolvasni senki. Akkor még voltak álmodók, bolondok, még voltak rajongók, akik szerették az éjszakát. .. Serjéni azon az estén, hogy Azari Anna megér­kezett, megint egy csokor ibolyát talált az asztalán. Este volt és életet adó tavaszi álomban pihegett min­den. Amikor vacsora után kinyitotta szobája ajtaját, megcsapta a kései ibolya illata. Becsengette a szoba­lányt : — Ki küldte ezt a virágot? A lány nagyot nézett: — Nem a nagyságos úr hozta? — Nem. Valakinek hoznia kellett. — Itt nem járt senki, — felelte a lány és cso­dálkozva, elbámulva nézett Serjénire, aki most már leszólította Janit, egyetlen bizalmasát: 32 345

Next