Uj idők, 1925 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1925-03-29 / 13. szám - Kunos Ignác dr.: Jókai és Jamagata / Társadalmi, ismeretterjesztő cikkek, bírálatok
Jókai és Jamagata — írta Kúnos Ignác dr. — Jókai, a mi káprázatos mesemondónk volt e krónikás tréfa egyik elmondója. Barcsay Domokossal, a „fejedelemnek" becézgetett mókamesterrel esett meg iái dolog, valamikor régen, vidámabb időkben. Kincses Kolozsvárra készülődött egyszer a fejedelem — beszélte egy társaságban Jókai, •— anyósának nevenapjára. Kedveskedni akart volna neki valamivel, de valamelyest meg is tréfálni az anyóst, a saját íze szerint. Beállít a fejedelem Kolozsvárra és járkél a nagy városban, pajkos csinytevéseken gondolkozván. Egy örmény kufárnak néz be lim-lom boltjába, hátha megakad va a lamin a szeme. Bolondja volt az anyósa a vázáknak, különösképp pedig kínai meg japánféléknek. És a pajkoskodó kobold mintha csak a kedvében járna nagymesterének neki, a tréfák híres Egy össze-vissza töredezett vázát, egy japán szacumát pillantott meg a bolt egyik sarkában és egy hamisat villant a fejedelem szeme. — Hogy adod ezeket a dirib-darabokat? — kérdi a kufártól. — Százötven pengő is meglenne az ára, ha egy darabban lenne. — feleli az örmény. — Hát így összetöredezve? — kérdezi a mókamester. — Igy is megéri a tíz pengőt, — feléli az élelmes káfár, összepakoltatja a fejedelem a cserepeket, kifizeti érte a tíz pengőt és viteti a bolti szolgával haza, szállásbeli szobájába. Előparancsolja aztán az inasát, az akkurátus Istvánt s ekkép szól hozzá: — István, úgy rakodom össze ezeket a dirib-darab cserepeket, hogy egy egész legyen belőle. Begöngyölöd papirosba, belefekteted aztán egy ládikóba és beállítasz vele az anyósomhoz, épp a déli időben, a délebéd percében. Hanem fiban a minutumban, amint belépsz vele az ajtón, jól vigyázz a számra, egyet hallasz a küszöbön, elvágódsz,ahogy csak elvágódhatsz és úgy repüljön ki a kezedből a ládikó, hogy szertetöredezzék a benne levő. Meg ne ijedj oisztán a haragomtól, de még attól a pofontól se, amit elcserdítek rajtad. Tíz pengő lesz érte a jutalmad, pedig nem ér többet ötnél. És már ki is kotorászta a zsebéből a tiz pengőt és csúsztatta a markába. Egyet pödör István legénye a fél bajszán, s pofonra gondolván; egy másikat pödör a másik felén is, a tiz pengőre sunyítván. Vőm uram pedig, a jókedvű adakozó, beállít másnap az anyósához, megüdvözli, megköszönti s nyájas szókkal addig tartja, szép szavakkal simogatja, míg meg nem csendül a csengőszó, bő ebédre hívogató. Még jóformán le sem ültek, amikor nyílik nagyhirtelen az ajtó, beront rajta a mi Istvánunk, egyet botlik a küszöbön s úgy vágódik hasra, hogy repül ,a ládikó a kezéből és csörömpöl benne a sok cserép. Magából kikelten fortyín fel a fejedelem, odaugrik a szolgájához, egy jó laposat cserdít oda az arcára és bősz haraggal penderíti ki az ajtón. Kérdőjel az anyós arca. „ — Énnye, énnye, — szól Barcsay nagy dünnyögve, vakargatván fületövét. — Mi baj történt az Istenért? — szól az anyós megrémültén, tűnődvén a cserepeken. — Kedveskedni óhajtottam. — így szólal meg a rém uram — és egy japán vázát, egy igazi szacumát hoztam ám el Pest-Budáról. Hát nem eltörte az ebadta ügyetlenje? Énnye, énnye, — mondju ismét mi-dünnyögve. Odalép a fejedelem anyósa a ládikóhoz, kiszedi belőle a papirosba csavart japán vázát és amint kezdi kibontogatni, sandít eszvet a vázára, sandít egyet a vejére és majd bosszankodhatnékja támad, majd nevethetnékje. — Lám csak, lám csak, — mondja neheztelő mosolygással, — másra bízta rémuram a pakolgatást, el is vétette a dolgát az ebadtr ügyetlenje. Énnye, énnye. Odapillant a fejedelem a vázára, a kicsomagolt szacumára és majd faggyá hűl forró vére, amint rémült arccal azt látjuk, hogy minden egyes cserépdarab külön-külön becsavarva, mind egyenként más-más darab papirosba. Mert akkurátusan csinálta ára a legény a dolgát. Odalép az anyós, megfeddi az ujjaival a vejét s hamiskásan mosolyog rá a restelkedő Domokosra, az okosra. * Most ám jöv el Jamagata, Barcsaynak japán mása. Kolozsvártól Tokióig rém hosszú a világ útja. Járom, rovom meseútját, útja szivárványos hídját s álmélkodva, bámészkodva állt előttem napos napja. S hallgatván ?< meséiket, borús-derűs verseiket, tréfaszóra nyílik szájuk, nevettető a mondásuk. Hallottátok Jamagatát? Híressé lett ajándékát? íme az ő története, szájon forog az esete. Rém fösvény volt Jamagata, fukar, kapzsi az ebadta. Minden széltől óvta zsebét, kuporgatta pénzecskéjét. Ajérv napja volt éppen közeledésben és egy jó emberére gondolt, hogy megillenék valamivel ajándékoznia. Sok szívességgel tartozott volt neki. Napi hosszat törte a fejét, hogy imilyen is legyen az az ajándéknak való, hogy olcsó is legyen, meg mutatós is. Járta a bazárokat meg a sok boltot,, majd hogy ki nem nézte a szemét". Egy üvegesbolt előtt haladt volt el egy napon és amint nézegeti benne a sok árut, apróbb-nagyobb csecsebecséket, egy törött porcelánt vesz köztünk észre, dirib darab virágvázát— Hopp, — gondolja nagy örömmel — megvan már az ajándéknakvaló. Benyit a boltba, ráimiullnt a porcellán cserepekre s ímmel-ámmal hümmögetve, úgy kérdi a cserép árát. — Száz arany lenne az ára, hogyha egy darabban lenne — feleli a boltosgazda. — Fillér i sem ér összetörve — feleli rá Jamagata. — Nem ér bsz a fél fillért sem— mondja a becsületes kalmár, — vidd el ha kell cserép-féle. Jaj, de boldog lett a festvény és a vázát összeszedvén, nagy örömmel viszi haza. Jó lesz másnak ajándékba. Meglátja otthon a felesége, megkérdezi az urától: — Minek neked ez a szemét? A sok dirib-darab cserép? — Ajándék lesz majd belőle — szól az ura nevetgélve. — Csúffá tesz az ajándékod, hogyha való a szándékod — szól az asszony feddő hangon. — Semmi közöd a vázámhoz, sem pedig a szándékomhoz — förmed rá az ura szava. — Rakjad inkább egy csomóba, selymes, bolyhos papirosba. A többijét ellátom én, jó helyére juttatom én. Veszi az asszony a cserepeket, szép gondosan szétrakdossa, papirosba csavargatja s szó nélkül nyújtja oda az urának. Bánja is ő, azt tegyen vele, amit akar. Kezében a csomócskával, darab ajándékkal, úgy indul el dirib-Jama-gata, jó embere lakásába. Benyit hozzá, megüdvözli, szíves szókkal megköszönti s szégyenkezve, restelkedve, így szól hozzá hebegelve: Az OMKE Rákosi-serlege .300