Uj Idők, 1940 (46. évfolyam, 1-26. szám)
1940-03-03 / 10. szám - Harsányi Gréte: Gyere el egy csésze teára / "Tanulmányok, bírálatok, ismeretterjesztő cikkek, útirajzok; kisebb elbeszélések"
JÉGVIRÁG Kint jéggel csengetyűz a fagy, bent a meleg zenél; az ablakon át szembe néz a tavasz és a tél. Gyere el egy csésze teára Azelőtt is fenyegetésnek hangzott egynémely kedves ismerősünk részéről, ha ismeretlen okokból származó bosszúvágyát szíves mosoly mögé rejtve, így szólt hozzánk mézédes hangon: — Gyere el, angyalom, egy csésze teára! A mai tea-viszonyok között az ilyen felszólításra valósággal páni félelem vesz erőt rajtunk . . . Azelőtt is voltak és persze ma is vannak, akikkel kapcsolatban semmi veszély nem fenyeget bennünket. De voltak — és vannak! — akiknek szavaira valami borzalmas emlék suhan át agyunkon. Ettől az emléktől összeszorul a torkunk, mintha most is le kellene nyelnünk néhány kortyot abból a kétségbeejtő folyadékból, amelyet tea helyett tunk az illető házban. Valami kapdús és langyos, híg, zavaros, halványsárga lölötty szerencsétlenkedett csészénkben és ezt a „teát" olykor a egy roppant vékony jégréteghez hasonlatos, piszkos színű hártya próbálta eltakarni, természetesen sikertelenül, mert a titokzatos összetételű hártya is darabokra repedezett szégyenében, mint a zajló Duna vizét takaró jégtáblák. Az ilyen teára csak egyetlen szó illik zengzetes, dús színezetű nyelvünkben, amely tökéletesen visszatükrözi érzelmeinket. Az, hogy brrr... Hogy a háziak az ilyen italt képzelik teának, az elvégre magánügyük. Talán az ilyet szeretik. Gusztus dolga. De a magam részéről a kínpadon sem vallanék egyebet, csak azt, hogy az ilyen ló nem tea. Nem TEA! A tea komoly ital. A tea bosszúálló tud lenni, ha megharagszik, mert nem kezelik az őt megillető figyelemmel és tisztelettel. Hacsak úgy mellékesen főzik meg a sok nagyszerű, gyönyörű, díszes, ízes, színes, ínycsiklandó szendvics mellé, akkor a tea úgy szerez elégtételt, hogy magára tereli a vendégek figyelmét. Megrémíti a szemeket, nem küldi egyébként pompás illatát az orrokba, feldühíti a nyelveket, végül pedig megakad a torkokon. Hiába vonultatják fel ilyenkor a háziak a teljes létszámú csapatot: a rum, a tejszín, segélya citrom, a cukor sem tudnak segíteni. A tea rossz marad, ihatatlan, szörnyű lé és hiába a vendégek kétségbeesett, elszánt, önfeláldozási szándéka, — amelyet röviden illemnek hívnak, — a tea le nem nyelt fele ottmarad a csészében és mind a maga, mind a vendégek nevében harsányan kiáltoz a háziasszony felé: brr, brrr, brrrr! Ha azonban a háziasszony kellő figyelmet áldoz a teafőzésre, akkor az orvtámadásnak számító langyosvíz helyett nemes ital kerül a csészébe. És manapság, amikor a tea az ananász, a kaviár, az osztiga és a hasonlóan drága csimegék rangjára emelkedett azokból a bizonyos okokból, amelyek közismertek, — manapság éppen fontos, hogy, ha már olyan nagy fába vágjuk a fejszénket, mint az, hogy vendégeket hívunk teára, akkor adjuk meg a teafőzés módját. Aki egyszer kipróbálja a jó tea készítését, — amely egyúttal takarékos, tehát gazdaságos is, — az soha többé nem fogja másként csinálni. Nem az a fontos, hogy az ezüstkanna vigye a főszerepet. Sőt! Sokan esküsznek arra, hogy csak a cserépkanna az igazi. De ezt sem kell komolyan venni. A jól készített tea minden kannában jó. 1. Az a fontos, hogy a kérdéses kannát először is töltsük tele zubogóan forró vízzel, hogy alaposan átmelegedjék. 2. Aztán: öntsük ki belőle a forró vizet és 3. sürgősen dobjunk az üres kannába annyi kiskanálnyi tealevelet, ahány csészényi teát óhajtunk főzni, de 4. fedjük be gyorsan. 5. A másik víz ezalatt már melegedjék a tűzön. Mire felforr, akkorára a kannába dobott, összezsugorodott, száraz kis tealevelek a jó, meleg párában a legnagyobb gyönyörűséggel szétnyílnak, megduzzadnak, valósággal megfiatalodnak Vadas Ernő fényképe 242