Uj Idők, 1940 (46. évfolyam, 1-26. szám)

1940-03-10 / 11. szám - Csathó Kálmán: Az a ravasz róka! / "Tanulmányok, bírálatok, ismeretterjesztő cikkek, útirajzok; kisebb elbeszélések"

A vadász hetedik gimnazista volt és még nem ismerte a rókát közelebbről. Csak annyit tudott róla, amennyit mindenki más, hogy mérhetetlenül ravasz, a leg­ravaszabb minden állat között. Jelképe a ravaszságnak, sőt maga az élő ravaszság. Természetes hát, hogy nagyon - nagyon szeretett volna rókát lőni. Ez a kívánsága majdnem telje­sült is, mert a karácsonyi vaká­cióban, élete első körvadászatán egy róka egyenesen nekiszaladt. Ő azonban szörnyű izgatottságá­ban csúfosan elhibázta öt lépés­ről mind a két lövéssel. Szégyelte az esetet nagyon, de azt, ami azután történt, még jobban Meghal­lotta ugyanis véletlenül, amint egyik vadásztársa azt mondta: „Ravasz bestia az! Figyeljétek, meg, hogy mindig a­­ leggyengébb puskás mellett szalad ki!" Hanem ez csak semmiség volt ahhoz képest, ami másnap tör­tént vele. Holdvilágos, havas, hi­deg éjszaka volt és a vadász, a Pista kocsis tanácsára, kiült lesbe a szalmakazalra, mert a nyomok­ból ítélve a rókák arra jártak rendszeresen. Pista kocsis még délelőtt elkészítette számára a leshelyet, jó magasan a kazal oldalában, este tíz órakor pedig szánkóval vitte odáig és azt mondta: „Na úrfi! Most erre a létrára lépjen ki egyenest, aztán, ha felért, húzza fel maga után, hogy a róka szimatot ne kaphas­son, mert ravasz állat ám az na­gyon!... Én majd egy órakor el­jövök az úrfiért. De, ha lövést hallok, akkor tüstént indulok." Azzal elhajtott és a vadász ott maradt az éjszakában egyedül. Elhelyezkedett az ülőkén, megtöl­tötte a puskáját, megnézte az órá­ját, aztán egyszerre elfogta ra­ Az a ravasz róka! Irta: Csathó Kálmán lami oktalan, ostoba szorongás. Félni kezdett. Hogy mitől, azt nemigen tudta volna megmon­dani, de határozottan félt ebben a szokatlan, pusztai magányosság­ban. Alighanem attól, hogy félni fog. Fázott is cudarul és keserve­sen bánta, hogy megfogadta Pista tanácsát, mert a szíve mé­­­lyén reménytelennek érezte az egész vállalkozást. Majd bolond lesz az a róka, hogy éppen azalatt mutatkoz­zék, míg ő ott ül! Lehet, csak­ hajnalban szokott arra járni, az is lehet, hogy már volt ott előbb... Nagy kísértést érzett, hogy elsüsse a puskáját, mert ak­kor érte ment volna a szánkó, hogy hazavigye. Néhányszor már majdnem meg is tette, de az utolsó pillanatban mindig felül­kerekedett benne a reménység, hátha mégis"? Meg aztán senki sem hinné el neki, hogy csak a leve­gőbe lőtt. Azt mondanák, megint elhibázta a rókát! ... Fázott és szorongott hát tovább, de kitar­tott, így telt el két óra, már­éjfélre járt és ekkor messze sikán észrevette, hogy valami mo­­­zog a havon. Egyszerre elfelejtett hideget, félelmet és megmarkolta a puská­ját, mert a mozgó valami egyre közeledett. „Róka!" — gondolta a vadász dobogó szívvel, de aztán hirtelen kiverte a hőség, mert úgy látta, sokkal nagyobb állat­tal van dolga. Talán farkas? Hej! Ha az lenne!... Mit egy hitvány rókát elhibázni? Hanem farkast lőni! Az már valami!... Jaj, de hátha csak kutya? Na, mindjárt meglátjuk! Hát meg is látta, de a lát­ványra a vér is meghűlt benne. Az a közeledő valami egy szabá­lyos kereszt volt, amely a felső, legrövidebb ágával előre, neszte­lenül siklott a szalmakazal felé, kékesfeketén ütve el a fehér hó­lepeltől. A vadász­ megdörzsölte a szemét: jót lát! Jól látott! Ke­reszt volt!... — Hallucinálok! — hadakozott agyában a józanság a rémülettel. —• Mert hiába látom egészen vi­lágosan, tudom, hogy ez lehetet­lenség! Képzelődöm!... De mit tegyek, ha fokozódik ez a buta káprázat? Ha rámszáll ez a va­lami? Ha felkúszik ide?... Úr­isten ! Rá csak nem lőhetek a feszü­letre? ... De hátha a levegőbe lőnék?... Hogy Pista jöjjön! Ügy van! Ezt kell tenni!... Bumm! log A lövésre nagyon különös he­történt: a közeledő kereszt egyszerre két darabra vált. Az egyik darab eltűnt a hóban, a má­sik pedig hirtelen rókává válto­zott, megfordult és elkezdett ro­hanni visszafelé. Mire a vadász észbekapott és utánalőtt a másik csővel, már olyan messze volt, hogy nem árthatott neki, messze mögötte porzott a sörét a hóban. A vadász sírni szeretett volna mérgében. Aztán leszállt és odament, ahol a kereszt az imént kettévált. És talált egy csonttá fagyott nyulat. Ezt tartotta a róka, kereszt­be­fogva a szájában, ettől látszott a havon, a holdfényben az árnyéká­val összefolyva, keresztnek. — Ilyen ravasz dögöt! — mér­gelődött a vadász. — Hogy ma­gyarázzam ezt meg Pistának?... Rajtam fog röhögni mindenki! Sok, sok esztendő telt el azóta. A vadász már nem is emlékezett rá jóformán, hogy valaha hete­dik gimnazista is volt, de vadász volt még mindig, sőt most volt csak az igazán. Magányos erdő­járó, aki ismeri a vadon minden hangját, a haraszt alatt protesz­káló egér neszétől a szarvasfalka csörtetéséig, a bikabőgéstől a do­rongcinke halk csipogá­sáig. Ha nem látta is, tudta mi szól, vagy mi ugrott el előle a sűrűben és már nem szorult össze a szíve éjszakai leseken az egyedülléttől, mert tudta, hogy sehol sincs na­gyobb biztonságban, mint az er­dőben és arról is leszokott, hogy a saját képzeletétől féljen. Ha néha eszébe jutott a les a szalma­kazalon, nevetett rajta, mert már ismerte a rókát is jól. Egész szűcsboltra valót lövöldözött ös­­sze belőlük életében, de nemcsak vadászni szeretett rá, hanem meg­lesni az életét is:" mikori csende­sen egerészik, vagy mikor a köly­ "271

Next