Uj Idők, 1922 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1922-10-08 / 41. szám - Erődi Jenő: Magyar Kalendárium / Társadalmi, ismeretterjesztő cikkek, croquisk, bírálatok
Kolibri Regény írta Paul Frank 2. Kolibri hamarosan beleilleszkedett új környezetébe. Eleinte a gyönyörűség kiapadhatatlan volt számára az a sok szép, amit a bankár forrása lakása magában rejtett. Elragadtatással szemlélte az antik bútorokat, a finom mívű vázákat, poharakat, tányérokat, az aranykeretes képeket és összehasonlította önmagát azokkal a nőkkel, akikről a képeket festették. Boldog volt, ha a tükör előtt állhatott és megcsodálhatta a ruhákat, amikkel új gondviselője elhalmozta. De kellemes és jó érzéseit csakhamar mások váltották fel. Irigy lett. — Semmi sem az enyém itt, — gondolta magában, miközben a vitrin vagy az ezüstös szekrény kincseit nézegette, — minden a másé. És gyűlölni kezdte a bankárt, bár az egyre figyelmesebb lett iránta. Hiszen szívelni sohasem szívelte őt, az első napon, találkozásuk első órájában sem. Teljesen tudatában volt ugyan annak, hogy sokat köszönhet Thurietnek, mégsem érezte magát iránta hálára kötelezettnek. A férfi idegen maradt számára. Thuriet nem egyszer nézett rá azzal a tekintettel, amellyel a gazda szemléli irigyelt jószágát. Kolibri ilyenkor még jobban gyűlölte, mint rendesen. S ha a férfi magához szorította, megölelte, homlokon csókolta, alig tudta leplezni utálatát. Egy napon — jóformán maga sem tudott számot adni önmagának arról, hogy hogyan történt? — de elemelt az ebédlőasztalról egy aranyos tányért, amely a tetszését szerfelett megnyerte. A szobájába vitte és bezárta egyetlen kulcsos fiókjába. A tányér nem sokáig unatkozott a fiókban egymagában. Kolibri egyre-másra csente el azokat az apróságokat, amelyeket megkedvelt és amelyekről feltételezte, hogy hiányuk nem fog szembeötleni. Csak ritkán volt egyedül. Napközben egy vén kisasszony ügyelt föl rá, aki szépírásra és orthographiára tanította és ha sétára mentek, makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy angolul diskuráljanak egymással. Kolibri ki nem állhatta őnagyságát és rajta keresztül új életét is. De az mégsem volt számára annyira elviselhetetlen, hogy visszavágyott volna belőle a múltjába. Erről a múltról Thuriet nem egyszer kísérelte meg, hogy megtudjon egyet mást, de kísérletei eredménytelenek maradtak. Kolibri néma maradt, s a bankár végre tényleg máshová fordult felvilágosításért. Felkereste Horace Jovét, a zsebtolvajt a börtönben. A zsebmetsző, akit két és fél esztendőre ítéltek el, nem ismert rá a bankárra. Amikor az elmondotta neki, hogy Kolibrit magához fogadta, a fegyenc tekintete gyűlölettel telt meg. — Furcsa, — mondotta Horace Jové. — Én mit sem vettem el öntől. Ön azonban meglopott engem. Vajjon melyikünknek kellene igazság szerint itt ülnie? A bankár azt fejtegette, hogy a gyermek érdekében cselekedett. — Gondolja csak el, mi lett volna belőle, ha egyedül marad. A legjobb esetben is javítóintézetbe küldték volna. Nálam, higyje meg, jobb helyen van. A zsebmetsző cinikusan mosolygott. A bankár azonban zavartalanul folytatta: — Ide, önhöz azért jöttem el, hogy megtudjam, ki is ez a leány tulajdonképpen? Rokona-e önnek? Vagy talán éppen a leánya ... Jové néhány pillanatig nem felelt. Azután így szólt: — Nem a leányom. — Hála Istennek, hogy ezt hallom! Egyebekben akkor sem hittem volna el, hogy a leánya, ha azt állította volna, hogy az. — Miért nem hitte volna el? — Mert csak rá kell nézni s az ember tüstént látja, hogy más vér folyik az ereiben. A zsebmetsző arcára ismét csúfondáros mosoly ült ki. — Ha önnek jól esik, higyje ezt, — mondotta. — Hogy jutott a gyerekhez? — A véletlen hozott össze vele . . . Keresztezte az utamat... — Érdekelnének a részletek is ... — Részletekkel nem szolgálhatok. — Mennyi időt töltöttek el együtt? — Vagy ... tizenkét esztendőt. — S hány éves Kolibri? — Tizenhatra tartom. — Hát nem tudja pontosan, hogy mennyi? — Honnan tudnám? — S mi a neve? — Ön mondta. Kolibri. — De én az igazi nevét kérdem. A polgári nevét. — Azzal nem szolgálhatok.— Képtelenség, hogy valaki felnőjön anélkül, hogy okmányai legyenek ... — Miért lenne az képtelenség? — vélte a zsebmetsző. — Látja, kérem, nekem sincsenek okmányaim s mégis felnőttem. — De maga legalább tudja, hogy hogyan hívják. — Mondhatom sokra vittem vele. Most azonban engedje meg, hogy én kérdezzek valamit. Miért jött ide? Azért-e, hogy bejelentse nékem, hogy öreg napjaim örömét, támaszát, Kolibrit elrabolja? Vagy azért, hogy megnyugtasson afelől, hogy két esztendő múlva visszakapom öntől a leányt? — Visszakapni? Azt nem. — S én nyugodjam bele abba, amit ön tesz? — Nem kívánom ingyen. Ha letelt a büntetése, jelentkezzék nálam. Akkor majd megegyezünk egymással. — Megegyezünk ... ezt már szeretem. — Tehát: a viszontlátásra Horace Jové. — Adieu bankigazgató úr. Üdvözölje nevemben Kolibrit.. . — Még csak az kéne ... — mormogta Thuriet, miközben elhagyta a cellát. * Egy nap észrevette, hogy az íróasztaláról hiányzik egy rózsaszín kvarcból faragott hindu bálvány, 2. folytatása animi/ legjobb kivitelben, SZŐRMÉK ELKÁN GYULA legolcsóbban , budapest, vii. ker., Károly-körut 19. sz. 269.