Uj Idők, 1936 (42. évfolyam, 28-53. szám)
1936-12-24 / 53. szám - Ladányi László: Tíz kisgyerek, meg a kutya / Versek
kokban, megőrizze a komolyságát. Tavaly több, mint százszor játszottam egy vígjátékban. Imádnivaló szerep, a darab is tündéri, állandóan jó kedve volt az egész társaságnak. Ilyenkor az ember a leggyerekesebb dolgokon is nevet. Kosztümben játszottam és fátylas, csúcsos főkötőm volt, a főkötőt elvitték a tisztítóba és valami baj érhette, mert a legszomorúbb jelenet alatt, mintha átérezné az én bánatom súlyát, előre konyult az orromra. Barátnőim, akik körülöttem ültek a színpadon, erre nevetni kezdtek és én is alig tudtam visszafojtani a nevetést. Tudja, ez úgy van, mint az iskolában. Nincs értelme a nevetésnek, az ember mégis majd megpukkad. Fölnéztem a partneremre, aki hősies páncélban állott előttem és zordan titkolta a nevetést. Az arca teljesen komoly volt. De a páncélja nevetett, ütemesen mozgott. A leányok is a páncéljára néztek és fájt az oldaluk a visszafojtott nevetéstől. Féltem a botránytól, de ahogy mozdultam, a főkötőm utánam hajolt. Sem a főkötőmre, sem a partnerem páncéljára nem lehetett nézni. Közben mondtam a szerepet. Alig vártuk, hogy vége legyen a jelenetnek és lemehessünk a színpadról, jól kinevetni magunkat. Persze, büntetés nélkül nincs öröm. A színpadi barátnőim mind fiatal színésznők, levelet kaptak az igazgatóságtól, amelyben felszólították őket, hogy előadás alatt őrizzék meg komolyságukat. Igazságtalanságnak tartottam, hogy csak a gyerekek kapjanak ki, ezért elloptunk egy igazgatósági levélpapírt és páncélos partneremnak, aki a színház vezető színésze, írtunk az igazgatóság nevében egy roppant goromba levelet, hogy ne veszélyeztesse máskor az előadást. Viselkedjék tisztességesen. Most úgy kacag, mint akkor a színfalak mögött, amikor végre kimehetett nevetni. = Hű, micsoda cirkusz lett ebből a levélből!... Nagyon szeretem a színházat és a kollégákat. Vasárnapokon úgyszólván egész nap bent vagyok. A délutáni előadás után nem érdemes hazamenni. Ilyenkor az esti előadásig nagy zsúpokat rendezünk az öltözőben. — Szereti a társaságot? Felemeli a kezét. A keze így talán még szebb, mint színpadon. Hosszú, karcsú ujjai vannak, keskeny tenyere, domború körmei. Ez a kéz szabályos bizonyítéka a bhiromantikusok alapvető igazságainak. Eszményi művészkéz. Itt álljunk meg egy percre! Az ilyen társaságot szeretem. De úgynevezett „társaságbeli“ hölgy nem szeretek lenni. Társaságba menni, megjelenni, unalmas, konvencionális frázisokat mondani ... bír. De ezt ne írja meg, mert úrihölgy barátnőim, akik nagyon kedvesek hozzám, megharagudnának. Most olyan meghatóan panaszkodik, mint a kínai hercegnő, a Gyémántpatak kisasszony. = Én egyedül szeretek lenni. Egyedül, egy-két bizalmas barátnőmmel, a kis keresztfiammal, az urammal. Imádom az otthonomat, a jó könyveket, a csendes beszélgetést, a nagy sétákat. Attól, amit nagyvilágnak neveznek, félek. Sohasem tudnék úgynevezett „mondani“ hölgy szereplő-dáma lenni. Bárban életemben kétszer voltam. Borzasztóan éreztem magamat. A munkám, az otthonom és az uram, ez az én életem. — Tehát az, hogy feleség, nagy dolog a számára? Az arca most áhítatosan boldog. Ez a legszebb a világon. Amikor az uramhoz mentem feleségül, az életemet az ő kezébe adtam. A házasság a legszebb, a legszentebb összetartozás a világon. A mi életünk teljesen egymáshoz igazodik. Reggel az uram bevisz a színházhoz, kettőig próbálok, akkor értem jön. Együtt hazamegyünk és ebédelünk. Ebéd után bejön ide a rendelőbe, én is vele jövök, mert különben alig látnám. A kórháza, a betegei lefoglalják. Innen színházba megyünk, vagy haza. Boldogok vagyunk, ha otthon lehetünk és csendben, békességben megbeszéljük a dolgainkat. Higgje el — ismétli az ő sugaras mosolyával — a jó házasság a legszebb a világon. Közben elkészült a kis keresztfiú virgácsa, pompás virgács cukorpénzekkel és nem-mindennapi keresztmama szeretetével. A művésznő férje is átjön a rendelőből, sürgeti, hogy öltözzék, mert a Kormányzó nevenapjára rendezett díszelőadásra mennek. Én is odamegyek. Este még viszontlátom Bajor Gizit. Földszinti páholyban ül, érdekes arcú, frakkos férjével. Ő fekete bársonyruhát visel, alig dekoltálva, kis ezüstdísszel. A színház közönsége talán meg sem ismeri az előkelően tartózkodó úrihölgyben azt a ragyogó, izgalmas, ezerszínű asszonycsodát, akit annyit látott a színpadon és aki ma Európa legnagyobb drámai színésznője. EBECZKI GYÖRGY: Tíz kisgyerek, meg egy kutya Elmentek játszani, Futottak nyári réteken, Zengett a hallak! Kergettek lepkét és nyulat Elszánt kis ördögök, Szívük vadul vert, mint a doh S a lázuk felszökött. Kutyáink éjszínű sötét. Mini Belzebúb maga, Vak mámorként szállotta meg A rét kövér szaga. Közöttük ugrált és kaján örömmel ugatott, Nedves orrával gonoszul Ürgéket kutatott. Tíz kis gyerek, meg a kutya Tíz kis gyerek, meg egy kutya Több volt, mint a világ. Futottak fény és szín után Titok, volt minden ág. Titok volt minden: fű, fa, szél. De pattanó titok, A földnek zsíros mélyiből Keltek vad sóhajok. Vad, kéjes sóhajok között Hízott, terült a föld, Vetések sárga tengere, S a domb, a tarka, zöld. Körül az éles horizont Kék lánggal lobogott, S a nap lengette sugarát Mint arany lobogót. Irdatlan körben a világ iszonyú szíve vert, S gazdag palettáján a TAt Ezernyi színt kevert. Lenn a városban kőfalak között búsan, sután . Nyüzsgő embertömeg loholt Guruló pénz után. Ők nem látták a kék eget S a megnyíló csodát. Nem éreztek ritmust sehol Csak diszharmóniát. De tíz gyerek, meg egy kutya Futott a réteken, Nekik dalolt az ég, a föld Harsányan, részegen! LADÁNYI LÁSZLÓ 996