Uj idők, 1938 (44. évfolyam, 1-26. szám)

1938-05-29 / 22. szám - Ladányi László: Remény / Versek

szája elé és vontatott, erős h­angon átkiált a víz fölött: — Má-té-bá-csííí! Egyszer kell csak kiáltania. Akkor egy sötét, hosszúkás vonal elválik a parttól és rézsútosan át­vág a vizén. Bitó Máté vigyázva, biztos karcsapá­sokkal átvezeti a sodráson. Amint az innen való oldalra ér, odaáll a homokpadhoz s a legény beszáll. Ezek a látogatások koratavasz óta kezdődtek el s eddig senki sem vett róluk tudomást. A huncut vén­ember volt a fuvarozó, amazok meg dehogy is fe­csegték volna ki a világba. Furfangos ám egy ilyen öregember, villogó fekete szeméből csak a hamisság pislog elő a világra ... Hiába voltak azonban óvatosak mind a háro­man, az öreg Savanya mégis tettenérte a fiát. Nem a víz partján, mert oda ő nem­ járt ki sohasem. Ha­nem, mert a fia sokszor későn j­árt haza vacsorázni. — Hol kódorogsz? — kérdezte mind gyakrabban. — Korcsmárol, szoknya után kapkodsz? — És ha éppen kapkodnék? — szólt vissza a legény. — Le is töröm a derekadat, ha csúfságba esel! — Ha esem, majd fölkelek. — Ki vágta föl a nyelvedet, kölyök? Nem tűröm a mászkálásokat. Eltiltalak! — Már pedig meg fogja engedni kend! — Fattyú, alávaló! Vissza mersz ugatni apádra? — Jól mondja! Ugatok! De csak vissza, vissza! Akkor először két pofont adott az Öreg Savanya a fiatal Savanyának. Jobbkézből egyet és visszakéz­ből a másikat. A legény fel­repedt szájjal, véresen bukott le a konyhaasztalra. Harmadnapra (és ez legyen az igazsághoz köze­ledő harmadik lépés) észrevette az öreg, hogy ke­gyetlenül megdézsmálták a tanyapadlás gabonáját. Tolvaj járt a házban s elvitt jó néhány méter má­zsára valót. Szörnyű eset volt, de még szörnyűbb a gyanú. Este, a vacsoránál az öreg odavetette a fia elé a kérdést: —­ Mennyit ád most a zsidó mázsájáért? A legény nyakába rántotta a fejét. — Miféle zsidó? Micsoda mázsáért? — Hát a búzáért, amit hordasz neki! — Én? — Te, te, kutya! Hát ki más? — Én nem oda hordom! Ekkor már bömbölt az öreg s nem is hallotta az utolsó szót. A felesége sikoltozott s az öregbéres kö­zébük vetette magát, mert a gazda markában meg­villant a kenyérszelő kés. Nagyobb baj mégsem történt. — Ki a házamból! Takarodj a szemem elől, alá­való, hogy soha ne is lássalak! Nos, hát ez a története a fiú kiűzésének. A makacs legény vissza sem jött aztán. A vén huncut Máté átvitte a vizén s ott is maradt Eszterék tanyájában. Szentgyörgynap után való szombaton meglett a kézfogó és Péter-Pálra összeesküdtek. A sarat kavaró szürke habok ekkora már leúsz­tak a Tisztán, megtisztult, megszőkült a víz és békén csókolgatta a ráhajló füzek lombjait. Szent Jakab napra virradó hajnalban, — alig pitymallott még — egy sötét alak állott meg a szi­várgós part homokpadja felett. Tölcsért csinált a tenyeréből s erős hangon átkiáltott: — Má-té-bá-csííí! Miatyánknyi idő múlva jött a csónak. Odaállott a parthoz és az öreg Savanya beszállott. Nem sokat beszéltek. A víz közepén mindössze néhány kurta szót: — Leapadt ám, bátya, — kezdte Savanya és rá­billentette fejét, kifelé, a vízre. Amaz így felelt: — Meghiggadt, megtisztult, így van ez elren­dezve. Egyszer habos, másszor lapos ... — Hát így... A vén halász nyugodt karcsapásokkal evezett. Amaz meg csak ült a ladikorrban. Új csizma volt rajta, ünneplő ruha, nyálazott új kalap. Egyszerre csak hirtelen s nagy rivalgással vadkacsák rebben­tek fel a partból. Megriasztotta őket a közeledő csó­nak. A gazda utánuk nézett s szólt: — Hogy fél az ilyen buta madár... — Későn­­ költöttek az idén, azért. — Vadak egy kicsit. — Minnyája megszelídül a végén. — Azám. Savanya a túlparton kilépett a csónakból és el­köszönt. A part gyalogútján magasodott fel az alakja már, amint visszaszólt: — A fiadék odahaza vannak? — Alighanem. — Az a pirostetejű tanya, ottan? — Az. — Van-e zár az ajtaján? — Van, de kinyílik. — Aszondod? — Azt. Ennyi volt az egész beszélgetés. Akkor Máté nekilátott a varsakötéshez, amaz meg elballagott. Remény Lobognak a tavaszi lángok. Édesízű meleghullámot Sodor a könnyűszárnyú szél. A színek, a formák is szebbek, A verebek szemtelenebbek: Menekül, menekül a tél. Békében és szegényen élek, A padokon elüldögélek, S nem fáj, hogy egyedül vagyok. Mert int a föld, a völgy, az erdő. Biztat: varázsa újra el jő S ringat, mint egykor ringatott, Enyém lesz ismét. Lágy ölében Elnyúlok majd, mint egykor Éden Mélyében Ádám. S mialatt Hallgatom hogyan nő a fűszál Lehúnyt szememre égi tűzár Csurrant aranyos sugarat. Hisz oly rövid az emberélet, Ha könnyelműen elfecsérled. Perceid csak a gazdagok! Lépj bátran a tavasz nyomába, Kék derűjével visz a nyárba S megrakja kinccsel asztalod. Felejtsd el könyen, hogy vacogtál S jégvirág nyitott ablakodnál, Míg elborított a magány. Hidd, hogy egyszer boldog lehetsz még, Mikor részeg éjjeli lepkék Bódulnak meleg éjszakán. LADÁNYI LÁSZLÓ 7<­7

Next