Uj Idők, 1926 (32. évfolyam, 1-26. szám)

Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok - Szederkényi Anna: Asszonyok bánata

A fiatalabbik előre jött, odaguggolt a pamlagra, a testvére mellé. — Azt hiszed, nem tudom, mire gondolsz? Hi­szen a te becsületes arcod mindent elárul. És a te jó­­ szemeid. De most azt kérdezem tőled, hanem erre őszintén kell ám felelni . . . Vagy tudod mit, nem kér­dezek semmit, majd én mondok el neked valamit. — Emlékszel te még a kisbírónéra? A falunkban, arra a furcsa orrú, apró, fekete asszonyra? Emlék­szel rá? Azért mondom, mert én nem felejtettem el és nem is fogom soha. — Tudod mit, ez a kisbíróné egyszer küldött a mi anyánknak egy tányér tölteléket, disznóöléskor. És még azt üzente hozzá, hogy a tekintetes urnák küldi, mert az beszólt hozzájuk a szőlőbe menet és akkor megígérte neki, hogy küld majd kóstolót. Meg­érted ezt? A kisbíróné merészelt odaszemérmetlen­kedni az édesanyánk, a tekintetes asszony asztalára és még meg is mondta, hogy azt az ,,ur"-nak küldi, mert az ur megkívánta az ő ételét és jobban is esik neki, mint az otthoni. — No hiszen!"Anyánk fogta a tányért és már szaladt is vele kifelé! Ilogy utána löki a hozójának. Az ajtóban találkozott apánkkal. — Te hová viszed azt a tányért? —­ kérdezte és rántott egyet a vállán, amelyiken panyókára volt vetve — a nagy téli fagyban — a bélelt bekecs. — Te hová viszed azt a tányért? — ismételte a kérdést és már ő tudta, hogy kiféle­ miféle tányér ez és miért szaladnak vele olyan sürgősen kifelé. Anyánk visszafordította a fejét, kicsit bizonyta­lanul nézett ránk, a szobában levő gyerekekre. Hi­szen akkor már nem voltunk egészen kicsikék. — Kiviszem, — felelte végre vontatottan — ki­viszem és kilököm a kutyának. — A szava hetyke volt, de a szeme olyan könyörgően tapadt az apánk arcára. Úgy csak a megtaposott asszonyok tudnak nézni. És az igába fogott állat, amelyiknek mindig a szertje tövében jár az ostornak a dróthegye. Én még most is látom azt a nézést és tudd meg, hogy én nem akarok úgy nézni és nem is fogok soha. Soha úgy férfire. — No, és anyánk már menni is akart tovább, de akkor apánk utána mozdult: — Hozd csak vissza azt a tányért! — Tudod te azt, hogy milyen tányér ez? — kér­dezte az anyánk. •—­ Tudom, bizony tudom, — felelt apánk és kis csúfolódás volt a hangjában. — Ahogyan a hűséges, alázatos kutyát ingerlik, amikor azt akarják, hogy nehéz testével karikát ugorjon, olyan hangon beszélt. És az arca is olyan volt. Most is látom magam előtt. Látod, testvér, ez már régen volt. Te azóta férjhez mentél, magad is asszony lettél, azért én még most is látom, milyen volt az arca. És a szóra is emlékszem, minden egyes szóra. A felnőttek nem is gondolnak rá, kiejtegetik a szavakat a szájuk szélén. Gondatla­nul és gondolatlanul sokszor, az üres semmibe. Pe­dig nem is igaz. Nem oda hull, hanem a körülöttük serdülő életbe. A frissen felfakadt élettavacskákba. Mint a kő, úgy hull le a szó. Eltűnik, nem látszik belőle semmi, de a víz megmozdul és a hullámgyűrük ime, sok esztendő múlva újra és újra rezegnek. Az akkor felvert hullámgyűrük. Pedig közben sima lett a víz teteje. Felülről. De benn a láthatatlan mélyben tovább dolgozik és mind mélyebbre fúrja magát a kő. A nagyobb testvér kis megütközéssel fordította a fejét huga felé. — Igy is tudsz te? — kérdezte halkan. — Igy is tudok­­— felelte ez. — Utóvégre ehhez nincs köze másnak. A világ arra való, hogy bele­kacagjak a képébe. Mert ha egyszer­ rajtakap a sírá­son, azután csak azért is megríkat... De ez más lapra tartozik. Még nem végeztem el a kisbíróné töl­telékét. — Anyánk tehát az ajtóban állt, az arcocskáját lankadtan fordította félre és nyújtottan mondta: — Nem is tudtam, hogy jobban esik a más asszonyé. — Ne is tudjad, ez az én dolgom. — Talán mégis van közöm hozzál! • — N­a közöd van hozzá, úgy megkóstolhatod te is a kisbíróné ajándékát. . . Ugye, te nem emlékszel, testvér, hangos szó­váltásra a szüleink házában? Én se . . . Sohase volt hangos beszéd. Minek is? Meghasadhat az asszony szíve akkor is, ha senki sem hallja. Édesanyánk este ott ült az asztalnál és nagyokat nyelt a kisbíróné töl­telékéből. Én is ott ültem, néztem az egyikre, a má­sikra és akkor megfogadtam, hogy mindig az eszem­ben fogom tartani a kisbiróné töltelékét. Én bizony nem fogok égető, sós könnyeimből utacskát csinálni a más asszony főztjének. Hogy ez keverje és én betegedjem, keseredjem, savanyodjam tőle... Én majd másképpen igazítom . . . — De hogyan, ha szereted? A fiatalabbik kiegyenesedett a szoba közepén a másik asszony előtt. Kevélyen, elbizakodottan állt ott és lázadozón robbant ki belőle. — Ó, ti úgy fogadjátok el a férfitől a szerelmet, mint kegyes és kegyelmes ajándékot. Nem veszed észre, hogy te már nem is a saját életedet éled. Át­ültetted magadat beléje és h­ányódol-vetődől az ő kedve szerint. Szavakon himbálódzik az életed. Fes­tetlen szavak játszadoznak a te boldogságoddal vagy boldogtalanságoddal . . . Az asszony halkan szólt közbe: —­ Igazad van, de ha én csak így tudok szeretni. A fiatalabbik elhallgatott. Eszébe jutott egy este, amikor az édesanyjuk fel­emelte az arcát, úgy hogy az álla alá nyúlt sovány ujjacskájával, sokáig és mélyen nézett bele a lánya szemébe és azt mondta halk szóval: „De amikor a ti apátok belép a szobába, körü­löttem felragyog a csillagos ég ..." Akkor, amikor azt mondta, borzasztó fájdalom görcsölte össze az ő leány szívét. „Mi az a titokzatos szeretés, ami gyönyörűséget tud adni a'nnnyi kínos megaláztatáson keresztül is? ..." Ugyanaz a gyötrelmes kérdés szorongatta most is. Nézte ezt a másik asszonyt, a nővérét és az arcá­ban ráismert az édesanyja arcára. Lemondó hangjá­ban visszhangzott a régi hang. Nagy-nagy messzeség­ből kondult a régi harang. De amikor a ti­­ipátok ..." Milyen varázzsal varázsolják úgy el a férfiak azokat az asszonyokat, akik igazán tudnak szeretni? Lám, ez is itt ül most előtte és siratja az életét, mert az ura elfelejtett odavetni feléje néhány kedveskedő szót... Mintha a szavak nem volnának közömbösek ... De nagyon ki tudja szívni a férfi az asszonyból min­den régi mivoltát, hogy csak ennyi marad belőle a végén. Szókincsen csendesen rágódó ... Ó! az asszonyok, ha beleolvadnak a szerelembe! — Mért nem beszélsz? — kérdezte kis hallgatás után az idősebbik. — Mire gondoltál? A fiatalabbik ráfelelt: — Milyen furcsa az, hogy esetlen szavakon buk­dácsol keresztül az élet ... a lélek ... — Erre gondoltál? — És még arra, hogy anyánk ezt énekelte a lányainak: „Nem borulok, mert meglátja az anyám ... összetörik vasalt ruhám ..." Érdekes, csakugyan összetörik . .. 430.

Next

/
Thumbnails
Contents