Uj idők, 1924 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1924-04-20 / 17. szám - Surányi Miklós: Az ő fia. Regény / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
XXX. évfolyam Idők Szépirodalmi, művészeti és társadalmi képes hetilap Előfilzetési ára Egyes szám negyedévre 60000 K Szerkeszti Herczeg Ferenc ára 5000 K 1924 április 20 17. szám Az ő fia — Regény — 4. folytatás Írta: Surányi Miklós VI. A nagy vallomás után apa és leánya két hosszú napig csak kurta percekre látták egymást. Kerülték egymás tekintetét, mintha kölcsönösen félnének, hogy az összevillanó szemekből bizalmatlanság és gyűlölet villámlik ki akaratlanul. Berta érezte, hogy valami kettészakadt az ő lelkében. Az egyik rész örült, boldog volt és ujjongott, a másik halálosan félt és mélységes bűntudatban vonaglott. Sejtette, hogy most szembekerült az apjával és az a rajongó, magasztos és határtalan amely gyermekkora leggyönyörűbb emléke és szeretet, mostani árvaságában egyetlen menedéke volt, a fájdalom és a dilemmák szörnyű forrásává lett. — Hát olyan laigy szerencsétlenség az, hogy nekem gyermekem születik? — kérdezte önmagától gyámoltalanul és szinte dühös elkeseredéssel gondolt arra, hogy ami másnak a legnagyobb boldogság, azt neki szégyelni és bánni kell, mint egy bukott szolgálóleánynak. — Hogy miért kellett ennek így történnie? — kérdezte magától majdnem hangosan és újra és újra sírásra fakadt. — Miért nem egy hónappal előbb? Akkor Fritzet is, apját is, önmagát is a mennyországba ragadta volna az új élet, a folytatás, a család reménysége ... a nagy, gyönyörű perspektíva ... az élet értelme és célja ... a fenséges ajándék és elégtétel ... a gyermek ... Vagy, ha ezt irigyelte tőle a sors, vagy a végzet, vagy az irgalmatlan Isten, akkor miért nem maradt el egészen az ő tragikus ajándéka .. . — De miért félek én annyira az én kis magzatomtól? — jajdult fel hirtelen gőgös anyai előérzetében ... — Miért nem vagyok boldog? Ki merészelne engem megtámadni abban a jogomban, hogy anyja legyek az ő fiának ... és boldog legyek a magam istenadta anyai hivatásában? De a következő pillanatban megrándult a válla és egész testét kiverte a hideg. — Hogy vonszolta ki magát a szobából! — jutott eszébe hirtelen — hogy lesújtotta ez a hír ... Pedig nincsen ember, aki úgy szeretné a gyermekét, mint ő... ő tehát tudja, hogy miért esik kétségbe az én boldogságom miatt... Nem látta tisztán a helyzetet, de érezte, hogy valami történt, aminek nem lett volna szabad megtörténnie. És ha az ő apját valami lesújtotta a porba . .. a szegény beteg teremtés lelkében boldogan mosolygott az anya és halálosan rettegett a gyermek ... De azért mégis nagy, sötét felhő szakadt fel a lelkéről, valahogyan kiderült és megkönnyebbült a fantáziája, megnyugodott a szíve is, titkos örömérzetek futkároztak szét az idegrendszerén. Elhagyta a betegágyat, járt-kelt a szobában, ábrándozott és tervezgetett és sütkérezett a nyitott ablakon betóduló langyos őszi napsugárban. Az orvos diadalmasan konstatálta a javulást. Lubinszky újra készülődött. Minduntalan beszaladt a lányához. — A Riviérára? — Majd meggondolom. — Egy promba? — Talán. De az ő fiáról nem mertek beszélni ... Berta korán feküdt és későn kelt. Most már jól és pihentetőn aludt. — Álmodik még sokat? — kérdezte az orvos. — Sohasem — felelt az asszony, de nem mondott igazat. Csak a rémes álmok maradtak el, de sokszor majdnem minden éjjel megjelent neki egy kis csecsemő, aki másnapra gyönyörű fiucskává, a harmadik éjjelre göndörfürtű, édes, szép, csintalan kis suhanccá nőtt és titkos anyai gyönyörűségeket adott a mamájának. De erről nem mert beszélni senkinek. De nem sokáig tartott ez a boldog álmodozás. Egyszer, amikor fáradtan dőlt az ágyába és mély és egészséges álomba merült, rendkívüli és borzalmas dolog vágta ketté a gyógyulás és vigasztalódás enyhe, áldott folyamatát. Éjfélre járhatott az idő, amikor Berta észrevette, hogy a hálószoba ajtaja óvatosan kinyílt, egész szélességében kitárult, egy pillanatra megállott félkörös lendületében, aztán valamivel gyorsabban újra becsukódott. — Ki az? — szepegte Berta halálos rémülettel. Semmi válasz. — Tévedtem — biztatta önmagát az asszony, felült, a csengetyűhöz nyúlt, hogy a komornáját hívja. E pillanatban újra kinyílt az ajtó és egy homályos, szürkés, ködszerű, vagy könnyű szürke füsthöz hasonló felhőtömeg hatolt be a nyíláson. Az asszony felsikoltott és borzadva tárta maga elé a karját. Hűvös légáram járta át a szobát s bódító illat, tömjén, virág, gyertya, nehéz selymek szaga és valami idegen, édes, émelyítő fugalom tolult az arcába. Csengetni akart. Nem tudott mozdulni. Kiáltásra erőltette a száját, az állkapcsát minden megfeszített erőlködésével sem tudta szétfeszegetni. Csak a szeme meredt tágra és verejték folyt a homlokáról. A ködalak pedig, amely a légáramlattal betódult az ajtón, egyenesen az ágy felé libbent. Eközben pedig mind tömörebbé sűrűsödött, sötétebbé vált, valami emberi törzshöz hasonló kontúrokat vett fel, végre kirajzolódott egy emberi fej... Két villogó szem, fekete ruha, selyem brokát díszmagyar . .. csillag a bal mellén, arany-brilliáns-sugaras rendjelforma csillag, a nyakában fehér email-kereszt széles vörös szalagon. .. szent Isten, ez ő, a szomorú, hívogató szemű, komolyarcú ember ... segítség! ... a báró, az ő ura .. . 26 317