Uj Idők, 1922 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1922-05-14 / 20. szám - Csathó Kálmán: A kék táska. Regény / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
A kék táska írta: Csathó Kálmán VII. Ebéd után elmentünk az esperes úrral a községházára, hogy kidoboltassuk a kék táskát. — Tízezer korona jutalmat adok annak, aki nyomra vezet, — szóltam, — aki pedig a táskát magát megtalálja, annak húszezret. Az esperes úr összecsapta a két kezét: — Uram irgalmazz! — fohászkodott fel elszörnyedve. — Hogy tetszik olyat gondolni, kérem? Rögtön gyanúba fognak igazgató urat, hogy ki tudja, mi lehet abban a táskában. Droppa Jóska már így is gyanakszik, hát még ha ezt meghallja! Nem igaz, jegyző úr? A jegyző bólintott, de nem felelt. Száraz, szikár ember volt, bádogképpel és savó szemmel. Némán szívta kurta fapipáját és fürkészve vizsgálgatta az arcomat. Éreztem, akármilyen dühös voltam is érte magamra, hogy elpirulok és zavarba jövök a gyanú említésére. Egyszerre nagyon hangosan kezdtem pattogni: — Mire gyanakszik Droppa ?. Droppa szamár és azzal nem törődöm! Mire gyanakszik? Kallina bácsi a fejét rázta:— Mire gyanakszik? — ismételte. — Hát tudja a macska! .. . Mindenfélére. Manapság sok mindenféle ember járkál.... Az ember sokat hall, Olvas is eleget. . . Igazgató úr is tudja, hogy vannak titkos ügynökök, akik hamis okmányokkal utaznak és propagandairatokkal árasztják el a falvakat. . . Erre már dühbe gurultam. — És rólam azt hiszik, hogy én is valami ilyen titkos ügynök vagyok ? Esperes úr is azt hiszi ? — No, no! — szólott. — Én nem hiszem. Hogy hinném! De Droppa, aki nagyon ügyes ember és a háború alatt egész sereg kémet kerített kézre Galíciában, azt mondja, hogy ha nem titkolni való, ami abban a táskában van, miért tetszik annyira visszariadni tőle, hogy a csendőrség találja meg? — Ez az! — mondta a jegyző, szigorúan az asztalra ütve. — Erre tessék felelni! Ekkor már láttam, hogy komolyan baj van és meg kell mondanom az igazat. De minthogy zsebemben volt a bizonyíték, a levél, ami kiesett a táskából, nem vesztettem el a fejemet és gondoltam, még egy kicsit bosszantom őket. — Szivesen felelek, — mondtam egyenesen jegyző felé fordulva, — csak azt a tévedést akarom a helyreigazítani az esperes úr állításában, mintha én attól idegenkedném, hogy a csendőrség megtalálja a táskámat. Ha tudnám, hogy megtalálja, rögtön velük kerestetném. De tudtommal a csendőrség nem arra való, hogy elveszett tárgyakat keressen. Itt nincs bűnügy, hát mit kezdjek a csendőrséggel ? A jegyző lenézőleg legyintett: — Nincs bűnügy? Azt a csendőrség fogja megállapítani, ha a táska megkerül. Miért titkolja ön annyira, hogy mi van abban a táskában? — Mert titkolni való. — Ugye! Tehát bevallja! — Mit vallok be? Semmit se vallok be, csak azt, hogy ami a táskában van, vagy volt, azt nem óhajtom nyilvánosságra hozni. Bizalmas természetű családi levelek voltak benne. Punktum. Ezen az alapon akárki ellen el lehetne járni, házkutatást lehetne nála tartani. Nem élünk a középkorban! A jegyző vállat vont: — Kérem, abban, amit ön mond, igaza van. Viszont megfeledkezik róla, hogy ön nagyon gyanús körülmények közt került ebbe a községbe és hogy a csendőrségnek már ki van adva a parancs, hogy nyomozza ki azt a gyanús egyént, aki a gyorsvonatot megállította. Ha tehát ön nem nyújt minden kétséget kizáró bizonyítékot maga mellett, én üzenek a csendőrökért és azok aztán csinálhatnak önnel, ami nekik tetszik. De segédkezet tőlem, ilyen körülmények közt ne tessék várni. Kallina esperes úr nyugtalanul topogott. — De jegyző úr!— szólott. — Ez talán mégis túlzás. Hiszen Hargittayné nagyságos asszony ismeri Beczkay igazgató urat. A jegyző rámnézett: — Ön személyes ismerőse a nagyságos asszonynak ? — Igen. — feleltem. — Ma reggel óta. A férjét is ismerem. — Hogy-hogy ma reggel óta? — Mert csak ma találkoztam vele. De ő tudja jól, hogy ki vagyok. A jegyző az esperes úrhoz fordult: — Főtisztelendő esperes úr meggyőződött róla, hogy ez igaz? Az esperes úr a homlokát törülgette egy kendővel és kínos zavarral nyögte: — Hát... igen .. . azaz mégsem, mert.. De hát ez mégis csak furcsa! — Mi furcsa, főúr ? — kérdeztem. — Hiszen ott tetszett lenni a vasútnál, mikor Hargittaynéval beszéltem ! — Igen, igen! Hiszen éppen ez az! ... Ne vegye rossz néven, tisztelt igazgató úr, de ... — De . .. — De az jutott eszembe, hogy Hargittayné ismer ugyan egy Beczkay Gábor nevű urat, aminthogy tehát kell is lenni egy ilyen nevü budapesti embernek, de hogy ön-e az, arra ő sem lehet tanú .... Bocsánatot kérek! A jegyző gúnyosan mosolygott. Regény 7. folytatás 38* Ezüst erőkészletek - kazettában, 12 személyes komplett, ezüst értékben nagy választékban. Arany, ezüst, brilliáns beváltás. SZIGETI NÁNDOR ÉS FIA Budapest, IV., Muzeum-körut 17. Alapíttatott 1867. 383