Uj idők, 1938 (44. évfolyam, 1-26. szám)
1938-05-22 / 21. szám - Zsigray Julianna: Áldozó csütörtök / "Tanulmányok, bírálatok, ismeretterjesztő cikkek, útirajzok; kisebb elbeszélések"
nes. Mindenkit felszólítok, aki nem tartozik ide, hogy távozzék! A tömeg vezetői látták, hogy ha megpróbálják az ellenállást, a rendőrség erőszakkal viszi ki őket a teremből. Alkudozni kezdtek tehát, hogy minden rendbontás nélkül eltávoznak, de azt engedje meg a rendőrség, hogy a már beszállásolt vagonlakók bent maradhassanak. A vagonlakók nevében Fehér Kálmán is kérlelni kezdte Ladányit, anélkül, hogy tudta volna, hogy nemrégiben még Ladányi is vagonlakó volt. Valaki megszólalt a tömegből: — Ne tessék bántani az adóellenőr urat, tanácsos úr, hiszen már a névjegyét is kiragasztotta az ajtóra. Erre Ladányi is elnevette magát. Közben a kaszinó igazgatóságának két tagja is megjelent és kijelentették, hogy a kaszinónak semmi kifogása nincs az ellen, ha az a négy család, amelyet belakoltattak az épületbe, továbbra is ott marad. Ladányi nehezen állt kötélnek. Hosszas kérlelés után a tüntetők vezetői felé fordult és azt mondotta: — Vegyék tudomásul az urak, hogy csak kényszerhelyzetből engedem meg a további ittmaradást és azt is csak egyelőre, addig, amíg a másutt való elhelyezésről gondoskodás nem történik. Intett a rendőröknek, sarkon fordult és elment. A tüntetők megéljenezték Ladányit és a lépcsőkön lefelé tódulva, a kaszinó igazgatóságát is éljenezték. Erzsébet az egész jelenet alatt nem akart mutatkozni Ladányi előtt. Szobája ajtaját kissé megnyitva, az ajtórésen át hallgatta az alkudozásokat. Ugyanakkor a város más pontjain is hasonló jelenetek játszódtak le a nagyobb kaszinók épületeiben. És azok is ilyen békés megoldással végződtek. Ez volt a vagonlakók második forradalma 1920 november 8-án. De ez már nem is az ő forradalmuk volt, hanem a sajtóé és a közvéleményé, felháborodása körülöttük magasra csapott, amelynek Alighogy a tüntető tömeg elvonult és a kaszinó épülete újra lecsendesedett, frakkos pincér kopogtatott Erzsébet szobájának ajtaján. Étlapot nyújtott át és megkérdezte, hogy mit akarnak vacsorázni. Látva Erzsébet arcán a habozást és meglepetést, hozzátette: — Nagyságos asszonyok egyelőre a kaszinó vendégei. Vacsora után, mielőtt lefeküdtek, Erzsébet körülnézett a szobában. Kisebbfajta fogadószoba volt, kényelmes, finom bőrszékekkel, amelyek most a sarokba voltak tolva, hogy a két ágy és a szekrények elférjenek. Ezek a jövevény bútorok idegenül és szinte szégyenlősen álltak az új környezetben. Az egyik falon nagy aranyrámás kép függött: Tisza István életnagyságú arcképe. Az a civilruhás képe, ahol karcsún, kissé előrehajolva áll, baltenyerét a csípőjére illesztve. Erzsébet rápillantott a képre és úgy érezte, hogy a gróf eleven valóságában áll mellette, mint akkor régen, amikor néhány pillanatra a régi lódenkabátjában megjelent házban és megivott két pohár diópálinkát. Folytatjuk Áldozócsütörtök Nyár volt már akkor. A napok arany ruhában jártak és a szél rózsáskertek illatát hintázta a levegőben. Nyár volt már akkor, teljes és csodáktól feldúlt nyár. A hegyen az olajfák, ezüstbársony pampájukban az ég felé fordították remegő ujjaikat. Már ismerték ezt a fényességet, negyvenkét nappal ezelőtt a vaksötét és rémült éjszakába ugyanez a fényesség dobott tüzet. Szörnyű volt a sötétség akkor itt a hegyen. Jeruzsálem fáklyáit beborította a tavaszi köd, merev és tömör volt az éjszaka, a dermedt várakozás, mint egy tátott, halott száj feszült neki a sötétségnek. Lent, a hegy lábában, a köd alatt fülledten nyüzsgött a város. Garázda hangosok és szennyes gyávák Ítéletért kiabáltak. A halált hívták, mert a halált összetévesztették az igazsággal. A fák, az olajfák akkor látták meg a fényességet. A Vendég, Aki nyugalmat keresni jött fel ide a hegyre. Aki azért jött, hogy itt nézzen szembe választott végzetével. Atyja után kiáltott. A meggyötört hang dobta a tüzet a sötétségbe. Fehér mennyei tűz volt. A sötét földről, amelyen az olajfák Vendége térdepelt, szökkent fel a láng, de ugyanakkor, az ég is kinyílt és ezer, meg ezer villám fehér fényével zuhogott alá a tűz. A Vendég olyan magányos volt, mint a fájdalom. Az égi fény körülfogta, de mégis ember volt, mert a halálra várt és halálát már ott hozta árulója a katonák lándzsáján a hegy alatt. A hegyen sugárzó fény mutatta az utat az árulónak, hogy merre menjen. Aztán egy éj és negyvenkét nap múlt el. És az olajfák megint látták a fényességet. Most nyár volt. Aranyban úszó, csodáktól feldúlt nyár. A halottak, akiket Ő támasztott fel, itt jártak a többi ember között és itt járt Ő is. Aki negyven nappal ezelőtt kiszállt a sziklasírból. Az olajfák ezüstbársony pompájukban az ég felé fordították remegő ujjaikat. Ájult boldogsággal itták magukba mennyei fényt. És a liliomok, az Olajfák hegyének a liliomai fehér kelyhükbe gyűjtötték a boldogságot. Édes és áhítatos dalt énekelt a szállongó liliomillat, halk, mély ütemekben lengett a hegyoldal pázsitja fölött. Emberek térdepeltek a füvön, szemüket megvakította a fény, rárogytak a földre, a szívverésük zokogott. Sokan borultak le, önmagukkal takarták be a hegytetőt, két tenyerükben tócsával állott a könny. Sírtak, mert középen, ahol a tanítványok voltak, már csak a fényesség lángolt, csak feljött velük a hegyre, amelyen egy éjjel és negyvenkét nappal ezelőtt a végzetét várta, feljött a vak éjszaka csúcsára, hogy megáldja az embereket és megmutassa nekik, hogy a fájdalom vak éjszakájából mennyei világosság ragyog ki. Imádkozott még, búcsúzkodott, aztán hirtelen megint zuhogni kezdett a fény és Ő eltűnt az ég felé emelkedő sugárzásba. A tanítványok arca a magasba fordult. Most mind hasonlítottak az Ő földi képére. Szelídség, jóság sütött az arcukon. Néztek utána, amíg a fénybe tudtak nézni, azután leborultak ők is. tatos A liliomok pedig énekelték tovább az édes, áhíillaténeket. Lágyan, imbolyogva egyre feljebb és feljebb a mennyei fény felé. lengtek Azóta ezerkilencszázöt év telt el és a liliomok még mindig tudják az éneket. És minden évfordulón, minden Áldozó-csütörtökön elindulnak mennyei fény felé. Kis gyerekek viszik a kezükben a a liliomot és a liliomok vezetik a gyerekeket. A Szent Ostya sugárzik, fehér a liliom, fehér a gyerek, így találkoznak először Jézussal. 756- ZSIGRAY JULIANNA