Uj idők, 1925 (31. évfolyam, 1-26. szám)

1925-03-29 / 13. szám - Kunos Ignác dr.: Jókai és Jamagata / Társadalmi, ismeretterjesztő cikkek, bírálatok

Jókai és Jamagata — írta Kúnos Ignác dr. — Jókai, a mi káprázatos mesemon­dónk volt e krónikás tréfa egyik el­mondója. Barcsay Domokossal, a „fe­jedelemnek" becézgetett mókamester­rel esett meg iái dolog, valamikor ré­gen, vidámabb időkben. Kincses Kolozsvárra készülődött egyszer a fejedelem — beszélte egy társaságban Jókai, •— anyósának neve­napjára. Kedveskedni akart volna neki valamivel, de valamelyest meg is tréfálni az­­ anyóst, a saját íze szerint. Beállít a fejedelem Kolozsvárra és jár­kél a nagy városban, pajkos csinyte­véseken gondolkozván. Egy örmény kufárnak néz be lim-lom boltjába, hátha megakad va­ a lamin a szeme. Bolondja volt az anyósa a vázáknak, különösképp pe­dig kínai meg japánféléknek. És a pajkoskodó kobold mintha csak a kedvében járna nagymesterének­ neki, a tréfák híres Egy össze-vissza töre­dezett vázát, egy japán szacumát pil­lantott meg a bolt egyik sarkában és egy hamisat villant a fejedelem szeme. — Hogy adod ezeket a dirib-dara­bokat? — kérdi a kufártól. — Százötven pengő is meglenne az ára, ha egy da­rabban lenne. — feleli az örmény. — Hát így összetöredezve? — kér­dezi a mókamester. — Igy is megéri a tíz pengőt, — feléli az élelmes káfár, összepakoltatja a fejedelem a cse­repeket, kifizeti érte a tíz pengőt és viteti a bolti szolgával haza, szállásbeli szobájába. Előparancsolja aztán az inasát, az akkurátus Istvánt s ekkép szól hozzá: — István, úgy rakod­om össze eze­ket a dirib-darab cserepeket, hogy egy egész legyen belőle. Begöngyölöd papirosba, belefekteted aztán egy lá­dikóba és beállítasz vele az anyósom­hoz, épp a déli időben, a délebéd per­cében. Hanem fi­ban a minutumban, amint belépsz vele az ajtón, jól vi­gyázz a számra, egyet hallasz a kü­szöbön, elvágódsz,­­ahogy csak elvá­gódhatsz és úgy repüljön ki a kezed­ből a ládikó, hogy szertetöredezzék a benne levő. Meg ne ijedj oisztán a ha­ragomtól, de még attól a pofontól se, amit elcserdítek rajtad. Tíz pengő lesz érte a jutalmad,­ pedig nem ér többet ötnél. És már ki is kotorászta a zsebéből a tiz pengőt és csúsztatta a markába. Egyet pödör István legénye a fél­ bajszán, s­ pofonra gondolván; egy másikat pödör a másik felén is, a tiz pengőre sunyítván. Vőm uram pedig, a jókedvű adakozó, beállít másnap az anyósához, megüdvözli, megköszönti s nyájas szókkal addig tartja, szép szavakkal simogatja, míg meg nem csendül a csengőszó, bő ebédre hívo­gató. Még jóformán le sem ültek, amikor nyílik nagyhirtelen az ajtó, beront rajta a mi Istvánunk, egyet botlik a küszöbön s úgy vágódik hasra, hogy repül ,a­ ládikó a kezéből és csöröm­pöl benne a sok cserép. Magából ki­kelten fortyín fel a fejedelem, oda­ugrik a szolgájához, egy jó laposat cserdít oda az arcára és bősz harag­gal penderíti ki az ajtón. Kérdőjel az anyós arca. „ — Énnye, énnye, — szól Barcsay nagy dünnyögve, vakargatván füle­tövét. — Mi baj történt az Istenért? — szól az anyós megrémültén, tűnődvén a cserepeken. — Kedveskedni óhajtottam. — így szólal meg a rém uram — és egy ja­pán vázát, egy igazi szacumát hoztam ám el Pest-Budáról. Hát nem eltörte az ebadta ügyetlenje? Énnye, énnye, — mondju­ ismét mi-dü­nnyögve. Odalép a fejedelem anyósa a ládi­kóhoz, kiszedi belőle a papirosba csa­vart japán vázát és amint kezdi ki­bontogatni, sandít eszvet a vázára, san­dít egyet a vejére és ma­jd bosszan­kodhatnékja támad, majd nevethet­nékje. — Lám csak, lám csak, — mondja neheztelő mosolygással, — másra bízta rémuram a pakolgatást, el is vétette a dolgát az ebadtr ügyetlenje. Énnye, énnye. Odapillant a fejedelem a vázára, a kicsomagolt szacumára és majd faggyá hűl forró vére, amint rémült arccal azt látjuk, hogy minden egyes cserépdarab külön-külön becsavarva, mind egyenként más-más darab papi­rosba. Mert akkurátusan csinálta ára a legény a dolgát. Odalép az anyós, megfeddi az ujjaival a vejét s hamis­kásan mosolyog rá a restelkedő Do­mokosra, az okosra. * Most ám jöv el Jamagata, Barcsay­nak japán mása. Kolozsvártól Tokióig rém hosszú a világ útja. Járom, ro­vom meseútját, útja szivárványos híd­ját s álmélkodva, bámészkodva állt előttem napos napja. S hallgatván ?< meséiket, borús-derűs verseiket, tréfa­szóra nyílik szájuk, nevettető a mon­dásuk. Hallottátok Jamagatát? Híressé lett ajándékát? íme az ő története, szájon forog az esete. Rém fösvény volt Jamagata, fukar, kapzsi az ebadta. Minden széltől óvta zsebét, kuporgatta pénzecskéjét. Ajérv napja vol­t éppen közeledésben és egy jó emberére gondolt, hogy meg­illenék valamivel ajándékoznia. Sok szívességgel tartozott volt neki. Napi hosszat törte a fejét­, hogy imi­lyen is legyen az az­ ajándéknak való, hogy olcsó is legyen, meg mutatós is. Járta a bazárokat meg a sok boltot,, majd hogy ki nem nézte a szemét". Egy üvegesbolt előtt haladt volt el egy napon és amint nézegeti benne a sok árut, apróbb-nagyobb csecse­becséket, egy törött porcelánt vesz köztünk észre, dirib darab virágvázát­— Hopp, — gondolja nagy öröm­mel — megvan már az ajándéknak­való. Benyit a boltba, ráimiullnt a porcel­lán cserepekre s ímmel-ámmal hü­m­mögetve, úgy kérdi a cserép árát. —­ Száz arany lenne az ára, hogy­ha egy darabban lenne — feleli a boltosgazda. — Fillér i­ se­m ér összetörve — fe­leli rá Jamagata. — Nem ér bsz a fél fillért se­m— mondja a becsületes kalmár, — vidd el ha kell cserép-féle. Jaj, de boldog lett a festvény és a vázát összeszedvén, nagy örömmel viszi haza. Jó lesz másnak ajándékba. Meglátja otthon a felesége, meg­kérdezi az urától: — Minek neked ez a szemét? A­ sok dirib-darab cserép? — Ajándék lesz majd belőle — szól az ura nevetgélve. — Csúffá tesz az ajándékod, hogyha való a szándékod — szól az asszony feddő hangon. — Semmi közöd a vázámhoz, sem pedig a szándékomhoz — förmed rá az ura szava. — Rakjad inkább egy csomóba, selymes, bolyhos papirosba. A több­ij­ét ellátom én, jó helyére jut­tatom én. Veszi az asszony a cserepeket, szép gondosan szétrakdossa, papirosba csavargatja s szó nélkül nyújtja oda az urának. Bánja is ő, azt tegyen vele­, amit akar. Kezében a csom­­ócskával, darab ajándékkal, úgy indul el dirib-Jama-gata, jó embere lakásába. Benyit hozzá, megüdvözli, szíves szókkal megköszönti s szégyenkezve, restel­kedve, így szól hozzá hebegel­ve: Az OMKE Rákosi-serlege .300

Next