Uj idők, 1938 (44. évfolyam, 1-26. szám)
1938-05-29 / 22. szám - Benedek Marcell: Széphalom / "Tanulmányok, bírálatok, ismeretterjesztő cikkek, útirajzok; kisebb elbeszélések"
nézi irodalmi törekvéseit, éhenkórász barátait. MoJt ismerkedik meg személyesen legtöbb írótársával. 1804-ben veszi nőül a nála húsz évvel fiatalabb, szegény grófkisasszonyt (családjának a grófság is fáj, a szegénység is). A leánykérés így folyt le: ...Még nem szólok, mondom magamban; ily scenákat az istenek csak egyszer adnak az életnek; s újra elmondván, hogy nem szólok, összekulcsolt karral egy commodhoz támaszkodám, midőn megnyilék ajtóm s Sophie belépe. Sophie, mondám, ki nem bontván karjaimat egymásból s helyemből ki nem mozdulván, jöjjön csak ide. Ő fel nem akada a szokatlanságon, mely ha testvéri viszonyunkban nem találna mentséget, neveletlenségre mutatna, s megálla előttem. Édes Sophie, mondám, még mindig összekulcsolt karral s megtámaszkodva, ismer engemet és a zavart, melyben házunk most áll; de ismeri lelkes és jó, bár megtévesztett anyámat is; vegye mindezt együvé s mondja, meg nekem, összeköthetné-e életét az én életemmel? Sophieban az a gondolat támada, hogy én producálni akarom, ami felől tegnap folyt a szó — nem, édes Sophie, mondám sárgára, zöldre, pirosra, fehérre egymás után változó színekkel; én egyenesen azért jövök, hogy lássam, remélhetek-e. Míg zavargásomból magamhoz térhetek, Sophie anélkül, hogy emlékezhetném miként, eltűne előlem Szégyellve gyengeségemet, hogy erős feltétem mellől eltántorodhatom, s hogy amit tettem, ily balogul tettem, sebes léptekkel járok fel a szobámban s akartam volna, nyeljen el a föld. A Sophie szemeiről éppen ez a nem készült vallás kapta le a hályogot; most érzés, hogy a tegnap óta iránta mutatott meleg szánás valami egyéb vala. Összefutának lelkében a barát, testvér, szerető ideái, s azzal a tettetést nem ismerő lélekkel, mely neki nem eltanult, hanem természettől vett tulajdona, jön s megszólít: Ferenc, s hol fogunk lakni? A választ tudjuk. Széphalom gazdája már tekintély a magyar írók között, ez a tekintély fegyver a kezében, hiszen heves harcok központjában áll. Megjelent fordításai tudatossá tették a magyar irodalmi nyelv megújítására irányuló törekvéseit. Tövisek és virágok címen összegyűjtött epigrammái (elmés, de a mai olvasó előtt nem minden vonatkozásukban világos szurkálódások) nagyrészt a maradi szellemeket, a nyelvújítás ellenségeit tűzik tollhegyre. A „nyelvújításról" tudnunk kell, hogy az voltaképpen nemcsak nyelvújítás volt, hanem stílus-és ízlés újítás is. A nyelvújítás munkájának és harcainak egy részét el lehetett volna kerülni, ha a magyar irodalomban minden nemzedék nem kezd újra mindent. Régi íróinkban és a nép nyelvében hatalmas szó- és kifejezéskincs rejtőzködött. Természetesen minden körülmények közt szükség lett volna új szavak gyártására is, mint ahogy ma is szükség van, mert az élet egyre termeli az új fogalmakat. Például a világi színjátszás megszületésének idejében a színházzal kapcsolatos legelemibb szavak is hiányoztak. Maga a színház teátrum volt, a páholy Józsi, a színész aktor, a műkedvelő színész delektáns aktor, a szerep volle... Kellett szavakat gyártani, s a nyelvújítás szülötteiből száz meg száz új szó máig is szerves része nyelvünknek. A baj az volt, hogy nem mindegyik nyelvújító ragaszkodott eléggé a nyelv szelleméhez. Hogy aztán az élő nyelv mit vett föl magába s mit nem, az a véletlen dolga volt. Kifogástalan szavak feledésbe merültek, önkényes szógyártmányokat életben tartott jószerencséjük. Jó félszázaddal később az ú. n. orthológus nyelvészek még nagy harcot folytattak nyelvújításnak a magyar nyelv szellemével ellen akező szóalkotásai ellen. Ami a stílus újítást illeti, annak vezető gondolata ez volt: a magyar nyelv idáig inkább vallási, jogi, politikai vitákra volt alkalmas, mint a költői érzések és gondolatok kifejezésére, a finom úri társalgás hordozására. A fordító, aki a külföldi nagy írók különböző tárgyú és stílusú műveit egyforma hűséggel akarja magyarul visszaadni, nemcsak szavak, de a kifejezések hiányába is beleütközik. a Ha körülírásokkal vagy esetlen kifejezésekkel nem akarja beérni, nem tehet mást: átveszi az idegen nyelvben talált fordulatot, hogy saját nyelvét gazdagítsa vele. Ebben egyetlen bírája az ízlés: minden helyes, ami szép. Itt követett el nagy hibákat Kazinczy és még nagyobbakat számos túlzó követője. Nem gondolt arra, hogy a szólásmód mélységesen összefügg nyelv lelkével s egy szolgailag átvett kifejezés ezt a a lelket korcsosítja el. Nem törekedett arra, hogy a népnyelv fordulatait irodalmasítsa — az ő ideálja elsősorban a finomság volt. A nyelvújítás harcának leghírhedtebb emléke az 1813-ban megjelent Mondolat, amelyet Kazinczy személye ellen hegyeztek ki, bár a benne kicsúfolt túlzások nem tőle, hanem ízlés és tudás dolgában gyönge követőitől származtak. Ez a gúnyirat sok irodalmi remeknél nagyobb zajt ütött. Két év múlva, Kazinczy közreműködése nélkül, Kölcsey Ferenc és Laniere Pál válaszoltak rá. Közben megindult Kazinczy műveinek gyűjteményes kiadása. A legtekintélyesebb magyar író műveinek alig volt közönsége. Az írók egymásnak írtak. A százféle idegen stílus visszaadására törekvő fordítások közül most kiemelkedik egy eredeti írás: az 1816-ban tett utazását megörökítő Erdélyi leve- Kazinczy Ferenc 799-