Uj Idők, 1940 (46. évfolyam, 1-26. szám)
1940-03-10 / 11. szám - Csathó Kálmán: Az a ravasz róka! / "Tanulmányok, bírálatok, ismeretterjesztő cikkek, útirajzok; kisebb elbeszélések"
A vadász hetedik gimnazista volt és még nem ismerte a rókát közelebbről. Csak annyit tudott róla, amennyit mindenki más, hogy mérhetetlenül ravasz, a legravaszabb minden állat között. Jelképe a ravaszságnak, sőt maga az élő ravaszság. Természetes hát, hogy nagyon - nagyon szeretett volna rókát lőni. Ez a kívánsága majdnem teljesült is, mert a karácsonyi vakációban, élete első körvadászatán egy róka egyenesen nekiszaladt. Ő azonban szörnyű izgatottságában csúfosan elhibázta öt lépésről mind a két lövéssel. Szégyelte az esetet nagyon, de azt, ami azután történt, még jobban Meghallotta ugyanis véletlenül, amint egyik vadásztársa azt mondta: „Ravasz bestia az! Figyeljétek, meg, hogy mindig a leggyengébb puskás mellett szalad ki!" Hanem ez csak semmiség volt ahhoz képest, ami másnap történt vele. Holdvilágos, havas, hideg éjszaka volt és a vadász, a Pista kocsis tanácsára, kiült lesbe a szalmakazalra, mert a nyomokból ítélve a rókák arra jártak rendszeresen. Pista kocsis még délelőtt elkészítette számára a leshelyet, jó magasan a kazal oldalában, este tíz órakor pedig szánkóval vitte odáig és azt mondta: „Na úrfi! Most erre a létrára lépjen ki egyenest, aztán, ha felért, húzza fel maga után, hogy a róka szimatot ne kaphasson, mert ravasz állat ám az nagyon!... Én majd egy órakor eljövök az úrfiért. De, ha lövést hallok, akkor tüstént indulok." Azzal elhajtott és a vadász ott maradt az éjszakában egyedül. Elhelyezkedett az ülőkén, megtöltötte a puskáját, megnézte az óráját, aztán egyszerre elfogta ra Az a ravasz róka! Irta: Csathó Kálmán lami oktalan, ostoba szorongás. Félni kezdett. Hogy mitől, azt nemigen tudta volna megmondani, de határozottan félt ebben a szokatlan, pusztai magányosságban. Alighanem attól, hogy félni fog. Fázott is cudarul és keservesen bánta, hogy megfogadta Pista tanácsát, mert a szíve mélyén reménytelennek érezte az egész vállalkozást. Majd bolond lesz az a róka, hogy éppen azalatt mutatkozzék, míg ő ott ül! Lehet, csak hajnalban szokott arra járni, az is lehet, hogy már volt ott előbb... Nagy kísértést érzett, hogy elsüsse a puskáját, mert akkor érte ment volna a szánkó, hogy hazavigye. Néhányszor már majdnem meg is tette, de az utolsó pillanatban mindig felülkerekedett benne a reménység, hátha mégis"? Meg aztán senki sem hinné el neki, hogy csak a levegőbe lőtt. Azt mondanák, megint elhibázta a rókát! ... Fázott és szorongott hát tovább, de kitartott, így telt el két óra, máréjfélre járt és ekkor messze sikán észrevette, hogy valami mozog a havon. Egyszerre elfelejtett hideget, félelmet és megmarkolta a puskáját, mert a mozgó valami egyre közeledett. „Róka!" — gondolta a vadász dobogó szívvel, de aztán hirtelen kiverte a hőség, mert úgy látta, sokkal nagyobb állattal van dolga. Talán farkas? Hej! Ha az lenne!... Mit egy hitvány rókát elhibázni? Hanem farkast lőni! Az már valami!... Jaj, de hátha csak kutya? Na, mindjárt meglátjuk! Hát meg is látta, de a látványra a vér is meghűlt benne. Az a közeledő valami egy szabályos kereszt volt, amely a felső, legrövidebb ágával előre, nesztelenül siklott a szalmakazal felé, kékesfeketén ütve el a fehér hólepeltől. A vadász megdörzsölte a szemét: jót lát! Jól látott! Kereszt volt!... — Hallucinálok! — hadakozott agyában a józanság a rémülettel. —• Mert hiába látom egészen világosan, tudom, hogy ez lehetetlenség! Képzelődöm!... De mit tegyek, ha fokozódik ez a buta káprázat? Ha rámszáll ez a valami? Ha felkúszik ide?... Úristen ! Rá csak nem lőhetek a feszületre? ... De hátha a levegőbe lőnék?... Hogy Pista jöjjön! Ügy van! Ezt kell tenni!... Bumm! log A lövésre nagyon különös hetörtént: a közeledő kereszt egyszerre két darabra vált. Az egyik darab eltűnt a hóban, a másik pedig hirtelen rókává változott, megfordult és elkezdett rohanni visszafelé. Mire a vadász észbekapott és utánalőtt a másik csővel, már olyan messze volt, hogy nem árthatott neki, messze mögötte porzott a sörét a hóban. A vadász sírni szeretett volna mérgében. Aztán leszállt és odament, ahol a kereszt az imént kettévált. És talált egy csonttá fagyott nyulat. Ezt tartotta a róka, keresztbefogva a szájában, ettől látszott a havon, a holdfényben az árnyékával összefolyva, keresztnek. — Ilyen ravasz dögöt! — mérgelődött a vadász. — Hogy magyarázzam ezt meg Pistának?... Rajtam fog röhögni mindenki! Sok, sok esztendő telt el azóta. A vadász már nem is emlékezett rá jóformán, hogy valaha hetedik gimnazista is volt, de vadász volt még mindig, sőt most volt csak az igazán. Magányos erdőjáró, aki ismeri a vadon minden hangját, a haraszt alatt proteszkáló egér neszétől a szarvasfalka csörtetéséig, a bikabőgéstől a dorongcinke halk csipogásáig. Ha nem látta is, tudta mi szól, vagy mi ugrott el előle a sűrűben és már nem szorult össze a szíve éjszakai leseken az egyedülléttől, mert tudta, hogy sehol sincs nagyobb biztonságban, mint az erdőben és arról is leszokott, hogy a saját képzeletétől féljen. Ha néha eszébe jutott a les a szalmakazalon, nevetett rajta, mert már ismerte a rókát is jól. Egész szűcsboltra valót lövöldözött össze belőlük életében, de nemcsak vadászni szeretett rá, hanem meglesni az életét is:" mikori csendesen egerészik, vagy mikor a köly "271